Új Dunántúli Napló, 1999. augusztus (10. évfolyam, 209-238. szám)
1999-08-19 / 227. szám
1999. augusztus 19., csütörtök Szent István Ünnepén Dünántúli Napló 15 Szent István Árpád-házi arcmása Szent István alakja a koronázási paláston. Az egyetlen hiteles, korabeli ábrázolás. Szent István műve maga a nyugat-európai civilizációba tagozódott keresztény Magyarország. Természetes reakció, hogy miként minden nagy mű esetében, az államalapításnál is kíváncsian keressük az ügy mögött álló embert is. Nem a jót, nem a rosszat: az alkotó egyéniséget. Könnyebb, ha Szent István ábrázolása a tízezres bankjegyen megadatik a személyes ismeretség. Csakhogy az ilyesmi eléggé reménytelen sok évszázad távolából. Hasonló esetekben szikrányi segítséget adhat a személyiségkép megrajzolásához a keresett ember alakja, arcmása. Ám amikor szentté emelésének évfordulóján megpróbálunk István királyunk alakjára feltekinteni, azt sohasem láthatjuk hitelesen, hajdan volt fizikai valóságként. Kénytelenek vagyunk mások, a régen voltak szemével látni; írástöredékekbó'l, alig alkalmas képekből következtetünk a jellemvonásokra. Az eredeti XI. századi miliő nélkül a ma emberének kevéssé valósan értékelhetők az olyan jellemvonások, amiket Szent István nagyobb legendájában olvashatunk: „A komolyságot, amelyet már ifjúkorában magára öltött, élete végéig megőrizte. Ajka csak nagy néha húzódott mosolyra, mert a Szentírás szavaira gondolt, amelyek szerint a nevetéshez fájdalom vegyül, és a túlságos örömre gyász következik. Ezért a szeme előtt mindig az igazság és a jog lebegett: mint király megfontolt volt, és nem fenyegetőzött sem tekintetével, sem szavakkal. ” A szent király fizikai alakját, arcát felidézni még nehezebb. Sőt, szinte szó szerint képtelenség. Ugyanakkor a kísérlet mégis izgalmas és történelmi, kultúrtörténeti kalandozásra visz a legjelesebb Árpád-házi királyaink korába. „István fejedelem alacsony termetű, de nagylelkű, bátor, harcias, okos és Krisztus-tisztelővolt” - írta Laskai Osvát ferences rendi prédikátor félezer esztendeje. Sommás jellemzés, amelynek egyetlen különlegessége, hogy először szól Szent István királyunk külleméről. Arról viszont nem, hogy az alacsony termetet milyen forrásra alapozta a szerző majd’ ötszáz év távolából, 1500 táján. Ilyen forrás ugyanis ma már nem ismeretes. Valószínűbb, hogy korának híres prédikátora csak szónoki fogásként említette az alacsony termetet. Az Árpád-ház későbbi férfiúiról ugyanis általában éppenséggel ellenkező jelzőkkel írnak a kortársak. Az 1031-ből származó, és később koronázási palásttá emelkedett miseruhán szerepel Szent István egyetlen hiteles ábrázolása. Ezen a fej alig nagyobb, mint egy mai terjedelmesebb pénzérme. Az anyag, vagyis a textília, az ábrázolási technika (hímzés), és a méret aligha alkalmas az egyéni arcvonások érzékeltetésére. A szokottnál nagyobb fülkagyló akár a mintarajzoló ügyetlensége is lehet. Áz viszont nyilvánvalóan hiteles, hogy az akkortájt ötvenedik életévén túl járó király fején pántkorona van, kezében lándzsa és országalma - valamennyi elveszett a XI. század viharos esztendeiben -, szeme mélyen ülő, arca komoly, kétoldalt lelógó bajuszt és rövidre nyírt körsza- kállt viselt. Más támpont nincs: kortársi vagy időben közeli források nem szólnak István vonásairól, termetéről. Joggal következtethető ebből, hogy alkatában, arcvonásaiban nem volt semmi szélsőségesen különleges, jellegzetes. Az utókor képzőművészeinek fantáziáját a koronázási paláston lévő kép azonban soha nem zavarta, illetve nem befolyásolta: Szent Istvánt általában hosszú, tömött szakállal ábrázolták szobrokon, festményeken, illusztrációkon. Nagy kérdés, hogy vajon az Árpád-ház híres férfiúira jellemző küllem Istvánig vissza- vezethető-e? Az Árpádok arany ágának egyik legkiválóbb hajtása Szent László, I. Béla király fia volt. Annak a Vazul hercegnek az unokája, aki - legalábbis az akkori hivatalos verzió szerint - Imre herceg halála és Orselo Péter trónörökössé jelölése miatt István király ellen összeesküvést szőtt, és akit ezért megvakíttat- tak. László viszont az államalapító munkájának legtehetségesebb, legsikeresebb folytatója lett, aki túltette magát a családi ellenérzéseken, és szentté avattatta István királyt. Róla maradt fenn egykorú tudósítás - még ha a leírás eléggé elnagyolt is -, hogy milyen volt termete, külseje. Kano- nizációjára írt legendája a fizikai adottságokra is kitérően jellemzi László királyt: „... erős karú és gyönyörű ábrázatú volt. Magas termetével más emberek fölött egy fejjel kitűnt, úgy hogy az adományok teljessége benne duzzadozván, már maga testalkata is királyi koronára méltónak tüntette fel”. Az ábrázolás összhangban van azzal, amit a kortárs, egy Pannóniába jött francia szerzetes ezzel a kifejezéssel érzékeltetett: „elegantissimus rex”. A sors különös kegyelmének mondhatnánk, hogy éppen Szent László fej-ereklyetartóján öröklődtek az utókorra az Árpádház családi arcvonásai. Tulajdonképpen a mai tízezres bankónkon szereplő Szent István-ábrázolás erről az ereklyetartóról kapta az ihletet és mintát. A bankó főalakját rajzoló művész ugyanis nem találta előnyös modellnek a koronázási paláston szereplő Ist- ván-képet, ezért László vonásaiból alkotta meg a maga arcmáslátomását. Csakhogy Lászlóról sem maradt fenn igazi arckép. Az ereklyetartó majdnem száz évvel a lovagkirály halála után készült, és erősen feltételezhető, hogy a művész kortárs modellje valós történelmi személy volt. Ismeretes, hogy a Lászlót szentté avattató III. Béla földi porhüvelye maradt fenn hitelesként legépebben. Az antropológusok III. Béla koponyáját tanulmányozva megállapították, hogy az arc alkata teljesen egyezik Szent László hermájáéval. Vagyis ezek szerint tízezres bankónk Szent István királya alighanem leginkább III. Bélára hasonlíthat. A győri székesegyházban őrzött ereklyetartó középkori művészetünk csodája. Az előbbi érdemén túl jelkép is: a fej épp csak nyíló ajkával, homlokráncaival a szenvedő Krisztust is példázza. A művész az arany arcon a szemeket belül kék ellenzománccal festette be, tehát Lászlónak - illetve az ereklyetartó megrendelőjének, III. Bélának - kék szeme volt. Az öröklődés folytán netán az Árpád-ház tagjainak általában. De ez csak egy tetszetős, spekulatív feltételezés. Az arcmáshoz kapcsolódó történelmi folytonosságvonal azonban tény: III. Béla kezdeményezte annak a László királynak a szentté avatását, aki a államalapító Istvánt emeltette a szentek körébe. A politikai példakép-hasonlóság meglepő - szívesen mondanánk: hogy törvényszerű - ösz- szefonódást mutat az arckép művészi átörökítésével. Dunai Imre Szent István a Képes Krónika XIV. századi ábrázolásában. A király menekülésre inti Vazul herceg fiait, köztük Bélát, Szent László apját. Szent László arany hermája: a hiteles Árpád-házi arcmás Szent István király pécsváradi szobra, Borsos Miklós alkotása Mindennapi kenyerünk A kenyér szinte egyidős az emberrel, ám sokat változott azóta, hogy az első cipót megsütötték. A gabona felhasználásának 6000 éves történelmi útjának elején a kézi malom rabszolganője térdel, mellette a nílusi iszap tégláiból épített kemence, amelyben a tönkbúza durva lisztjéből gyúrt első kenyeret sütik. Az út végén a teljesen automatizált malom és sütőkombinátok emelkednek, amelyekben naponta ezer és ezer tonna gabonát dolgoznak fel kenyérré. Az elmúlt évezredek során a „kenyér” szóval illettünk minden gabonaszemekből készült táplálékot, amelyet az emberek mindennapi eledelként fogyasztanak. Az első időkben a frissen szedett, gyűjtött vagy már aratott magvakat úgy fogyasztották, ahogyan megtermetté a föld. Később a tűz segítségével az ősgabonák pelyvája könnyen leválasztható volt az ehető részről. Mozsárban törve, vagy két kő között zúzva készült a durva liszt, amelyből víz vagy más folyadék hozzáadásával főtt, vagy fövetlen kásákat lehetett készíteni. A fejlődésben óriási lépés volt a kelesztett kenyér megjelenése az egyiptomi kultúrában. Hogy miként készítették az első élesztővel lazított kenyeret, talán soha nem sikerül megállapítani, viszont a III. Ramszesz egyiptomi fáraó sírkamrájában lévő freskó már részletesen ábrázol egy sütödét. A római birodalom bukásával lezárult az ókor és megkezdődött a népvándorlás kora. A vándorlók között voltak a honfoglaló magyarok is. Életmódjuk miatt nem a kenyér volt a jellemző ételük, bár nem kizárt, hogy ismerték. Őseink ugyanis sokáig szívesebben vadásztak és pásztorkodtak búzatermelés helyett, csak a végleges letelepedés után fordítottak nagyobb gondot a gabonatermesztésre. Az állandó települések kialakulásával viszont gyökeresen megváltozott a helyzet. A nyugati - többek között francia - szerzetesek magukkal hozták a mezőgazdasági termelés, így a kenyérkészítés technológiáját is. A régészeti leletek tanúsága szerint a X. században a házakhoz már sütőkemence is tartozott. A pécsváradi apátság 1015-ből származó alapítólevele a mesterek között négy molnárt és nyolc sütőt említ, ami arra utal, hogy az apátságokban már pékség működött. A termékjáradékok között is szerepelt a kenyér. K orabeli feljegyzések szerint a korai középkorban Európa-szerte csak a legfelsőbb, vékony társadalmi réteg evett kenyeret, az is keveset, mivel akkoriban ez még luxusnak számított. Később, a XIV. században, a céhek létrejöttével viszont már széles körben elterjedt. A XVII. századtól az uradalmakban elkülönítették a fehér lisztből készült „uram cipóját” a köz- vagy fekete cipótól, amely zab, árpa-tatárka, rozs, bab, borsó keverékéből készült. A nagyobb uradalmakban a lisztesházak mellett sütőház is állt. A városi lakosság egy része azonban otthon sütötte a kenyeret. A kenyérkészítés évszázadokon keresztül az asszonynép feladata volt. A házi kenyérsütés mellett lassan alakult ki - elsősorban a városokban - az iparszerű termelés. D e hogy végül milyen is az igazi jó kenyér, arról Mátyus István 1762-ben megjelent DIAETETICA című könyvében olvashatunk: „Ha domború, nem igen nehéz, nem is könnyű. A héja sima, nem foltos, nem hólyagos, se nem fehér, se nem fekete, hanem barnás sárga, jó tömött kenyér, de nem égett. A bele nem tapadós, nem ragadós, hanem porhanyós, de nem könnyen morzsolódó, ha egybenyomják, mint a spongya összenyomul, de nagy üregek benne nincsenek, se nem édes, se nem savanyú vagy porízű, mint az elpörkölődött búzának kenyere szokott lenni.” Újvári Gizella Augusztus 20-a: Ikernap Az idén már az Ikrek napjaként is ünnepelhetjük augusztus 20-át, ugyanis az országos ikertalálkozó szervezői hivatalosan is levédették ezt a napot a természet különös „ajándékainak” tiszteletére. Dr. Métneki Júlia humángenetikus 1971. óta foglalkozik az ikrek vizsgálatával, a veleszületett rendellenességek kutatásával. Ez a választás talán nem véletlen, ugyanis maga is egypetéjű iker. „Hasonmása” fogorvosként dolgozik Salgótarjánban.- Mit sikerült eddig kideríteniük?- A legérdekesebb talán az ikerszülés örökletességének a kérdése. A mi esetünkben például sem a testvéremnek, sem nekem nem születtek ikreink. A kutatások során kiderült: tévhit az, hogy az ikrek születése minden második generációban ismétlődik. Bebizonyosodott viszont az, hogy a kétpetéjű ikrek születésében szerepe lehet az örökletes hajlamnak, s a külső, hormonális hatásoknak.- Gyakran épp a meddőség ellen alkalmazott hormonális kezelések „gyümölcseként” születnek ikrek.- Igen, ez valóban így van. Jó példa erre a Kiskunfélegyházán, 1983-ban született ötös-csapat. Ebben az esetben többszörösen is megtérült a hormonkezelés.- Hányán élhetnek ma Magyarországon kettő vagy több „példányban ” ?- Pontos nyilvántartás nincs az ikrek számáról. Orvosi szempontból azt lehet mondani, hogy átlagosan minden 93. szülésre esik egy ikerpár világra jötte. Ennek alapján jelenleg 90 ezren lehetünk.-Milyen rekordokat tartanak nyilván az ikerkutatók?-Áz életben maradtak rekordját egy Amerikában világra jött nyolcas ikerpár tartja. Európában az angliai hatosikrek vannak a legtöbben. Ötösikerből több is van. Európában 1968-ban a lengyelországi Gdansk városában születtek az elsők. Az amerikai kontinensen persze már ebben is előttünk jártak, hiszen a kanadai ötösikrek 1934-ben jöttek a világra.- Gyakran hallani arról, hogy az ikrek felnőttként sem tudnak igazán egymás nélkül élni.- Ebből gondok is származhatnak. Sokan egy életen át nem tudnak szétválni, ami pedig a külső kapcsolataikat is gyakorta teljesen ellehetetleníti. Németh Zsuzsa í' 1 t I
