Új Dunántúli Napló, 1999. április (10. évfolyam, 90-118. szám)
1999-04-30 / 118. szám
1999. április 30., péntek Háttér - Riport Vita Pécs, Baranya és a régió jövője (2.) Lassan, de rossz úton indultunk? A fenti - kérdőjel nélküli - címmel közöltük az elmúlt hét szombatján Higi Gyula iparkamarai elnök szerkesztőségünk felkérésére írt vitacikkét, melynek témája Pécs, Baranya és a dél-dunántúli régió, mint leendő közigazgatási egység jövőképe volt. A kamarai elnök álláspontja - szándékunknak megfelelően - többeket is megszólalásra késztetett. A reakciók közül elsőként dr. Szili Katalin országgyűlési képviselő, parlamenti alelnök írását adjuk közre. Szerkesztőségünk célja, hogy a megye illetve a régió vezető képviselői olyan fórumnak tekintsék az alábbi hasábokat, mely segítségével a nyilvánosság előtt vitathatják meg közügyeinket, a valamennyiünket érintő kérdéseket. így tehát továbbra is várjuk a hozzászólni kívánók közlésre szánt kéziratait. Higi elnök úr helyzet- elemzésével, mely jó néhány kritikai megjegyzést is tartalmaz, nagyjában- egészében egyetértek, de bennem a végkövetkeztetések nem kérdéseket, hanem elhatározást eredményeznek - a jövőképet illető közös tudás, a civil szervezetekkel történő együttműködés és a politikai pártok jó ügyek mentén történő összefogása háromszögében. (Főleg, ha ez nem „Bermudahá- romszög”.) A jövőkép és a közös tudás - ezzel kezdeném. Igaz az a mondás, hogy legkönnyebben úgy jósolhatjuk meg a jövőt, ha magunk alkotjuk meg azt. A Higi űr által felvázolt forgatókönyvek közül magam elkötelezettje vagyok és hiszek a gyarapodásban, a fejlődésben. (Különösen optimista vagyok, ha a háromszög másik két kiszögel- lése is megvalósítható.) A prioritásokat közösen fogalmaztuk, a leckét bármelyikünk és bármikor fel tudja mondani. Az infrastruktúra fejlesztése érdekében a megyének autópályára vagy elsőrendű főútvonalra, regionális repülőtér létesítésére, új köz- és vasúti hídra van szüksége a felzárkózáshoz. (6-os út, pogányi repülőtér, mohácsi Duna-híd). A versenyképes gazdasági szerkezet kialakítása érdekében kiemelt figyelmet kell fordítani a Pécsi Ipari Park bővítésére, a mohácsi vállalkozói övezet kialakítására. Új, versenyképes térségi-gazdasági együttműködési övezeteket kell kialakítani, az EU piacára koncentrálni és erősíteni a közösségi és magánszféra együttműködését. Döntő feladat a falusi térségek hanyatlásának megállítása, az ott élő népesség életkörülményeinek javítása a kistérségi területfejlesztési társaságokkal karöltve. (Ormánság, Hegyhát, Dél-Zse- lic). Fontos kérdés a határ gítő intézmény- és finanszírozási rendszert, ezek az elképzelések pedig bekerültek a parlament valamennyi politikai erejét maga mögött tudó Országos Területfejlesztési Koncepcióba is. Ezek a lépések azonban csak egy hosszú folyamat első biztató állomásainak tekinthetők és még rengeteg olyan feladat várat magára, melyek lehetővé tehetik (és remélem teszik), hogy Magyarország a jövő évezred kezdetén felkészülten csatlakozhasson kontinensünk legfejlettebb országainak családjához. Tehát tudjuk, mi a lecke, a közös tudás megvan. Mégis mi a hiba? A másik sarokpont, azaz a civil szervezetekkel, kamarákkal, érdekképviseleti szervekkel történő együttműködés létező dolog, hiszen maguk is naponta ajánlják támogatásukat a tőlük különböző szereplőknek, s kérik számon ugyanakkor az eredményeket. A területfejleszTovább kell fokozni Dél-Dunántúl szellemi központjainak fejlesztését menti együttműködés és kapcsolatok kiszélesítése, a Dél- Dunántúl innovációs központjainak fejlesztése, szerepük fokozása. Nem hiszem, hogy a megye társadalmi, gazdasági, politikai életének szereplői közül - a teljesség igénye nélkül megfogalmazott - ezen feladatokat ma bárki is megkérdőjelezné. Az 1996-ban megalkotott területfejlesztési törvény megteremtette a végrehajtást elősetés ezen helyi szereplőinek elszántsága és készsége ma nem kérdőjelezhető meg. Akkor hol a probléma? Mit tesznek és tehetnek a politikusok? Nincs más lehetőségünk és választásunk, mint pártállásra való tekintet nélkül, ki-ki jól ismerve szerepét (ellenzékiség, kormánypártiság) megtesz minden tőle telhetőt saját - szűkebb és tágabb - pátriája érdekében. Ha ezt egy politikus nem ismeri fel, akkor óhatatlanul vállalja a „percember” felés letűnő szerepét. Nekünk tisztában kell lennünk (és vagyunk is) azzal, hogy a térség folyamatainak generátorai, de gátlói is lehetünk. (Az előbbire jó példa - a többi közt - a táblabíróság Pécsre helyezése, az egészségügy fejlesztése, a decentralizált alapok, továbbá az 1994-1997 években pályázat útján elnyert állami támogatások több mint 10 milliárdos összege.) Az utóbbira az elnök úr is számtalan példát említett. A jövő számára megfogalmazott feladatok eredményes megvalósítása azonban csak akkor lehetséges, ha szoros együttműködés alakul ki a helyi és a kormányzati szereplők között. Ez biztosíthatja a nemzetközi pénzforrások jelentős bevonásának feltételét, ami által lerakhatok a térség tartós, stabil gazdasági fejlődésének alapjai, amelyekhez a hazai források koordinált programelvű (és nem adományozó) bevonása nélkülözhetetlen. Ebben a kormányzat szereplőinek a választói akarat messzemenő akceptálásával kell a helyi (megyei, városi) szereplőkkel a partneritást megtalálni - és viszont. Ezt tartom ma problémánk alapjának, ugyanis a képviselők feladata e kapcsolat elősegítése a fejlődés érdekében és nem pedig az ellentétek pártpolitikai alapú mélyítése, mely óhatatlanul akadályává válhat a fejlesztésnek, fejlődésnek. Én ma is hitem, tudásom, lehetőségeim szerint az együttműködésre és összefogásra voksolok (ugyanúgy, ahogy az előző parlamenti időszakban is) valamennyi baranyai szocialista képviselőtársammal együtt, s nyújtok kezet mindazoknak, akik számára a térség érdeke a fontossági sorrendben megelőzi a pártpolitikai érdekeket. S bízom benne, hogy térségünkre nem lesz igaz az a mondás, hogy (a társadalom) akkor fejlődik - amikor a politikusok alszanak. Dr. Szili Katalin, Baranya 2. sz. választókörzet országgyűlési képviselője FOTÓ: LÄUFER LÁSZLÓ hetedik oldal-------Jegyzet----------i üb m mmm Az előszobában Nagyon nehéz persze, de próbáljuk meg elfelejteni a politikát. A hatalmi torzsalkodást, amely a millenniumi év előtt hosszú időt képes elfecsérelni arra a vitára, hogy ki (ne) legyen abban a bizottságban, amely az ünnepségekre szánt programokról és pénzről dönt. Szerencsés nemzedék a miénk. Magáénak tudhatja e jeles évfordulót, s mellette magát az évezredváltást is. Ezt az országot éppen 1000 évvel ezelőtt alapították. Csak egy röpke történelem-érzet fusson át rajtunk, és még a „középidős” Dózsa-féle parasztfelkelés is elérhetetlen messzinek tűnik. Szerte az országban új életre várnak kastélyaink, történelmi emlékeink, műkincsek, képzőművészeti alkotások penészesednek raktárakban. Nyomorúságosán kevés híd ível át a Dunán és á Tiszán. Országrészek remegnek a végső lemaradástól a felzárkózást segítő úthálózat hiányában. A csak példaként említettek is elegendőek annak jelzésére, hogy bőven van mit tenni. De talán első lépésként a millenniumhoz méltatlan politikai szócsatározásokat, betartásokat kellene a szemétkosárba söpörni. Az utat tisztítaná meg, a jövő érdekében. Mert itt vagyunk, az ezredforduló előszobájában. Várjuk mindannyian. Ha 1896- ban, a honfoglalás emlékére annyi mindent meg tudtak csinálni - amely dolgaink ma is nemzeti építészetünk, kulturális életünk megjelenítésének jogos büszkeséget szülő emlékművei -, nos, akkor mit kap majd az ország 100 évvel később, a magyar állam létének millenniumára? Mészáros Attila Shongoku Elköszönt az egyik kereskedelmi tévécsatornáról Shongoku, a japán rajzfilm szuperhőse, aki ez ideig minden démont legyőzött. A rajzfilmet nem önszántukból vették le a képernyőről a gyermekműsor szerkesztői: az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) ugyanis a sorozat minden darabját az erőszak öncélú megjelenítéseként értékelte, pszichológusok véleménye alapján a gyermekek fejlődésére károsnak nyilvánította. Érdekes precedensről van szó. Az első alkalom jószerivel ma, hogy a vértől és gyi- loktól, a szenzációs halálokról hemzsegő műsorok közepette az ORTT döntését intézkedés is követte. Bár tudjuk: a tévé szerkesztői a bírósághoz fordultak, s csak azért szakították meg a sorozat sugárzását, mert nem akartak további súrlódást az ORTT-vel. A történet bár egyedi, felhívja arra a figyelmet, amit már sokan tudunk; egyre ritkább az a pillanat, amikor egy jóérzésű ember a teljes értékű szórakozás, a kikapcsolódás reményében odaülhet a tévé elé. A csatornák versengésének terepe meglehetősen véráztatta terep. Persze nincs új a nap alatt. A történet eszembe juttatja azt a szerkesztőt, aki a lapjában megjelenő folytatásos krimi íróját a hullák száma alapján fizette ki. Sok áldozat, magasabb honorárium, kevés nyikkantás, lapos boríték. Bár az is igaz - a történet szerint -, hogy amikor krimiírónk kétezer emberrel a fedélzetén zsúfolt komphajót indított el Dowerből, azonnal telefont kapott a laptulajdonostól, miszerint ha a következő folytatásban a komp elsüllyed, nem kap egy fityinget sem! hétfőn ( Riport Politikai vihar a Nádor körül. A pécsi városvezetőket törvénytelen lépések sorozatával vádolja a közgyűlési ellenzék. Portré................................................ . ________ To ronyi Tibor magándetektív. „Mobiltelefonon közvetítem a házasságtörés tényének egymást követő fázisait. ”-------- Tárca —....— Ré gi-régi ötöslottó Bemondta a rádió. Másnap megnézte az újságban is. 120 ezer forint! Vikendház öregkorára a Tisza-parton. Szövetkezeti garzon a dohos udvari luk helyett. Olyan lakás, ahol még a Péter fia meg a kis Etus lánya is meglátogathatja. Egy-két korsó ezután is lecsúszik majd esténként, sőt ugratni fogják; mi az Feri, rád szakadt az OTP? De aznap, szombaton, még nem mert szólni a haveroknak. Sörtől kótyagosan aludt el, csuromvizesen ébredt, úgy elgyötörte magát a jövő képeivel. Talán még szeretőt is fog tartani. Csak nem volt élet az már, az utolsó években, a szegény Gizikével! Ablaka az öreg bérház belső udvarára nézett. A púpos Ko- vácsné ilyenkor hajnalban előcsoszog a szemközti pincelakásból a tegnapi mosogatólével, a madarak rájámak, csupa madárgané a kövezet. De talán ez hozta a szerencséjét is. Nyolcév óta, amikor megy át budihoz, gyakran belelépked. Na de hogy ennyit hozzon? A hajnal szép őszi délelőttbe csúszott. Jóska és Dani ilyenkor már a Potykában forgatják a kártyát, sietni kell. Osonva lépkedett ki a budihoz, ráköszönt Kovácsné púpjára, aki szokás szerint visszamorgott valamit. Mindig azt, hogy „na ez megint egy órahosszáig fog üldögélni.” Rég megszokta Kovácsné gonoszságát, a hatalmas budikulcsot mégis kiejtette a kezéből. Soha nem kapkodott ilyen eszelősen, hogy vasámapiasan rendbe tegye magát. Húzta-cibálta magára a sötétkék nadrágját, de annak a zsebéből is kicsordogált a rica. És most még csak negyven forint van előirányozva erre a napra. Rángatta az éjjeliszekrény fiókjait, csukott szemmel káromkodott - nem tudta eldönteni, mennyit gyűrjön a zsebébe a félretett pénzéből. Meglopja-e magát. Nyakkendőket rángatott le a zsinórról, mintha templomba készülne. Aztán csak toporgott az ócska tükör előtt. Egészen más járt a fejében. A kis Etuskája. Aprócska kezének érintése a bajszán, mikor még a térdén lovagoltatta. Ha a kocsmában mégis hátbaveregetnék, akkor felmegyen Etusékhoz mégis. Vagy inkább a meccs után a Jóskával. Csak ott Etuséknál ne tekergesse olyan eszelősen a nyakát, amikor magyaráz. Meg a Danival. Az egész bandával. Az öreg Bagarolt is bemutatja, akinek még mindig úgy vág az esze azokkal a viccekkel. A kocsmában mégis úgy hallgatott, mint aki nagybeteg. Csak a söröket nyeldekelte szaporábban és kivágott az asztallapra egy százast is. Nézték elhűlve, ő meg vissza a semmibe. Talán mégis a gúnárnyakú Jóskát kéne beavatni a titkába. Vagy a töppedtet. A Danit. Az se csapja be. De jobb a Jóska: raffinált, ért a pénzhez, megvédi, ha valaki át akarná rázni. Csontos ökle nagyot koppant az asztallapon. Néha még ma is pakolja vele a téglát. Milyen kis szilánk benne a collstok! A meccs után, hazafelé mentőötlete támadt. A tollat megtalálta a kibelezett rádió drótjai közt az alsó fiókban. A tintásüvegben is lötyögött még valami. Volt simítva fehér papír is kis postai trombitával a sarkában. Drága fiam! - roggyant neki az első soroknak. De mindjárt meg is torpant. Ugyanazt írja az Etus- nak is? Nem, Etuskának talán kedvesebben. Talán ide is sietne megbeszélni, hogy is legyen. Vagy mégis Péter. Az még a nehéz eset a tudós egyetemével. Sose ér rá. Örökké doktorálna. De mikor is volt itt utoljára a lánya? Erősödött a szíve tájékát nyomó régi, ismerős fájdalom, de azzal a gyógyító révület is, ami a tépelődései végén újabban mindig hatalmába kerítette. Arra ocsúdott, hogy valaki rángatja a kilincset. A Jóska, a fakanálfejű dörömböl ilyen „semmit-ne-törődj-te-az- zal” módon. Gyüssz mán? - reszelős vidám hang zörren- tette az ajtó üvegét. Na itt van ez a fakanálfejű. Vékony a nyaka, még most is barna a nyári napsütéstől. Szinte bizalma lett benne, hogy Jóska nyaka ilyen, még beszélni és hallgatni is tud, és persze lát vele. Hátrafelé is. Mert a cetli már a zsebében volt a bekarikázott számokkal. Amikor betette maguk után az ajtót - a markában. Odakinn a sötétbe burkolózó udvaron ökölbe szorította a kezét. Jól szorította, a fogcsikorgást elűzze. A kanális fölött, szorosan a Jóska nyaka mögé bújva, észrevétlenül el is ejtheti. Ha mellé is esik, a mosogatólétől elázik, a madarak meg kicsipegetik belőle a számokat. Mind az ötöt. Bóka Róbert
