Új Dunántúli Napló, 1999. december (10. évfolyam, 329-357. szám)
1999-12-12 / 340. szám
1999. december 12. ★ ARCKÉP ★ 7 Műsorvezető, lemezlovas. A Cintula becenévre hallgató, napjainkban is népszerű disc-jockey a beat hazai őskorában együtt indult a nagy „öregekkel”. Először műsorközlő volt, majd egyszemélyes show-műsort csinált lemezbemutatóként. Itthon és külföldön is számos nagyszabású ifjúsági rendezvényen vett részt. (Ki kicsoda a magyar rockzenében? — 1982.) A Hang pedig napjainkban is itt van, talán népszerűbb és ismertebb, mint valaha. Ha valaki érthető, sajátos és elfelejthetetlen orgánumú „alámondót” keres hirdetéséhez, hát vele jól jár. Elég csak kinyitni a Sláger Rádiót vagy bármelyik tévécsatornát, akkor onnan ő „brummog” vissza. A negyveneseknek vagy még idősebbeknek nem kell bemutatni. Nem baj, ha a fiatalab- bakis tudják: a Hang — Keresztes Tibor. Mm - Hárman teremtették meg a műfajt. Akkoriban mennyire volt követelmény a ,.normális” beszéd, mármint annak, aki papírt is akart szerezni a lemezlovasműfajban? Cintula: - Ha belegondolok, hogy ma még dumálni sem kell tudni, elég csak sikálni a lemezeket, akkor nagyon szomorú vagyok, természetesen nem fiatalellenes. Tudja, ez most egy sikálós műfaj. Szemben például egy asztalosmesterével, akik mindig, minden időben tudja, hogy egy asztalnak négy lába van, azt mind szépen ki kell munkálni ahhoz, hogy bútornak nevezhessük. Ezzel együtt sem szeretnék szerénytelennek tűnni, aki most nyilvánosan okoskodik. Szoktam is mondani a pult mellett: kérem, én már csak huhogom ezt a műfajt... A*i:fÉ — Talán tényleg másképpen kell csinálni, s másra van igény? Cintula: - Azt hiszem, igen. Valaha én végigbeszéltem az estét, kihívtam táncolni az asztal mellől az embereket, bohóckodtam, történeteket mondtam Paul Ankáról, Roy Orbisonról... Nem kíváncsi erre már senki. Mostani új műsoromhoz készítettem három poént, szupertechnikával felvettem saját kis stúdiómban, ez elhangzott a műsor elején, a közepén és a vége felé. Másnap a szállodában, a reggelinél alig győztem fogadni a gratulációkat. De lehet, hogy egyszer még minden megváltozik. Ha ígylesz, arra benevezek... — Mint a hatvanas évek elején, amikor ,,belevágott”, és először is Cintula lett. Szépen csilingelő becenévCintula: - Semmi köze a diszkóssághoz. Volt az iskolában egy 140 centis kissrác, én meg magas és hosszú voltam már akkor is, mint a vonatfütty. Mindig bosszantott, én meg egyszer odacsaptam neki, mire a Kincskereső kisködmönt idézte, vagyis a furfangos Cintulához hasonlított a kis tudálékos. Az osztály már aznap Cintulának nevezett. Aztán aranyos folyománya is lett a dolognak: később visszahallottam, köny- nyű ennek a Cintulának, Móra Ferenc volt a keresztapja... — Minek köszönheti, hogy nemcsak Pesten ismerték meg a nevét? Cintula: - A Petőfi Rádiónak, miután megtaláltak a Kettőtől ötig című kívánságműsorhoz. Ez komoly népszerűséget hozott, és talán ennek hatására hívott Vágó István a Sze- rencsekerékbe. „Letettem” háromnégyszáz előadást, de úgy látszik, bennem nem szűnik meg a baj, mindig újat szeretnék. Szerencsére szólt György Gábor, hogy nemsokára készül valamire, bírjak magammal, hát így született meg a Sláger Rádió. A meghallgatáson az amerikai tulajdonos képviselője Jászai- díjas színé- szek , előtt \ jelentette ki: ez a hang kell nekem. És azóta ott vagyok, magam is csodálkozom, milyen jól bírom, de látja, bírom, és még a kocsiban is együtt mondom Cintula - Keresztes Tibor - a Békés megyei Békés- szentandráson piheni ki fáradalmait, s tölti fel magát élményekkel (s némi sörrel), ahol kis nyaralója van gammái, „Sláger Rádió, a hatvanas, hetvenes évek legnagyobb slágerei, éjjel nappal... ” S — Azt mondja, bár imádja a pesti kereskedelmi rádiókat, Kecskemét után mindig átkapcsol a szarvasi Cervinusra. Cintula: — Baromi jó rádió, mondhatom! Emlékszem, amikor az Apostol a szervezésükben ott játszott, én meg „felvezethettem” a koncertet, három órát kellett dumálnom a focipályán, mert a fiúk késtek. A közönség óriási volt, ezért ígérem, legközelebb kétszer jobb le- szek! Mill — Más a stúdióban egyedül beszélni, mint közönség előtt? Cintula: — Teljesen más. A stúdióban ülve az ember behunyja a szemét, és elképzeli, elhiszi, hogy mindenki, akit szeret, tárt fülekkel várja, hogy annyit mondjak neki: „Kezeit csókolom...” „Helló! „Szervusz...” Bármit, valami szépet. A közönség viszont szenved... Nem elég mindezt szépen elmondanom, hanem fel kell a székéről húznom, bármit csinál is, és ebben a pillanatban át kell mennem zenebohócba. Azért egy hasonlóság mégis van: ott és éppen, egyformán értük vagyok! Miü — Mivel van teli az a bizonyos diplomata- táska, amelyet egy valamirevaló disc-jockey magával visz a műsorához? Cintula: — Ez már sajnos nem fér el egy táskában, képtelenség az összes kazettámat, cédémet elvinni, pedig szeretném, mert nem ritka, hogy valaki harminc éve vár egy dalra, hogy újra lejátssza neki valaki. És én senkinek sem szeretnék csalódást okozni. Ezért aztán autót cserélni készülök, egy öblös Opelt szeretnék venni, amelybe végre minden befér. IfftH — Mikortól gyűjti kedvenc és nem kedvenc, de fontos lemezeit? Cintula: — Apám hajós volt, akitől egyszer fényképezőgépet kaptam ajándékba, amit Orion zene- szekrényre cseréltem. Akkorra már kiderült, hiába remélte a család, hogy Liszt Ferenc utóda leszek. Több időt szántam arra, mi van a külföldről némi szerencsével hozzám került mikrobarázdás lemezeken. A szalag persze jobb volt, azzal inkább lehetett csereberélni a Ricky Nelsonjainkat... Megalakítottam az Fővárosi Művelődési Ház magnósklubját, a szabadidő kulturált felhasználására, teadélután formájában. A nyugati zenét azonban nem csípték az illetékesek, a klubot berekesztették, de jött az Illés-klub, a Műszakai Egyetem E- klubja, majd az OR1, az Országos Rendező Iroda. Többé már nem lehetett megállítani! A szerencse fonalát legközelebb akkor kaptam el, amikor a rádió Komjáthy Györgyöt megbízta a Teenager party „ellenműsorának” beindításával. Mivel ő akkor még — finoman szólva — nem volt éppen otthonos a nyugati zenében, B. Tóthtal együtt engem is meghívott asszisztensnek. Boldogan mentem. Milyen furcsa az élet, most a Sláger Rádióban ott van Komjáthy György és Cseke László is. Hát ekkorát fordult a világ negyven év alatt, benne velem is. íreU - Különösen nyáron tűnik fel gyakorta a békésszentandrási kocsmákban... no, tegyük hozzá, cédés táska nélkül, vagyis szó sincs műsorról! Cintula: — De nincs ám! A történet prózai oka, hogy a közelben van egy telkem, és nekem két jó okom is van arra, hogy a Jägerbe gyakorta belátogassak: mivel ott saját készítésű sört mérnek, ennélfogva lényegesen olcsóbb, ami nyáron nem elvetendő, a másik még ennél is fontosabb: itt, vidéken, és a világért ne értse pejoratívan, egy kicsit megáll az idő. Ami tökéletes gyógyír a magamfajta, folyton rohanó életére. Hát kell annál több, hogy az embernek Szilviké vagy Betti csapolja a jó habos, hideg sört, amely mellett kiválóan lehet múlatni az időt?! Azt megint csak a szentandrásiak javára mondom, hogy nemrégiben ott tanultam meg, mit is kezdjen az ember egy fiatal kecskével, ha nagyon finomra szeretné elkészíteni. Alulra a csontos húsokat, arra hagymát, arra színhúst, arra újra csontos húsokat rakunk, némi vörösborral lelocsolva és így tovább. Laza három óra elteltével a bográcsból életem kajáját szortírozhatom szét. No lám, közben elérte, hogy itt hagyom a franciasalátát ezen a fényes fogadáson, ahol kedvemre mesélhettem egy kicsit... Fábián István Amikor az egészet elkezdtem, 1963-64-bert, volt a luxemburgi rádióban egy hang, bizonyos Jimmy Young. Nos, Dzsimi olyan ívekkel, hangsúllyal mondta, hogy „And now, Ladies and Gentlemen, this is Radio Luxemburg, the station of your stars”, vagyis: „Hölgyeim és uraim, ez itt a Rádió Luxemburg, az ön sztárjainak állomása”. Cintula, a Hang,
