Új Dunántúli Napló, 1999. augusztus (10. évfolyam, 209-238. szám)

1999-08-07 / 215. szám

1999. augusztus 7., szombat Kultúra - Művelődés Dunántúli Napló 9 Oldalszerkesztő: Gárdonyi Tamás Hírcsatorna Aranyérem Japánból. Női kari kategóriában aranyérmet szerzett a Janus Pannonius Tudományegye­tem Női Kamarakórusa Ja­pánban. A Jobbágy Valér vezette kar a múlt héten 7 napos turnén és versenyen járt a szigetországban, ahol 33 fellépő között, két másik európai kórus mellett mu­tatkoztak be. (ly) Zenészek Bolyban. Egy­hetes zenei tábort tart a Pé­csi Művészeti Szakközépis­kola Bolyban, ahol a Kol- ping Házban 14-én 18 óra­kor kezdődik a nyitóhang­verseny. A kurzus ugyanitt 21-én fejeződik be, a 16 órakor kezdődő zárókon­certtel. (ly) Négy égtáj. Budapesten mutatkoznak be a Janus Pannonius Tudományegye­tem Művészeti Karának mesteriskolásai. A poszt­graduális képzésben részt­vevő festőhallgatók 1991 és 1999 között született mun­káiból „Négy égtáj” címmel nyílik visszatekintő kiállítás a Palme Házban. A 12-én 17 és 18 óra között tartandó vemisszázson Beke László művészettörténész beszél. A válogatás kurátora Várkonyi György pécsi művészettör­ténész. (ly) Zene a püspökvárban. Ausztriai vendégek érkez­nek a pécsi bazilikába, ahol 13-án Emst Triebel orgo­nán, ifjabb Emst Triebel pe­dig hegedűn játszik. Kon­certjük 20 órakor kezdődik, műsorukban Bach, Men­delssohn, Liszt művei hang­zanak el. Folytatódik a Püs­pökvári zenés esték sorozat is, ezúttal 15-én 19 órakor Váradi Marianna és Horváth Judit lép fel. (ly) Jubileumi olvasótábor. 25. alkalommal kezdődött meg a Magyarországi Né­metek Nemzetközi Olvasó­tábora, amelyet a Csorba Győző Megyei Könyvtár és a „Könyvvel Anyanyelvűn­kért” Alapítvány rendezett. A bánáti, vajdasági és itt­honi résztvevők 9-én 15 órakor színes műsort is ad­nak a bólyi Német Nemzeti­ségi Diákotthonban. (ly) Dunaszekcső, álomból ébredve Ezredévek óta lakják. Dunaszekcső, a három megye határán álló település az újkőkor óta otthont ad az embereknek: már keltáknak, rómaiaknak is. Később szerbek, németek, kitelepí­tett felvidéki magyarok érkeztek. Összeszoktak. Idén nyáron, úgy látszik, új életre kel a falu kulturális élete is. Volt, aki kétségbe vonta, ők azonban bizonyítják, hogy Du­naszekcső környéke már leg­alább kétezer éve lakott. A tör­ténelmi aura mégsem itatja át az itteniek hétköznapjait, s bár a szőlőt kapáló gazda akár he­tente kifordíthat valami csere­pet vagy régi pénzt a földből, ezt a Duna melletti, csodás fek­vésű, festői környezetben épült települést szép, de álmos falu­nak írják le a látogatók. Hát ezt a képet szeretné megváltoztatni többek között Deák Árpád, aki azóta imádja a helyet, mióta Galántáról ide kellett települniük. A Pécsi Szimfonikus Zenekar oboa szó­lamvezetője, aki 40 év munka után most nyugdíjba vonult, ál­lítja: ez a nyugodt, békés, vad­regényes táj töltötte fel nya­ranta annyira, hogy energiája egész pályáján kitartott. A hely szerelmese mint a Dunaszekcső Emlékeiért és Jövőjéért Alapít­vány elnöke az idei nyáron több programot is szervezett, támo­gatott.- Közös munkával felépítet­tünk egy olyan szabadtéri szín­padot, melyhez hasonló ilyen lélekszámú településen nem sok van. Régóta szemeztem a helyszínnel, ez a szerb templom és a parókia közti rész, a két fá­val a színpad oldalán kitűnő te­rületnek látszott. Fuvaros, asztalos, helyi mes­ter, téesz is segített, vagy ötve- nen jöttek, s a felépült színpa­don máris több program lezaj­lott. Pécsett is örülne a helyet felavató Szimfonikus Zenekar, ha félezer hallgatója lenne, ám Deák Árpád azt is tudja: még most is sokan vannak, akik meg se nézték az új kincset.- A mi feladatunk lesz, hogy a következő években idecsalo­gassuk az embereket - mondta. Abban is bízik, hogy az élő mű­sorok megismételhetetlen, egy­szeri pillanatai előbb-utóbb el­ragadják az embereket a tévé- konzervek elől. Kettősség - büszkeség és ke­serűség érződik - Hegedűs György polgármester szavaiban is, amikor a falu lehetőségeiről faggatom. Az idegenek, mondja, elájulnak a gyönyörű­Deák Árpád álmodta meg az idén megvalósult színpadot ségtől, amikor meglátják a tele­pülést, ám igazából alig van ki­törési lehetőség.-Evek óta küszködünk az­zal, hogy letelepítsük itt a cé­geket - folytatja a polgármes­ter. - Itt van a főút, a Duna, há­rom megye és több nagyobb város közelsége, az infrastruk­túra is ki van építve, mégis messze vagyunk a vállalkozók szerint. Hamar kiderül, hogy nincs szakképzettség, munka- nélküli lett a lakosságnak vagy húsz százaléka. A polgármester gazdasági szempontból nem optimista, de a közösségi élet, a kultúrára való fogékonyság erősödését tekintve bizakodó. A korábbi rendszerben mindenféle ren­dezvényen illett vagy kötelező volt megjelenni, a ’90-es évek elején azonban inkább senki nem ment sehová. Az utóbbi néhány évben újra van érdeklő­dés, még ha a tudatot csak las­san is lehet formálni. A falusi vendéglátók országos szövet­ségébe talán kicsit túl korán próbáltak belépni, de a Fehér­borát egyesületben már sokan látnak fantáziát. A kultúra a kitörés útja lehet, nemcsak idegenforgalmi szem­pontból. Legalább ennyire fon­tos a belső nyitottság, az érdek­lődés, melyet most már kiállítás is erősíthet. A Halász-örökség ugyanis végre látható az isko­lában lévő szerb parókiában. A falu volt tanítója, Halász Ferenc már 1952-ben meghalt, s régé­szeti gyűjteményét az iskola ta­nulóira hagyta. Meg is eskette erre az unokáit, de az anyag csak akkor jutott a helyére, amikor kiderült, hogy tényleg ott maradhat Dunaszekcsőn, a múzeum nem viszi el, sőt a hí­res Marcus Aurélius-fej máso­latát is megkapták. A Dunaszekcsői Nyár és a Halász-gyűjtemény mellett arra is büszkék lehetnek a helybé­liek, hogy felmérések és régi rablóásatások után végre elő­ször tisztességes, szakmailag ellenőrzött, dokumentált és hi­teles munka kezdődött. A Janus Pannonius Múzeum régésze, Gábor Olivér vezetésével há­romhetes régésztábor keretében ásták a kutatóárkokat a szegedi középiskolások, de előfordult, hogy az odavetődő kíváncsis­kodó is szerszámot kapott a ke­zébe.- Megfogtuk a római kor mind a négy évszázadát - emelte ki a kutató. - A IV. szá­zadi temetőből két nő és két férfi csontjai kerültek elő, kő­házak, freskók, fűtőberende­zések, edények darabjai, s még azt is tudjuk, hogy a ró­maiak osztrigával kényeztet­ték magukat, megtaláltuk a hé­jakat. A feltárás legjelentő­sebb eredménye, hogy itt fo­lyamatában látható Pannónia római kora. A fellelt anyag a helytörté­neti oktatásban is segíthet, s a dunaszekcsői gyerekek talán így már közelebb lesznek a múltjukhoz, hogy jobban meg­ismerjék saját világukat, s hogy végül alakítani tudják jövőjüket is. Hodnik Ildikó Gy. Nagy siker volt Sólyom Katalin előadóestje is FOTÓK: TÓTH l Pinocchio kalandjai Kos Lajos rendezés közben Pécsett nagy hagyományai vannak a felnőtt színját­szásnak és a bábszínháznak. Ez utóbbi az esetek többsé­gében az óvodás korosz­tálynak szolgáltat progra­mokat. A kettő között azon­ban űr tátong, az iskolás­korú gyerekek csak módjá­val részesülhetnek a színház örömeiből. Kós Lajos, aki a Bóbita megteremtőjeként ismert, az utóbbi időben ezt az űrt próbálja kitölteni a Pécsi Harmadik Színház se­gítségével. A gyáva kistigris című darab egy évadban ötven előadást élt meg. Ez a szám igen tekin­télyes és tiszteletre méltó, fő­leg ha figyelembe vesszük, hogy gyerekdarabról van szó, s azt, hogy az ország számos pontján bemutatták. A következő évadban is • megy a darab, mondja Kós Lajos rendező, aki az új, ősz­szel bemutatandó mű, a Pi­nocchio első próbáit kezdte el az évad végén a Pécsi Har­madik Színházban. Olyan gyerekeket keresett most is, akik valamilyen színházi gyakorlattal rendelkeznek már, szerepeltek a Tosca-ban vagy a Hegedűs a háztető­ben, nem idegen tehát szá­mukra ez a különös közeg.- Szeretem, ha különböző dimenziók jelennek meg a színpadon, magyarázza Kós Lajos -, felnőttekkel ugyanis nem lehet eljátszatni bizonyos szerepeket. Nehéz visszaadni például a Micimackóban a kis állatok báját abban az eset­ben, ha minden szerepet fel­nőttek játszanak, vagy bármi­lyen jó volt Pogány Judit, amikor Pinocchiót alakította Kaposváron, hiányzott valami belőle, ami csak egy gyerek­FOTÓ: TÓTH LÁSZLÓ bői áradhat. Azt a hangot, mozgást felnőtt csak imitálni tudja. A mi Pinocchiónkban korban és méretekben megje­lennek azok a különbségek, amelyek a mindennapi élet­ben is léteznek, s amelyek a Gulliverrel induló dramatur­giai körben - amikortól fel­bukkantak a gyerekek - meg­találhatók. Mindez természe­tesen nem elégséges a jó színpadi megoldás megszüle­téséhez, ahhoz sok egyéb is szükségeltetik. A pécsi Pinocchio kétré­szes, négy felnőtt és egy-egy gyerek felváltva játszik benne intim kamarai légkörben, s mindenki három szerepet ala­kít. Marék Veronika írta szín­padra húszegynéhány nótá­val, melyeket Papp Zoltán zenésített meg, s Uhrik Dóra készítette a koreográfiát. Maga a díszlet is élő személy, mondja Kós Lajos, olyan sze­reppel, amely nem jelentkezik ugyan verbális szinten, de amely dramaturgiailag fontos. S bizonyára nagy sikere lesz a darab befejezésének, amikor egy ötméteres bálna bekapja a szereplőket. A gyerekelőadásokat nem lehet mintegy mellékesen le­tudni, pedig az a gyakorlat Magyarországon, hogy fiatal, kezdő színészekkel játszatják, vagy olyanokkal, akik a Ham­let mellett, félgőzzel, hakni­ban intézik el, pedig óriási az igény a jó minőségű előadá­sokra. S akik gyerekkorukban ifjúsági koncertekre járnak vagy nekik szóló színházi produkciókra, azokban na­gyobb valószínűséggel ala­kulhat ki a felnőtté válás után az igény az élő koncertekre és az élő színházi előadásokra, ők talán nem elégednek meg a konzervvel. Cs. L. Futnak a képek NAGY IMRE FILMJEGYZETE A másik nővér Carla szerepében a tehetséges Juliette Lewist látjuk Miközben a Carla új élete (The Other Sister, vagyis „A másik nővér”) című filmet nézem, ezt a gondosan megmunkált, szép, tisztességes alkotást, a nyári moziműsor kellemes meglepe­tését, felötlik bennem, milyen sok mozgókép foglalkozik a szellemi fogyatékosok problé­máival, a társadalomba való be­illeszkedésük gondjaival, lehe­tőségeivel: Máté élete, Caspar Hauser, Bruno vándorlásai, Ilyen hosszú távoliét, És a nyol­cadik napon, a népszerűbb vál­tozatlan: Esőember, Forrest Gump, csak ami hirtelen eszembe jut. Lehet, hogy ez a tárgy valahol összefügg a film vizuális-érzéki természetével? Bárhogy van is, a téma válla­lása a hetedik múzsa dicséretére válik, különösen akkor, ha - mint a felsorolt példák esetében - gondos kidolgozással társul. Annál is inkább, mert ezek a művek végső soron azt bizonyít­ják, hogy az a kifejezés: „szel­lemi fogyatékos”, mennyire pon­tatlan és egyoldalú, hiszen azok az embertársaink, akiknek IQ-ja nem éri el a minimálisan megkí­vánt értéket, érzelmileg azért még lehetnek nagyon is gazda­gok, s erkölcsi érzékük szintén működhet kifogástalanul. Azt hi­szem, azért, mert együgyűségük adott esetben ártatlanságuk zá­loga lehet. Ezt példázza a most látott filmnek az a jelenete, amely Carlát és barátját egyete­mista fiatalokkal szembesíti. Carla, Garry Marshall alkotá­sának hőse, egy értelmiségi csa­lád három lánya közül az egyik. Az anya, akit a Marvin szobájá­ban a minap megcsodált Diane Keaton játszik, egyfelől, érthe­tően, félti a lányát, másfelől vi­szont mindent elkövet, hogy Carlát ne fogyatékosnak, ha­nem „különleges ifjú hölgy”- nek tekintsék, s ezzel az igé­nyével mintegy le akarná ta­gadni, meg akarná szépíteni a valós helyzetet. Ezért nem óhajt beleegyezni abba, hogy a lány a hozzá hasonló állapotú Danny- hez feleségül menjen. „Anya, ne kergess álmokat, nézz rám, én ilyen vagyok” - mondja szegény Carla a film egyik leg­szebb jelenetében, majd köny­nyes szemmel teszi hozzá: „De nagyon tudok szeretni.” Erről van itt szó. A főszerepeket alakító színé­szekre, Juliette Lewis-ra és Giovanni Ribisire rendkívül nehéz feladat hárul. Pontosan, plasztikusan kell játszaniuk, hanghordozásban, arcjátékban, gesztusokban is hitelesen, de anélkül, hogy túlzásokba esné­nek, ami oda nem illő, sőt bántó lehetne. Biztos érzékkel elkerü­lik mindketten a szerepek buk­tatóit, jól helytállnak, Juliette Lewis valósággal remekel. Mivel a komoly téma ellenére könnyed szövésű, populáris igé­nyű műről van szó, a „boldog vég” elmaradhatatlan. Carla és Danny házasságkötésére a sze­gények és együgyűek szentjének, Szent Ferencnek templomában kerül sor. Az eskü szövegét a sa­ját szavaik szerint mondják, s ez szinte teljesen megegyezik mégis azzal a formulával, amit az Egyház előír. Egyszerű, szép megoldás. A zenekar felvonulása aztán talán kissé túl sok már a jó­ból. De ha Garry Marshallnak nem volt szíve megtagadni hőse­itől ezt a csillogó parádét, engem se visz rá a lélek, hogy kifogásol­jam. Nagy Imre á I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents