Új Dunántúli Napló, 1999. november (10. évfolyam, 299-328. szám)

1999-11-26 / 324. szám

1999. november 26., péntek Háttér - Riport Sodródva, avagy Szandokán Drávapiskiben A világ, s benne az emberek teremtette viszonyok meglehetősen ke­gyetlenek. Aki elbukik, annak többnyire vége. A nincstelenségből, a nyomorból kikecmeregni, és az életet újrakezdeni nagyon nehéz. Kül­ső segítség nélkül olykor szinte lehetetlen. Főleg azok számára, akik előéletük bélyegeit viselik, vagy ahogy mondani szokás, akiknek ké­sőn nő be a fejük lágya. Környezetük sem hisz már nekik, a hivatali ügyintéző pedig tehetetlen. László Izabella mindössze négy hónapos. Pufók, rózsaszínű te­remtés, szülei szeme fénye. A széles heverőn jól érzi magát. A meleg, párás szobába nemigen jut be az Isten hidege. A ház egyetlen fűtött helyisége, s a széltében-hosszában bedróto­zott mennyezetről, mint valami mosodában, ruhaerdő lóg alá. Családi menedék. Az édesanya meglehetősen szomorúan néz maga elé. Meg­lehet, hogy ezt a menedéket is elviszik a fejük fölül. A faluvégi ház ugyanis pereskedés tárgya, s ha a tulajdonos (jótét lélek, hi­szen beengedte őket) elveszti a pert, az utcára kerülnek mind a hárman. Ő, az élettársa és a kö­zös gyerek. László István hívott egyéb­ként a beszélgetésre, talán egy utolsó lehetőséget sejtve benne. Telefonon nem tudta elmonda­ni pontosan, hogy mit szeretne, mert elfogyott a pénze. Aztán szóban sem igen. Segítséget vár. Valakitől. Hogy valahol, valamikor (meg­lehet, hogy sürgősen) biztos ott­honra leljenek, esetleg valami átmeneti megoldást találjanak.- Mert ezt a gyereket - muta­tott a heverőre - senkinek nem adom. Inkább megölöm ma­gam, ha másképpen kiutat nem találok, de nem engedem, hogy újból az utcára kerüljek, a picit állami gondozásba vigyék, s a feleségemtől külön válasszanak. László István 38 éves. Eddigi életének nagy részét elherdálta. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna. Részint a maga hibájából. Soha nem fu­totta arra, hogy saját otthont te­remtsen (két nagy gyereke bán­ja valahol Zalában, hogy apjuk lett), s már az utolsó pillanatok­ban sikerült találnia valakit, aki­vel tovább tudna lépni, akivel új életet kezdhetne. Ilona sem mai lány, 38 éves, neki is akadnak gyerekei állami gondozásban. De ő is próbálna változni. A közös kapocs, a négy hóna­pos Izabella.- Végiggondoltuk a dolgot - magyarázza István. - A felesé­gem volt férje nem él már, a két fiúkat szeretnénk magunkhoz venni. Fölvállalom az apaságot is. A srácokkal járna valamiféle pénzt, ami a sajátjuk, abból ven­nénk egy olcsó házat. Persze a gyerekek nevére, a gyámügy en­gedélyével. Van errefelé az Or­mánságban sok olcsó ház, futná belőle. Evvel magunknak is ott­hont teremtenénk, a gyerekek­nek is családot. Hallottak már ilyesmiről, s mindenki jól járna.- Nehéz ügy - jegyzem meg. - Vajon hisznek-e maguknak a hi­vataloknál?- Hát ez az. Küldözgetnek mindenfelé, Pécsre, Siklósra, de nem intézkedik senki. Mi meg máról holnapra élünk. Buszra sem igen van pénzünk.- Miből élnek?- Járok napszámba, etetni, másnak segíteni. Igen jó embe­rek élnek itt, ezen a vidéken. Megkérdezheti bárkitől, hogy elvégzem-e a munkát. Becsület­tel dolgozom. Járnék kőműves­hez is, de innen korán nincse­nek buszok. A ház, a meleg szoba Drávapiskiben van. Messze a vi­lágtól. De van. Viszont innen munkába járni (hajnalokban kelve), szinte lehetetlen. Sokfelé lakott korábban Lász­ló István az asszonnyal. Őriztek dinnyét, kunyhóból, laktak kint pusztán (Nagysástón?), ahol mindössze két ház áll már, és egy másik tanyán, valahol a kö­zelben. De sehol sem volt vil­lany, s nem olyan körülmények, ahová a hivatal kiengedte volna a gondozott gyerekeket. István egyébként bement a minap Siklósra, hogy felvegye ami jár, de azt mondták, hogy időközben lekésett a jövedelem- pótló segélyről is. Néhány hét­tel korábban kellett volna men­nie, a határidő jogvesztő volt.- Hát, hogy is van ez? - kérdi szomorúan. László Istvánt leginkább úgy ismerik, hogy Szandokán. A fri­zurája miatt talán, merthogy amikor a kőműves mellett dol­gozott, a hosszú haját fehér sál­lal fogta össze, hogy ne lógjon a szemébe. A tévében meg éppen akkor ment a sorozat. A kocsmák­ban a Trükkös nevet kapta. De ismerik In­diánként is. El­fogadta a neve­ket, s talán a környéken, a haverok közül igazából senki sem tudja, hogy milyen nevet kapott a keresztvíz alatt. Egyébként akár az ausztrál katonák, amikor kiteszik őket a sivatagba, ő is túlélési gyakorla­ton van. Évek óta. Tudja, hogy a napszám mellett még miből le­het pénzt csinálni. Ha kimegy a határba kukori­cát böngészni, például az erdé­szek átveszik vadeledelnek, és zsákonként 370 forintot fizet­nek.- De még nem mehetek ki a földekre, mert nem mindenki takarította be a termést, és még azt hinnék, hogy loptam.- Más?- Mehettem vaddisznóhajtás­ra is, de a vadászok most nem fogadnak, mert zsebbe nem tud­nak fizetni. Elvesztettem a sze­mélyim. • - Újat kéne váltani, talán.- Már intézem.- Nem akarunk mi rosszat nekik - mondja a siklósi gyám­ügyes, Szabó Istvánná. - Bár si­kerülne minden álmuk. De ami­kor kérte a férfi az asszony gye­rekeinek visszaadását, olyan kö­rülmények között laktak, vala­hol az Isten háta mögött, Kémes-Eresztvénytanyán, ahol villany se volt, ahonnan nem tudták volna biztosítani a gyere- ,kek taníttatását se.- Mi az esélyük?- Nem is tudom. Azt kértem tőlük, hogy próbálják az élet­módjukkal, életvitelükkel bizo­nyítani azt, hogy képesek lesz­nek majd a gyerekek számára biztonságos otthont nyújtani. Ehhez pedig idő kell. Akárkit kérdeztem a kis csa­lád jövőjének biztonságáról, mindenki csak a vállát vonogat- ta. Nagyon nehéz ügy.- És ha az utcára kerülnek is­mét? Télvíz idején?- A területileg illetékes jegyző segíthet majd, föltéve, ha tud. Dr. Murányi Katalin (képün­kön), a Baranya Megyei Gyer­mekvédelmi Szakszolgálat veze­tője szerint nagyon nehéz dön­tések előtt állhat a gyámügy. Hi­szen ráadásul a két gyermek speciális iskolába jár, ami csak Pécsett biztosítható. Legfeljebb heti bejárók, kollégisták lesz­nek. De akkor szabad-e, érde- mes-e? És ki tudja, látja előre, hogy megkapják-e a szülői ház szeretetét? Ha biztos lenne, máris vihetnék a fiúkat. Baranyában a november kö­zepi adatok szerint 1118 gyerek szorul állami gondoskodásra, de a szám állandóan változik. Igaz, nem nagymértékben, de nő és csökken. Vajon ki tudna a szerencsét­len családon segíteni, végleges megoldást adni számukra? Tanácstalan vagyok. Vajon mi lesz a jelenleg Drávapis­kiben élők sorsa, milyen jövő áll a négy hónapos Izabella élőit? Közben ismét telefonált Lász­ló István. Nem sürgetően, in­kább szomorkás, majdhogynem lemondó hangon kérdezte a kagylóba:- Sikerült valamit intézni? És mintha tudta volna a vá­laszt. Kozma Ferenc Merre tovább? fotó: tóth l. Vitatott az otthonuk sorsa FOTÓ: LÖFFLER P. hetedik oldal-----Jegyzet — Üz enet a felszín alól Népes küldöttség (18 fő) képviselte a magyar bányászok érdekeit Dél- Afrikában. A hónap ele­jén ugyanis a távoli or­szágban rendezték a szakma szakszervezetei­nek nemzetközi kongresszu­sát. Igaz, csak három napig tartott - november 3-5. -, a mieink azonban, átélve a ha­zai bányászat rendkívül nehéz helyzetét, néhány nappal meg is toldották a kiküldetési időt. Nyilván azért, hogy legyen módjuk alaposan kifejteni, mi­ért is kell demonstrációt, mi több, sztrájkot kilátásba he­lyezniük Magyarországon. Ennek megértetéséhez volt szükség a 18 fős küldöttségre, s az október 27-től november 6-ig terjedő dél-afrikai jelenlét­re. Részletkérdés a bányászat helyzete súlyosságához ké­pest, hogy a szabályos delegá­lás szerint a Bánya- és Ener­giaipari Dolgozók Szakszerve­zeti Szövetsége csak három mandátummal rendelkezett a kongresszuson. Ebből még nem következik, hogy a többi 15 magyar szakszervezeti él­harcos - közöttük a tömörü­lés elnökének, Schalkhammer Antalnak gépkocsiveze­tője is - feleslegesen uta­zott volna. Kötetlen körülmé­nyek között is ismertet­hették a hazai bányászat visszaszorításának ke­serves folyamatát. Ehhez egy vadászkirándulás adta a kere­tet. A szafári három napig tar­tott. Miután a munkavállalók érdekeit képviselő 18 ember már 6-án hazaérkezett, nyil­ván a kongresszus előtt szakí­tottak időt a lobbizásra. Nagykuduk, kafferbivalyok, varacskos disznók hajkurászá- sa közben. Biztosak lehetünk benne, hogy ők - felelősségük ismeretében, ezreket és hazán­kat képviselve - etikus vadá­szok voltak, mert egyébként a magyar nimródoknak nagyon rossz a híre Dél-Afrikában (is). A BDSZSZ elnöke a szafárit egyébként kulturális programnak nevezte, a bő lét­számot pedig szakszervezeti belső ügynek. Megjegyezte, pár évvel ezelőtt a New York-i kongresszuson 26 fős delegá­ciója volt a BDSZSZ-nek. Ja, az más. Akkor minden oké! Mészáros Attila Menedékjog Szép dolog ez a nyíltság, hogy már a történés nap­ján megtudhattuk, Bikov úr, orosz alumínium-báró (ez önmagában is remek kifejezés, mondhatni jel­lemzés) nálunk kért me­nedékjogot. Eszembe jut a két ország megbonthatatlan barát­sága, lehet, hogy mint Zsirinovszkij, Bikov is nyaralt Zánkán vagy Csillebércen, és most felrémlettek benne a régi szép napok, mikor reggelente felvonta a zászlót piros úttörő- kendővel a nyakán - most meg félő, hogy kábellel, bebetonoz­va... Régen Carlos is dekkolt Bu­dapesten, és itt „utaztak át” a pápamerénylet bolgár előkészí­tői. Álmodni sem mertünk ró­la, hogy ilyen fontos emberek tisztelik meg jelenlétükkel sze­rény hazánkat, amely így szoci­alista terrorizmus egyik főhadi­szállásává avanzsált, ahogy Rá­kosi elvtárs megálmodta: nem rés, hanem erős bástya lettünk. Kiderült, Bikov csöppet sincs egyedül azzal a vágyál­mával, hogy Magyarország be­fogadja, mintegy tízezren igénylik ezt évente. Ők többnyire névtelenek, gondolom a 30-40-100 tamilról meg afgánról szóló rövid hirek fedik le őket. De itt volt példá­nak okáért Bikov úr sors- és honfitársa, Szeva bácsi, akit olyannyira befogadtunk és megtiszteltetve éreztük magun­kat jelenlététől, hogy útlevelet is kapott a magyar államtól. Igaz, a versenyben futott még Izrael és Horvátország is, tő­lük is volt passzportja. A hírek­be viszont csak akkor került, mikor egy országok feletti ha­talom, az Interpol kezdett irán­ta érdeklődni. Miképp leend a jövőben, hány gazembert ölelünk még keblünkre a sajátjaink mellett, nem tudhatjuk. Kis ország va­gyunk, annál nagyobb a szí­vünk. Aztán majd szívunk. Nekem elég jelzés az is, mi­kor látom, hogy a pécsi áruhá­zak sarkán csencselő gyerekek­kel milyen édesen kacarásznak a rend őrei. A világot végül is ez látszik mozgatni: márka, dollár. Rubel? Talán még az is. Méhes Károly hetedik oldal holnap Rendszerváltás Az országgyűlés jelenlegi al- elnöke szerint Baranyában a rendszerváltás 1985-ben és Mecseknádasdon kezdődött. Wekler Ferenc az első választá­sokra emlékezve azt mondja: mindenki támadta - különö­sen az MDF és a Fidesz még­is nyert és bejutott a parla­mentbe. Az SZDSZ-szel külön alkut kötött. Portré Zalay Buda, a pécsi önkor­mányzat Városfejlesztési és Üzemeltetési Főosztályának helyettes vezetője. Bár ő fiatal korában versenyszerűen bir­kózott, mára az egész családja kosárlabdaőrültté vált. Portré A Metropolitan! akarja meghódítani Muskát András eltökélt. Tehetségesnek tartja magát, s biztos ben­ne, hogy kitartó munkával meg fogja hódítani a New York-i Metropolitan operát is. A pécsi magas-tenor - akiben ráadásul olasz vér is csörgedez - tisztában van vele: a valódi karrier elérése érdekében külföldre kell mennie.- Nem egyszerű feladatra vállal­kozik. De én még ennél is szimp­lábbat kérdezek: hogy derült ki, hogy tehetséges?- Muzikális a család, édes­apám is énekelt. Fiatal korában hívták Olaszországba, és ha nincs a vasfüggöny, könnyen le­het, hogy nem somogyapáti kör­zeti orvos lenne.- Szóval a szülői kényszer vitte a zeneiskolába?- Dehogy. A bátyámmal úgy nőttünk föl, hogy mindig zene járta be a házat. Ez volt a termé­szetes.- Rendben, de nem énekel, ha­nem hegedül.- Nem is volt baj. A mutálás előtt nem jó ké­pezni a hangot. Énekelni csak 16­17 éves koromban kezdtem.- Rákérdezek. A fiirdőkádban?- Is. De nem csak ott. A la­kásban mindenhol. A nagy te­norokat próbáltam utánozni.- Ajelek szerint sikerrel.- Édesapámmal úgy véltük, talán érdemes ezen a pályán próbálkozni.- Bejött. Föl is veszik a zene- akadémiára.- Nagyon jó időszak volt, bár Muskát András 1971. március 16-án született Pécsett. Szigetváron, majd Pécsett jár zenei általános iskolába, hegedül. A pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizik. Idén diplomázott a pesti Liszt Ferenc Zeneakadémia magánének szakán. 1998-ban Alfredo Krausnál szerez diplomát. Nőtlen, gyermeke még nincs. az énektanárokat szinte „fal­tam”. Mindenkitől akartam ta­nulni.- A nagy siker, hogy a világhí­rű spanyol tenor, Alfredo Kraus „beleszeret" a hangjába. A nagy tragédia, hogy idén szeptember­ben meghal.- Santanderbe mentem a kur­zusára. Miután a Toscából vé­gigénekeltem egy áriát, a Don Giovannit kérte. Egy perc után leállított. Azt hit­tem, nem vett föl, így aznap es­te a spanyol bo­rokat teszteltem. Másnap keres­tem is a nevem a vendéghallgatók között, de nem találtam. A kur­zus hat résztvevője között vi­szont ott volt. Kiderült, számára pár hang után is világos volt, hogy egy magas-tenor vagyok. Kraus vett föl a madridi zene- akadémiára is, de a képzés a ha­lála miatt most szünetel.- Ezért most Amerikába ké­szül.- Szeretnék minél jobb lenni. Ők a technikát adják majd ne­kem, én pedig a hangot. Szeren­csére kevés a magas-tenor, ezért nagyon reménykedem, hogy va­lamelyik amerikai akadémia ug­ródeszka lesz majd a Metropo- litanbe. Lendvai Dávid

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents