Új Dunántúli Napló, 1999. június (10. évfolyam, 148-177. szám)

1999-06-27 / 174. szám

Riportj ^^^^^^^LNegyedik oldal 1999. június 27. ILLUSZTRÁCIÓ: SUPERSTOCK- Professzor úr, ön csaknem huszonöt éve operál emberi szíveket. Nemzetközileg is elis­mert, nagy tudású sebész. Sok olyan ember életét mentette meg, akiről már orvoskollégái is lemondtak. Ön mégis elvé­gezte a műtétet, és ezek a bete­gek ma is élnek, jól vannak. Hol a határ az élet és a halál között?- Ez a kérdések kérdése! A halál végállapotot jelent, én mégis egy hosszabb folyamatnak vélem. Fo­kozatosan halunk meg. Én tehát nem tudom vállalni a felelősséget, hogy egy adott pillanatban kije­lentsem valakiről: halott-e vagy sem.- A halál fogalmát az orvos- tudomány az agyi tevékenység és bizonyos reflexek megszűné­séhez köti. Erre viszont rácáfol a szívsebészet.- Minden szívműtétnél, amikor az emberi testet bizonyos hőfok alá lehűtjük, azok az életfunkci­ók, amelyeket az élethez szoktak kötni, semmiféle műszerrel nem regisztrálhatók, merthogy nincse­nek. De ettől még soha nem for­dult meg a fejemben az a gondo­lat, hogy ilyenkor egy halott em­bert operálok. Hiszen, ha a szívét újra megindítom, az dobog, és ha felmelegítem, akkor a legmaga­sabb rendű agyi tevékenysége is visszatér. Bevallom, abszolút bi­zonytalan vagyok, hogy a halál va­lóban azt jelenti-e, amit az embe­riség ma erről tud vagy sejt.- Nem tudná mindezt egy megtörtént esettel illusztrálni?- 1991-ben egy fiatal, kétgyer­mekes családanyát hoztak a műtő­be. A szíve már megállt, minden orvosi kritériumot kimerítően be­állt a halál. Elkezdtük ,az újra­élesztést, amelyet a szívműtétekhez hason­lóan nem egyedül vé­geztem. Ez egy tíz-ti- zenkét tagú csapat munkája, amelynek én vagyok a kapitánya. Negyvenperces megfe­szített munkával sem tudtuk az életfunkcióit beindítani, és a halál­ból valahogy vissza­hozni. Mint kapitány, azt mondtam: akkor most elhagyjuk a ha­jót.- Mit érzett ekkor?- A miérteket keres­tem. Miért kell egy fia­talasszonynak meghal­nia, és árván hagynia két gyereket? Ennyit ér a tudományom? Már kifelé mentem a műtő­ből, amikor az ajtó kis kerek ablakán egy má­sodpercre visszanéztem. Mintha láttam volna valamit a monitoron! Egy utolsó szívmozgásból szárma­zó elektromos jel volt, vagy csak meglökték a lábát... sosem fogom megtudni. Mindenesetre ez a „jel” nekem elég volt ahhoz, hogy a hi­tem visszajöjjön: él az illető, és meg tudom menteni. Visszaren­deltem a stábot, elkezdtük a műté­tet. El kellett hitetnem velük, hogy nem halottat operálunk. Felnyitot­tam a szívét! Akkor kiderült, hogy a billentyűk súlyosan károsodtak, valószínűleg ezért nem láttunk a monitoron semmilyen életjelet...- Sikerült?- A műtét befejezése után hat órával beszélgettem a hölggyel. Ennek már hét éve, az asszony azóta is él, jól van. Az élet min­den területén borzasztóan káro­sak a beidegződések, de amint látja, leginkább az élet és a halál mezsgyéjén veszélyesek. Szerin­tem sok ember azért hal meg, mert az egyetemi tankönyvekben még mindig azt olvashatják az or­vostanhallgatók, hogy három perc után nem érdemes újraélesztést végezni, mert már maradandó az agykárosodás, és hat-hét perc után a szív sem éleszthető újra. Biztosan többször is elkövettem azt a hibát, hogy halotton végez­tem az újraélesztés manővereit, de ez sokkal jobb, mintha egy A nehéz műtéteket egy „nehéz ember” végzi. A mokány, ma­gyaros bajszú, erős kézfogású szívsebész mostanában Zala­egerszeg és Pécs, vagyis két munkahe­lye között „ingázik”, de hívják operálni külföldre is. Átható­an komoly, mélyen ülő szemével szinte belelát a páciensbe, aki bizalommal ka­paszkodik ebbe a te­kintetbe, és rábízza a szívét a professzorra. Az életét... Markában tartja azéletet Beszélgetés dr. Papp Lajos szívsebész professzorral Minden nagy szívműtét lényege az, hogy az operáció egy bizonyos fázisá­ban megállítjuk a szív dobogását. Ez az egyetlen szervünk, amelyet Isten úgy teremtett, hogy születésünktől a halálunkig működnie kell. És akkor én - beavatkozva Isten dolgába - megállítom a dobogó szívet, akár órákra is! Az ilyen műtétek előtt nehéz úgy fogalmazni a betegeknek, hogy ne rettenjenek meg, ha­nem akarják ezt az állapotot, tehát meg kell tudniuk, hogy ami be fog kö­vetkezni, ha csak rövid időre is, egyenlő a halállal. Aztán amikor megope­ráltam őket, újraindítom a szívüket. Ez nekem mindig katartikus pillanat... még élő emberről mondanék le, nem?- Úgy beszél a műtétéiről, az újraélesztésekről, mintha harc­ról, birkózásról mesélne...- Valóban, sokszor érzem úgy, hogy magával a halállal birkózom. Eddig mindig az volt a benyomá­som, hogy azért győztem, mert ő engedte, hogy két vállra fektessem. A beteg életben maradását mindig jutalomként éltem meg. Jutalom­ként azért a hitért, amelyet az élet­be vetettem, hiszen sokszor csak a haldokló, a halál, meg én voltam a kórteremben.- A betegeknek miben vagy kiben kell hinniük? A gyógyulá­sukban, önben, az életben, vagy mindháromban? A félelem gá­tolhatja-e az életben maradást?- Vannak olyan betegek, akik tisztán látják, milyen nehéz és ve­szélyes a műtét, amire vállalkoz­tak. Mégsem érzem rajtuk a halál- félelmet. Ezek az emberek bizto­san túlélik a műtétet, legyen az a legveszélyesebb, a legnehezebb beavatkozás. Több évtizedes ta­pasztalatom: ha a beteg nagyon fél, akkor valahogyan rám ragad a fé­lelme, és végig ott kísért a műtő­ben.- Lehet ennek valamilyen tu­dományos magyarázata?- Nem tudom semmivel alátá­masztani, de be tudom bizonyítani: sokkal gyakrabban halnak meg azok a betegek, akiknek óriási a halálfélel­mük. Minden páciensnek elmon­dom, hogy csak akkor vállalja a mű­tétet, ha száz százalékig bízik annak sikerében, és bízik bennem. Hiszi, hogy mindent meg fogok tenni az életéért. Akik a bizalmat szavazók közül mégis meghaltak, mint utóbb kiderült, a műtét előtti este szinte ki­vétel nélkül halálfélelmükről beszél­tek a családtagjaiknak, arról, hogy soha többé nem fogják látni egy­mást. És végrendelkeztek... Ha ezek az információk akkor a tudomásom­ra jutottak volna, másnap biztosan nem operáltam volna meg őket.- A kómában hol vannak a be­tegek?- Egy hölgy olyan állapotba ke­rült egy budapesti kórházban, hogy a professzor, aki egyébként jó barátom, és nagy tapasztalatú em­ber, azt mondta: nem is érdemes megkísérelni a műtétet. Aztán ha­zament, de fiatal tanítványa, aki jól ismert és tisztelt engem, felhívott, és beszámolt az esetről. A fiatal or­vos hitt abban, hogy én tudok, me­rek segíteni. Amikor a beteggel ta­lálkoztam, homályos tudattal ugyan, de eszméleténél volt. A lele­tei alapján már nem lett volna sza­bad élnie. Az élet levegője azonban ott vibrált körülötte. Én csak egyet kérdeztem tőle: hisz-e abban, hogy életben marad? Jelezte, hogy hisz benne. Abban a pillanatban eldön­töttem, hogy megoperálom.- Ez csak megérzés volt?- Igen, egy intuíció. A műtét után nem tért eszméletéhez. Hat napig lélegeztetőgép tartotta életben. Ezt hívják kómának. Én ennek ellenére naponta többször is odamentem hozzá, megfogtam a kezét, megsi­mogattam a fejét. Nem akartam, hogy a kollégáim megmosolyogja­nak, ezért halkan a fülébe súgtam: „Ugye, megígérte nekem, hogy nem hagy cserben? Önnek élnie kell. Értse meg: van esélye. Nem szabad föladnia!” A beteg hat nap után eszméletére tért, egy hónap múlva a körülményekhez képest gyógyultan távozott. És most kö­vetkezik az, ami döbbenetes volt: búcsúzóul megköszönte a monda­taimat. Napra-percre pontosan el­sorolta, mikor voltam nála, miket suttogtam a fülébe. Utólag ellen­őriztem, és valóban akkor voltam ott, amikor ő mondta...- Láthatta, hallhatta önt?- A beteg szemén hat napig egy nedves labdacs volt, nehogy a sza­ruhártyája kiszáradjon. Életfunk­ciói nem voltak. Nyilvánvaló, hogy nem láthatott és nem hallha­tott. Valahogy másképpen érzé­kelt, de hogy miként, arról nem tu­dunk. Persze amiről mi pillanat­nyilag nem tudunk, vagy nem tud még az orvostudomány, nem je­lenti, hogy az nincs is. De ezek után nekem ne mondja senki, hogy a kómás beteghez nem érde­mes szólni...- Lát valamilyen összefüggést az emberi jellem és a szív álla­pota között?- Ezt még sosem kérdezték meg tőlem. Sok úgynevezett rossz, go­nosz, istentelen emberrel találkoz­tam, de érdekes módon a műtét előtti napokban eléggé látványos módon megváltoztak. Ilyenkor mindenki leveti az álarcát. Őszinte lesz önmagához, felismeri a hibá­it, tévedéseit, hirtelen meg akar változni. Úgy látom, hogy a halál közelsége sokszor a csip-csup dol­gokról a lényeges dolgokra irá­nyítja az emberek figyelmét. El­kezdik értékelni az életet.- Meg lehet barátkozni a ha­lállal?- Nem! A mai napig sem tudok elfogadni egyetlenegy halált sem. Képtelen vagyok a műtétek termé­szetes velejárójaként kezelni. Úgy lehet minimálisra csökkenteni a halálozást, ha nem tekintem ter­mészetesnek egyetlenegy ember elvesztését sem. Annál inkább az életüket! Tihanyi Péter | I I I 1 i * i I »

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents