Új Dunántúli Napló, 1999. június (10. évfolyam, 148-177. szám)

1999-06-09 / 156. szám

1999. június 9., szerda Háttér - Riport Az erdei manó boldogsága át magam is megpróbáltam ha­sonulni az ismerőseimhez. Megtehettem, hiszen akkor ke­restem havi 30 ezret nettóban. Évente háromszor jártunk sí­elni, de sose Cseszkóba, mert úgy hírlett, ott sokat kell sorban állni a síliftnél. . . Mikor jöt­tünk vissza, a magyar határőr megkérdezte, hányadikak let­tünk - azt hitték, hogy mi va­gyunk a síválogatott, olyan ke­vesen jártak még Ausztriába sí­elni. És itthon is, nem volt gond, hogy minden este a Ná­dorban vacsorázzunk (istenem, még volt Nádor!) és utána az akkortájt megnyílt Maximba verjük el az időt és a pénzt. De ezer forintos pénzdíjon kívül semmi hasznom nem lett be­lőle, mert a szabadalmat állító­lag „ellopták az angolok”. Még modell is voltam, Marsalkó Pé­ter „Lajos” című fotósorozatán én vagyok az, aki pucéran ug­rándozik egy mező közepén!- Aztán amikor lehetett, szinte azonnal megcsináltunk helyben egy gmk-t 1982-ben, három év múlva pedig otthagy­tuk a céget, és megalapítottunk egy saját nyomdát, aminek én is társtulajdonosa lettem - és egykettőre gazdag ember. És vajon miként festett a nagy szakállú, mindig „szakad­tán”, farmerben járó, Beatrice- koncerten csápoló ősvállalkozó a valóban új gazdagok között?- Igazából képtelen voltam beilleszkedni ebbe a társadalmi kasztba5 a „nyakkendősök” közé. Életemben nem bírtam megfogni egy diplomatatáska fülét! Láttam is az üzleti part­nereken, hogy alapvetően szú­rom a szemüket, de hát végül is én végeztem el a munkát, amit megrendeltek. De nem titok, hogy ugyanakkor néhány éven mindez egy idő után számomra szinte terhes kezdett lenni. Sőt, akkor sem voltak igazán fonto­sak, csak a társaság kedvéért vettem részt az akciókban. A megvásárolható dolgok egyál­talán nem elégítettek ki. Meg kellett hát kérdezzem magam­tól, hogy én valóban ezért élek-e? Arra gondoltam, ha így csinálom tovább, akkor öregko­romban nem leszek boldog, mert csak erre a szakadatlan mókuskerékre tudok majd visz- szaemlékezni! És akkor elhatá­roztam, hogy kiszállok.-Városban nőttem fel, de valamiért mindig is idegesített a város. Az, hogy tömeg van, hogy lökdösődnek, mikor én meg szeretek mélázva bandu­kolni! És soha nem lehettem egyedül, mert a barátok, az üz­letfelek egyfolytában telefonál­tak, jöttek-mentek, mindig al­kalmazkodnom kellett ahhoz, hogy csináljam a pénzt, a si­kert. No, ennek lett vége tíz éve. Talán nehéz ember va­gyok, de semmiképp sem em­berkerülő. Az igaz, ha ma sé­tálni megyek az erdőbe, és talá­Szabó János (sz. 1955) a pécsi Művé­szeti Gimnáziumban érettségizett Farkas László szobrász tanít­ványaként, majd kö­vetkezett a nagybetűs Élet: Vajszlón dekora­tőrként dolgozott, majd Sellyére vetette jó sorsa, ahol kirakatren­dező volt.- Azt kérdezed, ugye, hogy akadt-e ott egyáltalán kirakat? Hát volt, nekem még sok is. Még megyei kirakat­i versenyt rendeztek! Pécsről mindenféle modem anyagokkal, próbababákkal ér­keztek - a helyi áfész szegény volt, nekem nem volt semmim! No, fogtam magam, kimentem ez erdőbe, hoztam egy nájlon- zsáknyi őszi falevelet, azt szór­tam be az üveg mögé. A keres­kedő majd’ megőrült, hogy a hernyók és bogarak megeszik a drága szövetet! A következő állomás a Szikra Nyomda. Kitanulta a magasnyomó-formakészítést. Azonban mindeközben kettős életet élt, hiszen „fejben” to­vábbra is szobrász volt, csak másfél évtizedig nem kerültek ki a keze közül szobrok.- A Képzőművészeti Főisko­lára kétszer jelentkeztem, de nem vettek fel, főképp azok után, hogy másodjára a munka­helyem nem ajánlott: szerettek volna megtartani. Utóbb nyom­daipari grafikus lettem. A leg- cikibb mindig a Dunántúli Napló előállítása volt. Miután a gépmester golyóstolla véletle­nül beleesett a gépbe és az eltö­rött, nagy nyomozás volt, „sza­botázsról” beszéltek, két napig géppisztolyos rendőr felügyelte a nyomást. A fotókkal is min­iok egy gombászót, inkább el­bújok, vagy gyorsan más ös­vényre térek. Az erdei séták számomra olyanok, mint a val­lásos ember számára a temp­lomba térés („Templom a ter­mészet” - írta Baudlaire). Ilyenkor beszélgetek Istennel, és elmélkedem olyan dolgokon, amiket persze nem lehet meg­válaszolni.- Biztos mindenkiben felve­tődik, hogy a döntésemet meg- bántam-e, hiszen annak idején hányán óvtak! De nem bántam meg. Anyagilag se. Azért, mert nincsenek olyan vágyaim, ami­hez pénz kellene. Alapvetően hiszek egyfajta sorsszerűség­ben, ám ehhez is ta­pasztalat kellett, hogy megtudhassam, ez az én utam, és ne legyen bennem semmi bizony­talanság. Ami vágy megvan bennem, az vágy egy társ után. Tu­dom persze, hogy egy kapcsőlatban mindig fel kell adni valamit, azonban - szintén a ta­pasztalat - egy rossz kapcsolatért semmit sem vagyok hajlandó feladni, akkor már jobb egyedül. Ez az egyedül­lét azonban nem ma­gány, inkább az erdei manó boldogsága.- Szentdomján ideá­lis hely minderre. Mi­után felkelek, egy kávé mellett átgondolom, vagyis inkább megtervezem a napomat. Délelőtt egy-két órát dolgozom, végre a szobrásza­tomnak hódolván, kiállítá­sokra készülök. Majd ebéd, sé- tálgatás a kertben vagy kirán­dulás az erdőbe. És a kertész­kedés. Aztán este megint fara­gok, sokszor éjfél utánig. Té­len még jobb, mint nyáron. Még kevesebben jönnek ki ide, még nagyobb a béke. Gumi­csizmát húzok, aztán neki a hónak!-Jó, én is azt hittem annak idején, mikor a nyomdában dolgoztam, hogy onnan me­gyek majd nyugdíjba, és ezt komolyan is gondoltam! De az ember változik, most már ezt is tudom, tényleg sohase mondd, hogy soha! De mégis azt tartom valószínűnek, hogy innen már nem megyek el. Ugyanis nincs miért elmennem. Ha csak el nem üldöznek. Néha arra gon­dolok: Magyarország olyan nagy, kilencvenhárom ezer négyzetkilométer. Itt mindig lesz valami érdekes, valami megfigyelni való. Ez nem fel­adat, csupán határtalan lehető­ség. Méhes Károly Ha egy kicsit játszani akarok a szavakkal, akkor azt kell mond­jam, hogy Szabó János „fulP’-remete saját életének szerzett rendje okán egy egyszemélyes szerzetesrendben él. Erdőszélen, egyedül, de - mint mondja nem magányosan. Először Szentlőrincnél kell le­térni a 6-os útról, majd BUk- kösd után, immár a falu főutcá­járól, aztán a dimbek-dombok között hullámzó-kanyargó utacska egyre keskenyebb lesz. S mikor már majdnem vége, közvetlenül az erdő szomszéd­ságában, ott áll a ház. Szabó János nyomdász-szobrász vá­lasztott világa.-Tíz éve történt minden, pont akkor, mikor a rendszer- váltás is zajlott. A társadalmi változásokból ezért az­tán alig vettem észre valamit. Saját magam­mal voltam elfoglalva. De hát ez már a vége volt valaminek. dig történt valami botrány. Pél­dául olyan szerencsétlenül vág­tak egy képet, hogy Kádárnak csak a keze maradt meg, amint üdvözöl valakit, ő maga nem látszott.- Amúgy sok mindennel fog­lalkoztam „mellékesen”, de tényleg idézőjelben, mert szinte azok voltak a fontosabbak. A bűvöskocka-őrület idején még logikai játékot is terveztem, amivel megnyertem egy pályá­zatot - más kérdés, hogy a 30----------Jegyzet---------­mm mmmmmmmm1 m— | wmmmmmmmmmmmmmmMKmmmmmmmm A zsaruk golyója Tetszik nekem ez a testőmő. Bár csak egy­két pillanatra bukkant fel a tévé képernyőjén, azért fel lehetett mérni, hogy jó nő. Szinte lá­tom, ahogy előkapja a stukkerét, s formás csípője mellől habozás nélkül lő. Mélytűzű szemét résnyire vonja, s elereszti a golyókat a terepjáró-tolvaj után. Bátor kis csaj! Jó-jó, szem­beszállt egy profi bűnözővel, de nem ez a nagy tett. Hanem, hogy kihívta maga ellen az egész vizsgálati hengermal­mot ezzel a néhány dörrenés­sel! Igaz, nincs egyedül. Akár egy bajszos mezőőrt is idéz­hetnénk, aki ugyan messze nem rendelkezik formás csí­pővel, de szolgálati fegyverrel igen. Mármost, ha használnia szükséges, gyorsan fel kell mérnie, hogy előbb hagyja magát agyonverni, netán le­lőni, s utána éljen a kezébe adott hatalommal, a személy- és vagyonvédelem alapvető feladatával, vagy próbálja megelőzni a hőzöngő, hol vasrúddal, hol Magnummal felszerelt csirkefogókat. Hofi az utóbbit javasolta. Először lőni, majd utána ordítani (három­szor). Állj, vagy lövök! Ha nem, kezdődik a vizsgálat. Jogosan használta fegyverét a rendőr? A mezőőr? A vadőr? Nem lett volna-e célra vezetőbb, ha először szívélye­sen érdeklődik, kémek-e a tolvajok, a rabsicok vattacuk­rot? Meghívhatja-e őket mo­ziba? Esetleg üljenek le és tárgyalásos alapon döntsék el, ki lőhet először? Meg hogy milyen volt a gyermekkoruk, mert az is hibáztatható a bű­nözői magatartás kialakulásá­ért, és akkor máris nem csir­kefogókkal állunk szemben! Mérlegelésre nincs lehető­ség. Ahogy a focibíróknak sem: les volt? De nekik el­nézzük. A zsaru vagy tárgyal az elkapott maffiózóval - ez­zel esetleg táviratban meg­rendelve saját temetését -, vagy lő. Ha gyorsabb, akkor mehet a katonai ügyészségre. Sajnos, elég kevés rendőr van. Még szerencse, hogy a „lőrendet” tisztázó vizsgála­tok annyira vonzóak, hogy egyre többen akarnak a zsa­ruk közé lépni. Mészáros A. Funária Ez nem valami külön­leges zenei műfaj, csu­pán a szélsebesen fej­lődő temetkezési kultú­ránk új hajtása. Egy hirdetés arról ad öröm­hírt a jövőben elhunyni szándékozóknak, hogy meg­nyílt Budapest első „latin tí­pusú temetője”. Ez már ön­magában se semmi, eddig csak latin típusú szeretőről (Antonio Banderas) hallot­tam, de hát az örök ölelést, ugyebár, mégis csak a haláltól kapjuk. . . Ami a dolgot igazán pi­kánssá és a témától függetle­nül is morbiddá teszi, hogy ezt az újfajta temetkezési mó­dozatot Funáriának hívják. Azt hiszem, erre mondják, hogy beszélő név! Pécs (mára inkább: valaha) gyönyörűsé­ges testvérvárosának, kincses Kolozsvárnak első embere, Gheorghe Funar bizonyára kevés intézményhez adta volna szívesebben a nevét, mint ehhez a temetőhöz, ahol csupa halott magyar van - mi több, lesz! Jó, tudom, hogy ez így, eb­ben a formában durvá­nak tűnik, de hát se tér­ben, s főleg nem idő­ben nem kell messze menni ahhoz, hogy va­lami alapja legyen az egésznek. Abban a vá­rosban persze, ahol több, mint egy évtizede alakult a Ro­mán-Magyar Baráti Társa­ság, végképp nem szabad sommázva „magyarokról” és „románokról” beszélni, jól tudván, hogy végül is csak egyes emberek vannak. De lehet-e tagadni, hogy tömeg is van? Akik (vagy amely?) képes(ek) egy hangon dalolni, rikoltozni, gyaláz­kodni. Sajnos vagy nem saj­nos, benne ülünk nyakig a tör­ténelemben, sokszor mintha ki sem látszanánk belőle. No, mindegy, oda kell vé­gül is kilyukadni, hogy a 2-0 az kettő-null, és nincs más hátra, mint hogy a 2000-es foci-EB-reményeket is szép lassan el lehet temetni. Mond­juk, a Funáriába, hogy leg­alább ez az aktus latinos le­gyen, ha már más nem. Méhes Károly hetedik oldal nap Cirkusszal a világ körül. A Pécsett vendégszereplő Magyar Nemzeti Cirkusz artistáit, akrobatáit faggatta riporterünk: milyen lakókocsiban járni a világot, a cirkusz nagy családjában hónapokig együtt élni a társakkal? Természetesen a premierelőadásról is beszámolunk. Portré Szőllősy Kálmán, a képzett pécsi könyvtáros és népművelő régészeti kutatásokban lel izgalmat. Most a téma a magyarok és a rovásírás őstörténete. Ajtony, a fekete-magyar fejedelem üzent neki a nagyszentmiklósi kincs felirataiban. Portré Hajóorvos szeretett volna lenni A professzori kinevezés napok kérdése már: a meghívó Göncz Árpádtól a jövő hét hétfőjére szól. Bizonyára ünnep lesz dr. Kollár Lajos életében; hiszen nagy tisztesség, a munka egyfajta elismerése ez. Akár legutóbb, amikor kollégái a Magyar Sebész Társaság dél-dunántúli csoportja elnökévé választották. Jó hangulatban beszélgetünk; az elmúlt héten az Adrián vitor­lázva egy igen erős nemzetközi mezőnyben a negyedik helyet csípte el a magyar tévések csa­patával. Kollár doktor ugyanis tiszteletbeli kollégaként navi­gálta a magyar hajót. Ezért ta­lán nem illetlenség egy kicsit időzni ennél az életre szóló hobbinál. Hiszen eredetileg ha­jóorvos szeretett volna lenni, s még ma is emlékszik azokra a napokra, amikor friss diplomá­val a hóna alatt a MAHART­nál forgolódott. De mivel senki sem tudta megmondani, hogy mikor szállhat a tengerre, ott­hagyta őket. egyfajta teammunkát kíván, s gyors, határozott döntést a ka­pitánytól, operatőrtől. Dr. Kollár Lajos a Baranya Megyei Kórház sebészeti osz­tályát vezeti (ami egyben a POTE sebészeti tanszéke is), s ezen belül létezik az ország második legnagyobb érsebé­Átmenetileg sem akart a Csepel-szige- ten beülni egy rende­lőbe. De a szenvedély megőrződött, s ha szakmájával, a sebészettel rokonítjuk, abban hasonlatos, hogy mind a hajó, mind a műtő Dr. Kollár Lajos 1948-ban született Pécsett, itt is végezte az orvosi egyetemet. Némi szekszárdi kitérő után került vissza a városba, s kezdettől az érsebészet területén dolgozik. Későn házasodott. Felesége rendezvényszervező, Iván fiúk nyolcesztendős. szeti centruma. A professzor szerencsés embernek vallja magát, különösen azért, mert az érsebészettel együtt „nőhe­tett fel”. Hiszen e speciális szakma igazából a hatvanas évek végén született, s mun­kásságának kezdete is innen datálódik. Jó kollégák között, jó csapatokban. És ma el­mondhatja: vezetésével e cent­rum a régió ellátásáért felel. Évente 3200 mű­tétet vé­geznek itt, melyből 1600 ér­sebészeti, s jelzésér­tékű, hogy az ambulancián 23 000 ember fordult meg tavaly. Persze nem csak gyógyítanak, hanem ok­tatnak, tudományos munkát is végezngk; innen a nemzetközi elismertség. Júliusban a vér­áramlással foglalkozó tudósok világkongresszusának ad ott­hont Pécs (Kollár professzor a szervezőbizottság elnöke), s ezen a szakma legkiválóbbjai számolhatnak be a kutatásaik­ról, arról, hogy mit hozhat a jövő. Kozma Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents