Új Dunántúli Napló, 1999. október (10. évfolyam, 269-298. szám)
1999-10-09 / 277. szám
10 Dlinántúli Napló Kultúra - Művelődés 1999. október 9., szombat I Hírcsatorna Bemutató a Horvát Színházban. Pécsett az Anna utcai Horvát Színházban ma 15 órakor orosz nyelvű bemutató lesz. V. Szollogub „A gyengéd szív bajjal jár” című vígjátékát a fővárosi Orosz Kulturális Központ Stúdió Színháza adja elő. Pécsi olvasókör. A Pécsi Városi Könyvtár Várkonyi Nándor Könyvtárában a napokban megalakult a Pécsi Olvasók Egyesülete, elnöke Keresztúri József, a könyvtár igazgatóhelyettese lett. Az egyesület az olvasás népszerűsítése, a kül- és belföldi kapcsolatok ápolása mellett segíteni akarja a városi hely- történeti és történelmi kutatásokat is. Sikeres Levendula. A Pécsett létrejött, cserkúti székhelyű Levendula Színház sikeres évadot nyitott az idén. Augusztus végétől október elejéig több közép-európai ország nemzetközi him bábszínpadán felléptek, Zágrábban és Ostraván szakmai díjat nyertek Kiss Anna „Hol van a világ vége” című előadásukkal. Népdalaink Frankfurtban. Az október 13-án nyíló Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron a József Attila verseit és Bartók Béla zenéjét tartalmazó CD-rom társaságában dr. Várnai Ferencnek, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Pécsi Tagozata tanárának magyar és német baranyai dalokat tartalmazó gyűjteménye is megjelenik. A fotót, videót is tartalmazó ötórás anyag multimédia- és audio-CD-ro- mon van rögzítve. Patapoklosiban a napokban megrendezett I. Petőfi Sándor Szavalóversenyen a felnőttek közt Jónásné Farkas Ágnes lett az első. Az idős özv. Suba Pálné külön- díjban, Heil József festőművész alkotásában részesült. Mindketten kiskőrösiek. A középiskolások közt Darin Ildikó (Kiskőrös, Petőfi Gimnázium), az általános iskolások versenyében Antal Nikolett, a szigetvári Tinódi Lantos Általános Iskola diákja végzett az élen. Caraen-bemutató a Nemzetiben A negyvenedik évadját kezdő pécsi operatársulat Georges Bizet: Carmen című népszerű operájával indította a Zene Világnapján a színházi évadot. Kitűnő választás. Hatásosan pszi- hologizáló dramaturgia, mai musicaleket megszégyenítő librettó, egzotikus, ám mégis világosan építkező zene. Jobb, mint egy operett. Biztos közönségsiker. Utoljára az ősbemutatón fa- nyalgott rajta az Opera Comique közönsége, mert Carmen nem volt szalonképes. Pécsett is emlékezetes siker volt mindig, már az első évad végén, 1960-ban Katona Ferenc rendezésében, amikor Komlóssy Erzsébet elementáris, szilaj Carmené lázba hozta a férfiakat. Ezután a Horváth Zoltán rendezte, Breitner Tamás vezényelte 1971-es bemutató a szinte huszonéves, érzékiségtől sütő Mészöly Katalinnal a címszerepben, amikor a második felvonásban egy kerek kocsmaasztalon táncolt egymásnak háttal Csifó Ferenc és Uhrik Dóra, s 83-ban is... de tudom, az olvasó arra kíváncsi, milyen a mostani előadás. Hát, ha tudnám! Mert hiába néztem próbát, főpróbát, előadásokat, minduntalan a régi bemutatók képei-hangjai kísértettek. Hiába, az embernek az tetszik igazán, amit fiatal korában megszeretett. Attól még objektíve a mai betanulás lehet jobb, mint az előzőek. Mert: Összességében egy kulturált, színvonalas produkciót látunk, néhány nagyformátumú énekessel, emlékezetes hanggal, s mindez színháznak sem utolsó. Bár a rendező Balikó Tamás nagyvonalúan kezelte a szövegeket, „nem zavarta, mit énekelnek”. A „tarka sokaság” nem a színpadon volt, hanem a nézőtéren, a „fáklyás menef’-ből hiányoztak a fáklyák, Jósé hiába énekelte később, hogy „úgy vágta hozzám”, Carmen a rózsát a földre dobta... ezek a kákán a csomók. A lényeg: az előadás mozgalmas volt, a történet szituációkból építkezett, kiemelve a „sejtető” dramaturgia epizódjait. A záró jelenet párhuzamosságának érzékeltetése, amikor a reményét vesztett Jósé, miközben riválisa a háttérben a bikán győzedelmeskedik, szerelmét szúrja le, s Carmen holttestét körülölelik a piros virágszirmok, amit korábban az ünneplők Esca- millo üdvözlésére szórtak, feledhetetlen jelenet. Praktikus és szép Langmár András díszlete, bár nekem szűkösnek tűnik a játéktér, tán azért is, mert minden díszlet térformája azonos. Nagyon jó ötletnek tartom azonban, hogy a harmadik felvonást nem a „csempészösvényen”, hanem városi környezetben játsszák, fgy természetesebbé válik az a dramaturgiai kényszer szülte abszurdum, hogy Micaela és Escamillo egyszer csak a csempészek közt terem. Pilinyi Márta ruhái kellemesek. Csak Micaelára adtam volna világosabb kék ruhát, s a vörösesszőke parókát sem engedném meg. Ő a tisztaság szimbóluma, a bűnös és boszorka Carmen ellentéte, ruhájáról, arcáról is áradnia kell az ártatlanságnak, s ahogy a zene is emblematikus tömörséggel ka- rakterizál, a képiségben sem vehetjük ezt lezserre. Szonda Éva bravúros Ebolit énekelt néhány éve a Don •Carlos-ban. Számitani lehetett most is kimagasló énektudására. Őt váltva címszerepet énekelni nagy bátorság. Sokan ál- mélkodtak, hogy az operettprimadonnaként tudatosodott Bukszár Márta hogy meri ezt? Elfelejtették, hogy Bukszár a Kékszakállú Judit-ját is elénekelte már, s nem akárhogyan. Kortársaim arra is emlékezhetnek, hogy a hajdani Reneszánsz Együttes fiatal barna mezzo- járól nem is gondoltuk, hogy a zeneakadémián majd szopránná tupírozzák a hangját. Csak a régi lágét kellett meg keresnie. S míg a kitűnő Szonda Éva figurálisán picit visszafogottabb volt - bár a Kártya-áriát hátborzongató szuggesztivitással énekelte -, Bukszár operettes sarmja, vitalitása a nem zeneértő közönséget is megfogja. Tanúsítom, Pécsett bemutatón, kőszínházban nem volt még jobb Don Jósé, mint Győrft István. Virág-áriája mindkét előadáson megrendítő művészi élményt adott. Vívódásai zeneileg-színészileg is érettek. Egri Sándor énekelte lehengerlő magabiztonsággal Esca- millót. Virtuóz személyiség. Kár, hogy most néha érthetetlen volt énekszövege. Ez azért rítt ki, mert társai általában érthetőek voltak. Dramaturgiailag fontos, sok játéklehetőséget és kevesebb énekesi villogást tesz lehetővé Zuniga, Remendadó, Morales és Dancairo szerepe. Ezzel éltek is. Kuncz Lászlót, Haramza Lászlót, Vághelyi Gábort e szerepekben dicsérni, kritikusi nagyképűség. Elvártuk tőlük e teljesítményt. Meg kell jegyezni azonban, hogy Rubind Péter ilyen nagyformátumú feladatot még nem kapott. Vághelyivel kettőzve énekli Morales és Dancairo két figuráját, s mint a korábbi epizódfigurákat, e feladatot is biztonsággal, jó muzikalitással oldja meg. (Csak azt nem tudom, szegény Morales miért nem visel rangjelzést? A jelmeztervező nem tudja, hogy ő is tizedes?) Mind Nagyági Mariann, mind Keszler Éva kellemesen illúziókeltő Micaela szerepében. Zeneileg az előbbi érettebb, Keszler Madonna-szerű figurája szimbolikusabb. Amilyen szerénységet árasztó parasztlányként, olyan tüzes a cigánylány Frasquita szerepében. A két cigánylányt alakítókról csak jót tudok mondani. Zsemberí Katalin, Réder Katalin és Tadits Agnes is méltó partnerei a vezető énekeseknek. Ez különösen a második felvonás Csempészkvintettjéből és a harmadik felvonás Kártya-tercettjéből érződik. Biztos pontja a produkciónak a Witterle Gábor igazgatta kórus, különösen a női kar. A férfiak néha, pl. a gyárkapu előtt Carmenre váró Gavallérok kórusaként nem ragyognak régi fényükben. A táncosok inkább balettet táncolnak, mint spanyol táncot, de legalább igazi balettosokat látunk. (Koreográfus: Tóth Sándor.) Blázy Lajos dicséretes precizitással készítette elő s vezényelte az előadást. Csak azt nem tudom megfejteni, miért van, hogy a két előadáson nyolcszor hangzott el nyitány, ebből egyszer tapsolt a közönség. Negyven évvel ezelőtt... hagyjuk ezt. Volt még egy igazi Carmen is, az ügyelő Kerék Carmen! Nekem ő is tetszett, csak az nem tetszik, hogy egy hosszabb színházi előadás után Pécsett nem lehet autóbusszal hazamenni! Bükkösdi László / Évszázados minták nyomában A népi motívumkincs még ma is áthatja a hétköznapi életet, bár jelenlétét sokszor nem is vesszük észre. Egy hímzés, egy festett tojás, egy újra elővett, nagymamák korabeli edény akkor is a gyökerekről vall, ha azokat sokan inkább elszaggatni szeretnék. A legtöbb fiatal lány szívesebben jár táncolni, mint néprajzi gyűjtőútra, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen tanuló Gombosi Beatrix azonban a kutatásban látja élete értelmét. Csak idén annyi elismerést szerzett, amennyi másnak talán az egész pályáján is elég lenne: négy kiállítása volt, minden nagyobb országos mesterségbemutatón szerepelt, hímes tojásai zsűrizett alkotások. Kiemelt díjat kapott az Élő Néphagyomány pályázaton, oklevelet a Népművészet Ifjú Mestere pályázaton, Székelyföldön tanulmányúton járt, itthon honismereti és hagyományőrző tábort vezetett gyerekeknek. Egyetemistaként játszóházvezetői képzésben vett részt, népi kismesterségek szakoktatója.- A táborokban sikerül valamit átadni az örökségünkből a gyerekeknek. Sajnos, ha hazamennek, mintha átkódolódná- nak, a látott, összegyűjtött tudást a saját életükbe már nehéz beilleszteni. A családi, természetes hagyományozódás megszűnt, ezért tudatosan szervezek olyan csoportokat is, ahol helybeli gyerekekkel jövünk össze, megmutatni, hogy nem kell kilométerekre utazni az értékek megismeréséhez. Bea mostanra már egy olyan monografikus jellegű, térképekkel ellátott, összegző munkán dolgozik a tojáshímzés témakörében, melyhez hasonló még nem készült Magyarországon. Olyan érdekességekről mesél, mint az Erdélyben a '40-es években írott revíziós tojások, amelyeken a feliratok Háromszék visszatérését hirdették, vagy amelyekre 1890-ben címert festettek, hogy a millenniumot köszöntsék. A geometrikus és a szabad rajzos minták mellett a színválasztással is üzentek a régiek: a piros a szeretetet, a szerelmet, illetve Jézus kiontott vérét jelképezi, sárga, homokkal töltött tojást kapott a nem kívánt udvarló, zöldet, ha bizakodásra serkentették, míg a kék, a lila semlegesebb, barátnak való színnek minősült. Bea maga is foglalkozik tojásírással, de a hímzés a hagyományos formában is érdekli. Különleges, XVI-XVII. századi úri hímzéseket is kutat.- Ezek a polgári viseletek- ben is megjelenő minták a főúri udvarokból származtak - meséli. - Erdélyben sok török hatás érte a formakincset, használták az ezüst- és aranyfonalat, a selyemszálat is. A motívumok a népművészetbe is átkerültek, legjobban pedig a reformációval terjedtek, az úrasztali skófiumos térítőkkel, ilyeneket a Drávaszögben is találni. A különböző szakmai és alkotókor közül, amelyekhez Bea kapcsolódik, a Rábapatonai Hagyományőrzők és Faluvédők Köre kiválik, hiszen ez szülőfaluja is. A körnek köszönhető, hogy a vagy húsz fiatal tag az ő vezetésével három termes, gazdag helytörténeti gyűjteményt hozhatott létre. Mindenki segítette őket, önzetlenül, ingyen, adták a gazdálkodó élet, a háztartás eszközeit, pedig a csíráztatott búzából készített csiripiszlihez való tálakat ma is használja a 2500 lelkes falu népe, úgyhogy időnként ezeket kis időre kölcsönveszik a gyűjteményből. A most 21 éves Gombosi Beatrix nem keseredik el, ha arról kérdem, megéri-e néprajzkutatónak lenni, hiszen egyet sem ismerek, aki közülük milliomossá lett volna. Bea szerint nagyon sok lehetőség, pályázat van, de azt is meg kell tanulni, hogyan menedzselje magát valaki. Neki azonban mindez azért fontos, mert mint vallja: az ember a múltjának, és saját múltján keresztül a nemzete múltjának tanulmányozásával az életét és annak értékét is jobban megismerheti. Hodnik I.Gy. Futnak A Képek Az ötödik esküvő Vigyázat, a kínosan elméskedő magyar cím: Sztárom a párom, ne vezessen félre senkit, mert ez a film nem más, mint a Notting Hill: egy elegánsan megrendezett, könnyű vígjáték, érzelmes tónusokkal, groteszk ellenpontokkal, sok humorral és kellemes zenével. Egyszóval a Négy esküvő és egy temetés alkotóinak új műve. Az „ötödik esküvő”. Sok bonyodalommal, de temetés nélkül. A korábbi munkához hasonló színvonalon. A téma ezúttal is hosszú utat járt be, míg eljutott Roger Michellhez. Kezdetben volt egy istenség, aki alászállt a felhők közül, s beleszeretett egy földi asszonyba, aztán volt egy király vagy egy nemesúr, aki leereszkedett palotájának magasából, s egy kunyhóban szépeket mondott egy jobbágyleánynak (római vakáció idején még egy királylány is beleszerethetett egy újságíróba), majd egy vezér- igazgató hirtelen észrevette, hogy a gépírókisasszonynak milyen bájos a mosolya. És most van egy filmcsillag (micsoda nő!), aki Londonban, ki tudja, miért, de hát egy efféle deus ex machinának miért is lenne logikus magyarázata, betér egy könyvkereskedésbe, ahol napszemüvege mögül megpillantja a bolt tulajdonosát, egy kedves, szerény fiatalembert. És ez a pillantás nem múlik el következmények nélkül. Vagyis találkozik két világ, a fent és a lent, most ezeket úgy nevezik, hogy Beverley Hills és Notting Hill, összekerül az isten és a bajadér, azaz, némi szerepcserével, a ba- jadér-istennő és a szelíd férfi-hamupipőke. Még pontosabban: Julia Roberts és Hugh Grant. Mert ez a lényeg, a dolog sava és borsa. Ezt a témát ugyanis kizárólag jó színészekkel, rokonszenves művészekkel lehet elfogadtatni. Mert nekem, a nézőnek, el kell hinnem, még ha néha kételkedni támadna is kedvem, akkor is, hogy ez a találkozás, sőt személyes szövetség, a sok-sok társadalmi, szokásbeli, és ki tudná felsorolni, hogy még mennyi és miféle különbség ellenére, igenis létrejöhet. És ezzel még nem is mondNAGY IMRE FILMJEGYZETE tam semmit. Mert nekem azt is el kell hinnem, de ezt aztán szemrebbenés nélkül, hogy mikor az immár Oscar-díjas filmcsillag megáll a kis londoni üzletben, és azt mondja, de nem is mondja, hanem rebegi, hogy ő valójában és most különösen csak egy egyszerű lány, aki azt kéri, hogy szeressék, semmi mást, de ezt nagyon, akkor ez csakugyan így van. Ehhez a jelenethez már nem egyszerűen csak jó és vonzó színészek kellenek, hanem speciálisan és mellőzhetetlenül Julia Roberts szükségeltetik, szép, érzéki szájával és nagy őzikeszemének szűzies pillantásával, és kell melléje ez a profi módon félszeg fiatalember, Hugh Grant, el-elakadó beszédével, tétova mozdulataival. Ha ez a páros megvan, akkor már el se lehet rontani. Az a bizonyos pillantás a napszemüveg mögül (Julia Roberts) « * i # Gárdonyi Tamás
