Új Dunántúli Napló, 1999. március (10. évfolyam, 59-89. szám)
1999-03-06 / 64. szám
14 Dunántúli Napló Háttér - Riport 1999. március 6., szombat Történészsors a Kárpát-medencében A Janus Pannonius Tudományegyetem professzor emeritusa. A latin kifejezés a tekintélyes életkorra és az érdemekre egyaránt utal. Dr. Polányi Imre nyugalmazott egyetemi tanár, történész, kandidátus 1925-ben született Kassa közelében. Nem véletlenül a Felvidék nemzetiségi kérdései a fő kutatási területe. 1972-től él és tanít Pécsett. Itt ő szervezte meg az egyetemi szintű történelemoktatást. Nemrég megkapta a Grastyán-díjat. Ha szépíró lenne, nem kellene a fejét törnie, hogy milyen kalandos és küzdelmes sorsot találjon ki a főhősének. Elegendő lenne papírra vetni a saját életének történetét. Sajátosan kedélyes látásmód és önirónia lengi körül a mondatait. írásban szinte visszaadha- tatlan, ahogy egy-egy szemhu- nyorítással „széljegyzetet” fűz a saját személyét érintő megállapításaihoz. Az optimista ember erejével „dicsekszik”, aki magát kigúnyolja, ha kell. Sőt, a fricskák elé céltáblának áll a történelem helyett is. Elvégre nemcsak passzív elszenvedője volt a történteknek Európa felettébb huzatos közepén, hanem olykor provokálta és kijátszotta a korosztályára méretett sorsot. Beszélgetésünk közben egyre érik a bizonyosság bennem: tudnék alcímet javasolni az életregényének. Es azért csak alcímet, mert főcímnek ez hosszú lenne: „Egy Kárpát-medencei magyar történész személyes találkozásai a kelet-közép- európai történelemmel”.- Szüleim falusi pedagógusok voltak. Édesapám korán meghalt. Elég fiatalon kénytelen voltam saját magamat eltartani. Kassán jártam gimnáziumba. Részben az eredeti Csehszlovák Köztársaság idején, részben akkor, amikor Kassa néhány évre ismét magyar fennhatóság alá került. A gimnáziumban premontrei szerzetes volt a történelemtanárom. Emberként is csodálatos volt. Még azt is megszervezte, hogy 1944-ben megverjük Szálasit.- Ezt az esetet mintha nem jegyezte volna föl a história.- Soha nem dicsekedtem el vele. Persze, kevés is volt ebben a személyes érdem, sőt szinte semmi. Annyira szerettük, akkora befolyással volt ránk a tanárunk, hogy akár Horthyt is megvertük volna, ha azt mondja, hogy tegyük meg.- Nem fér a fejembe, miként lehetett ezt végrehajtani?-Egyrészt azért, mert még nyár elején voltunk. Vagyis mi nem az október közepén nemzetvezetővé kapaszkodott, gép- pisztolyos testőrökkel védett Szálasit vertük meg, hanem csak a németek által pátyolga- tott pártocska vezérét. Másrészt jól megszervezett, meglepetésszerű, gyors akcióval sikerülhetett. Szálasiék nagygyűlést jöttek tartani Kassára. Tanárunk pontosan tudta, hogy mikor érkeznek. Az állomásról akkoriban a ligeten keresztül vezetett az út a városba. Ott volt a közelben a strandfürdő. Mi beöltöztünk klottnadrágba, kis papucsba, és botokkal szeretkeztünk fel. Amikor Szálasi jött a kísérőjével, nekiestünk és vertük. Amikor pedig meghallottuk a rendőrsípot, elfutottunk. Eldobtuk a botokat és uzsgyi!, be a strandra, a medencébe. Tudományos kutatótevékenysége is a Felvidékre orientálódott. Például a szlovák nemzeti mozgalomról írta a kandidátusi disszertációját.-Éne predesztinált mindaz, amit a Felvidéken átéltem ifjúkoromban. Háromszor akartak eltenni láb alól azért, mert magyar vagyok. Pedig én nem voltam nacionalista. Nagyon sok szlovák gyerek barátom volt. Egymás mellett nőttünk fel békességben. A világháború végén elvitték „málenkij robotra”.- Eltöltöttem egy kis időt a szovjetek „vendégszeretetében”. Aztán vasúti szállítás közben, szülőföldem közelében sikerült megszöknöm. Kiugrottam a vagonból, amikor a számomra ismerős helyen éjszaka lassítania kellett a vonatnak. Az őrszemnek állított szovjet kis- katona nem lőtt utánam. Amikor hazaért, Kassa vidéke már megint Csehszlovákiáé volt. Egy magyargyűlölő Csehszlovákiáé.- Egyszer vonaton utaztam, és amikor jött a kalauz és kérte a jegyet tőlem, teljesen ösztönösen magyarul válaszoltam. Rögtön felpattant néhány fiatalember a közelemben, és ki akartak dobni a vonatból. A kalauz mentett meg. Aztán nem sokkal később, 1946 decemberében Kassán belekeveredtem egy magyarellenes tüntetésbe. A széles utca két végén elindult a tömeg és mindenkit megállítottak. Én kirakatot nézegettem, láttam, hogy jönnek, de nem vettem komolyan a helyzetet. Amikor megszólítottak, megint kijött belőlem a magyar szó. Agyon akartak verni érte. Kergettek, de én jobban ismertem Kassán a mellékutcákat, az átjárókat, mint ők. Ám már a szülőfalu sem volt biztonságos. Akkor - 1946 végén, 1947 elején - kezdődött a Csehországba való deportálás.- Engem kecskepásztornak akartak elvinni. Ezt annak a kislánynak az apja árulta el, akinek akkor udvaroltam. Ő volt a falu jegyzője és ő segített át a határon a csendőrparancsnok közreműködésével, aki bevonta a határról az őrséget, hogy átmehessek. Ez is bizonyítja, hogy a szlovákok közül sokan nem értettek egyet a magyarellenes politikával. Persze, az is lehet, hogy az jegyző így akart megszabadulni a vőlegényjelölttől - fűzi hozzá kajánul. Úgy vágott neki az útnak, hogy senkije sem volt Magyarországon. Mindössze egy pesti cím lapult a zsebében.- Egy öreg nénié, hogy ő talán befogad néhány napra, amíg elintézem a hivatalos ügyeimet. így is történt. Aztán beiratkoztam az egyetemre. Akkor nem volt még ösztöndíj. Megtaláltam a kollégiumnak nevezett nyomortanyát, amit a romos Mária Terézia-laktanyából alakítottak ki. Oda felvettek. Semmi nem volt, csak egy ágyféle és fedél az ember feje felett. A megélhetéshez szükséges pénzhez úgy jutott, hogy kijárt a ferencvárosi pályaudvarra szenet lapátolni.-Nyáron még a menza sem működött. Egyébként azt is úgy kaptam, hogy bejártam mosogatni, tányérokat összeszedni, mert befizetni nem tudtam. így végeztem el az egyetemet. No, de nem panaszkodom. Akkor ugyan nem élveztem, de most már nem bánom: azok a nehéz évek tanítottak meg saját erőből talpon maradni. 1950-ben kapott diplomát. Utána két évig az Eötvösön maradt mint segédoktató. 1952- ben a szegedi egyetemre került.- Kerestek valakit, aki olyan témakörrel foglalkozik, mint amivel én. A minisztérium engem ajánlott. Elfogadtam az állást, annál is inkább, mert lakást is adtak hozzá. Akkor pedig én már családos voltam. Azóta sem volt olyan jó lakásom, mint a szegedi - mereng. 1957 tavaszáig volt a szegedi egyetemen. Akkor elküldték 56-os magatartása miatt.-Pedig semmi olyant nem csináltam, amit ma érdemként felhozhatnék. Valaki gyanúba kevert. Kellett neki a státus, és érdemeket akart szerezni. Később disszidált. Én ezután a Szegedi Tanárképző Főiskolán tanítottam 1969-ig. A végén tanszékvezető voltam.-1969 is egy nevezetes eseményéi évet követő esztendő. Akkor is megtalálta valamiféle „történelmi” megtorlás?- Akkor három év Nyíregyházát kaptam. A száműzetést becsülettel letöltöttem. Egyébként kellemesen csalódtam a nyírségi városban, az ottani főiskolás fiatalokban. Ám azokat az éveket mégiscsak beárnyékolta, hogy büntetésként kerültem oda beosztott tanárnak.- 1968-ban mit csinált?-Hazamentem a Felvidékre. Bátyám Kassán élt. Őt nem akarták annak idején deportálni, mert korábban berántották csehszlovák katonának, és így megkapta az állampolgárságot. Hozzájuk vittem 1968 nyarán látogatóba a családot. Június végén mentünk Kassára azzal a szándékkal, hogy a rokonlátogatás után bejáljuk Szlovákiát. Augusztus 20-án éppen Nyitrán voltunk. Nekem a Tiszatájtól megbízásom volt, hogy a tapasztalataimat írjam meg nekik. Megtettem, de nem merték leközölni. A megszállást Nyitrán élte át, majd Pozsonyban bővíthette róla az élményeit. Hazafelé csak Érsekújvárig tudtak eljönni vonattal. Onnan egy szlovákiai tanár ismerőse segítette a családot eljutni Komáromig.- Gyalog jöttünk át a Duna felett. A híd egyik oldalán csehszlovák határőrök álltak, a másikon magyarok, középen szovjet katonák. Volt miért izgulni. Én mint történész, rengeteg anyagot szedtem össze Szlovákiában azokban a napokban, az újságkivágásoktól kezdve, röpiratokig sokféle dokumentumot. Tele volt velük az egyik bőröndünk. Szerencsémre mindháromszor egyedül azt a bőröndöt nyitották fel, amelyikben csak ruhák voltak. Még fényképfelvételeket is csináltam a tankokról, demonstrációkról. A filmtekercsek a feleségem kontyában voltak elrejtve. Nem bukott meg határellenőrzésnél, mégis száműzetés következett.- A tapasztaltaknak és a véleményemnek hangot adtam otthon, any- nyira felháborított a hamis propaganda. Ilyeneket mondtam: „Nem igaz, hogy ellenforradalom volt Csehszlovákiában. Én ott csak olyanokkal találkoztam, akik nem szerették a szovjeteket, de szerintem az még nem ellenforradalmi magatartás. Csehszlovákia nagyobb mozgásteret szeretett volna magának. Dubcsekék nem felszámolnia akarták szocializmust, hanem humanizálni akarták a rendszert.” Azt is megtettem, hogy levetettem a Lenin-képeket a tanszék szobáinak faláról. Ez lett a fő indok a száműzetéshez. 1972-ben hívták a Pécsi Tanárképző Főiskolára a történelmi tanszék docensének. Amikor a főiskola beolvadt az egyetembe, ő már tanszékvezető volt. őt bízták meg a pécsi egyetemi történészképzés megszervezésével.- Először négy csoportot hoztam létre az egyetemi tanszékeknek megfelelően, aztán lett egy ötödik is: ókor, középkor, kora újkor, újkor és modem kor. Ámi eltérő a többi egyetemtől, hogy nem választottuk külön a magyar és az egyetemes történelmet. Ezt máig okos dolognak tartom. Nincs külön magyar történelem. Az csak egyik része az egyetemes történelemnek. Külön tárgyalni lehet, de elválasztani nem, mert akkor torz következtetésekre juthat az ember. Diákjai szerették és szeretik. Ifjabb egyetemi kollégái közül viszont néhánynak nem tetszett az a nagyvonalúság, ahogy a tanári szerepet gyakorolta.- Szigorú tanár volt?- Fiatal oktatóként igencsak, aztán szelídültem, megértőbbé váltam. Rájöttem: a hallgató is ember, neki is akadnak problémái. Az hiszem, a végére igazán liberális tanár lettem. Amikor az ember eljut az ékesebb korba, rájön, hogy nem attól lesz nagy tudós, jó tanár, ha rettegnek tőle a hallgatók. A Pécs Története Alapítványnak a kezdetektől kuratóriumi elnöke. A Pécs-Baranyai Értelmiségi Klubnak is alapító tagja és korelnöke. Szembetűnő, hogy mennyit fotózik a klub rendezvényein.- Legalább negyven éve hobbim a fotózás. Á beállított képeket utálom, a spontán fotókat szeretem, amelyek megörökítenek egy jellegzetes pillanatot. Régebben a filmek előhívását is magam csináltam. Közismert arról, hogy szereti a zenét.- Szenvedélyes rádióhallgató vagyok és zenei mindenevő. Feltéve, ha a mű dallamos és megragadó ritmusú. Amikor csak tehetem, elmegyek hangversenyre is. Ebben a kedvtelésemben szakértő kalauzom van: a feleségem ének-zene, zongora szakos tanár.- Mekkora a család?- Három lányom és egy fiam van. A két nagyobbik lány Szegeden maradt. Náluk van hat unokám és három dédunokám. A legkisebb lányom Pécsett él, afféle szabadúszó. A fiam jogot végzett, a pécsi egyetem nemzetközijogi tanszékén volt doc- torandus, de most Cambridge- ben tanul tovább egy évig.- Gyermekei, unokái között nincs történész?- Egyikükben motoszkált ilyen szándék, de hathatósan és idejekorán lebeszéltem róla. Neki nem ilyen rázós sorsot szántam. Én tudom mit jelent történésznek lenni - mondja kicsi heviiltem, alighanem a hajdani meggyőző vita emlékétől.-Lám, erről nem is beszéltünk: mit jelent?-Nem mondom meg! Hátha történészkollégák is olvassák ezt az írást és kiátkoznak érte. Ami éppenséggel nem is lenne nagy újdonság ebben a tudományban, a kies Kárpátmedencében. Dunai Imre Kis falu nagy háza - Elkészült a Szigetvár melletti község, Patapoklosi faluháza. A négy- százötven lelkes település lakói itt jöhetnek össze egy kis beszélgetésre, itt rendezhetnek ünnepségeket, és a falusi turizmus keretében egy vendégszobát is kialakítottak. fotó: laufer l. Aljasságrekord AlDS-vírussal oltotta be saját gyermekét A 32 éves Brian Stewartot az államügyész a legaljasabb apának nevezte, aki csak a világra született. A férfiból hiányzik mindennemű szülői szeretet és emberi irgalom: 11 hónapos fiacskáját, a mindaddig makkegészséges Tomot AIDS-vírus- sal oltotta be! Csak azért, hogy a gyerek mielőbb és biztosan meghaljon, s neki ne kelljen gyermektartást fizetnie. A tragédiával kapcsolatos per az egyesült államokbeli Missouri államban, egy kisvárosban, St. Charlesban folyik. A tárgyalás közönsége gyűlölettel vegyes döbbenettel figyel, és képtelen fölfogni, hogyan vetemedhet egy apa ilyen szörnyűségre. Amikor a halálraítélt kisbaba édesanyja, Jennifer lép a tanúk helyét elkerítő korlát mögé és elmondja az elképzelhetetlent, a tárgyalóteremben sokan hangosan fölzokognak: „Azt mondta (a volt férj), hogy nem sokáig lesz dolga a gyerektartással, mert fiúnk az ötödik életévét sem éri meg.” A kisbabát még 1992-ben szállították a St. Louis-i kórházba asztmás panaszokkal. Az apa egy közeli klinikán dolgozott. Ott vett vért egy AIDS-betegtől, majd a fehér köpeny védelmében ment át a saját gyereke betegágyához, és beadta a vírusfertőzött vért a kicsinek. Jennifer: „Csak néhány percre mentem ki a gyerek mellől, hogy egy pohár üdítőt hozzak neki. Tom keserves-fájdalmas sírására rohantam vissza a kórterembe”. A minősíthetetlenül aljas bűncselekményre négy év után derült fény. Egy rutinvizsgálat közben kiderült: a gyerek AIDS-vírussal fertőzött. A gyanú azonnal az apára terelődött. Azóta kitört a kisfiún a halálos kór. Az orvosok szerint legföljebb fél éve van hátra. Borzalmas kínok között kell elpusztulnia. Az apja ellen a vád szándékos testi sértés - egyelőre. Ha Tom meghal: gyilkosság. Ferenczy Europress k A J *
