Új Dunántúli Napló, 1999. március (10. évfolyam, 59-89. szám)

1999-03-29 / 87. szám

1999. március 29., hétfő Háttér - Riport Dlinántúli Napló 9 Prága... - legyen elég ennyi Vannak helyek, ugyebár, ahová nem szabadna visszatérni. Ha valaki még Jakes (1989-ben, néhány hónappal Deutsch és a bársonyos forradalom előtt), vagy ne adj’ isten Husák mester regnálása alatt járt Arany Prágában, visszatérvén biztos, hogy egy illúzióval lesz szegényebb. Ez nevezetesen az az önös illú­zió, hogy van, ahol még magyar turistának is jó lenni, nem kell kuporgatni a pénzt! Azzal kezdődik a baj (még itt­hon), hogy a bankban nincs az a bizonyos KCs, vagyis cseh ko­rona, úgy kell hozatni; végül is hoznak, csak győzzük forinttal. Aztán ott állok megint a Vencel téren. Mivel is kezdjem?' Mert csalóka. Nagyjából minden a helyén. Messze fent a múzeum aranyos kupolájával, a Vencel-szobor, örökké ötös-ha­tos csoportban álló rendőrök, Skoda Favoritok. Aztán kere­sem a Korona Automata Büfét: a felirat még megvan, csak ép­pen körbetapétázták Dunkin Donuts-szal. Az hamar kiderül, hogy vagy a prágaiak szerettek bele az amerikai stílusú gyors­étkeztetésbe, vagy valamiféle új módi megszállás mit sem sejtő elszenvedői. Ugyanis csak a Vencel téren (igaz, nem egy falatnyi terecske) van két McDonald’s, két fent említett DD, és - hogy teljes legyen a sor - két Kentucky Fried Chi­cken, ez utóbbi ékes cseh nyelvre lefordítva. Ez persze manapság így van a világon mindenütt, hiszen ez a világok legjobbika, csakhogy Prágával szemben megvolt az a bizonyos évekig dédelgetett önös illúzió. Igaz, valahol ol­vastam a büszke számadatot, miszerint az amerikaiak való­sággal beleszerettek a városba, mintegy 40 ezren élnek itt - ami meg kicsit hihetetlen! Mire leérek az Óvárosi térre, meg kell állapítanom, Prága olyan lett, mint Bécs. Ez persze nekünk legyen mondva, de me­gint ne Prágának. A házak be­pucolva és kipucolva, még azok a jó kis, savanyú, rothadó kommunizmus szagú kapual­jak, sikátorközök is. Sehol egy évek óta ott büdösödő kuka, fé­lig penészes seprű, málló vako­lat, neonnal világított apró ki­rakat-oltár a szakszervezeti hír­adóval vagy a Dukla vitéz po­harával. Tisztaság és - bizony - procc. Nem csoda, hogy Jiri Menzel nem forgat. Ilyen további apró sérelmek: eltűnt a kokoska névre hallgató kókuszos-csokis sütemény­csoda; nincsenek a cukámák se, ahol 2,50 KCs volt valaha. Il­letve cukárnák még vannak, dé inkább Kaffeehausnak nevez­ném őket, ahol most berakott hajú német egyen-nyugdíjasok és tornacipős, járóbotos ameri­kaik majszolják a Schwarz- waldtortát - hát, mi tagadás, eléggé keserű a szőlő. De megálljunk, mert dugó van! Az Óvárosi térre valójá­ban nem lehet kijutni, ugyanis egyszerűen tele van. Pedig nincs egész óra, nem rángatja az Orlojon a csontváz a csen­gettyűt, nem. Egyszerűen a térre ki lehetne tenni a táblát: FULL. Az árakon viszont se normá­lis, se háborodott ésszel sincs mit háborogni; csak egyet, bi­zonyítván, hogy az emlékekből végképp nem lehet megélni, pláne nem jól lakni! A Majs- lova úlica 18. szám alatt mű­ködő kóser kifőzde anno hor­golt sapkás nénikék és pecsétes ballonkabátú öregurak ugyan­csak diszkrét ebédelő helye vala, a menü nem több, mint 20 KCs-t kóstált. Ma az étlap az egyetlen „fogyasztható” ter­mék, ebből értesülök, hogy a menü (gondolom, nagyjából ugyanaz, mint bármikor) 1998- as árfolyamon 520-ba kerül. Lehet, hogy erre mondják mégis, hogy nem kóser. Hála istennek, még nincsen minden veszve. Az Arany Tig­risben szombat délután ott ül a kemény mag. A falon bekere­tezve a hírességek triumvirá­tusa: Hrabal mester sörözget Hável elnökkel és a Clinton Billyvel. Első pillantásra úgy tetszik, itt bizony egy beherov- kás kupakot sem lehet leejteni, de nem így van. Mert ezek a bohém csehek jó emberek. Nem hiába nem nyakaztattak annak idején sem: dobták in­kább kifelé a kellemetlen ala­kokat az ablakon, de nehogy a nyakukat szegjék, arra is vi­gyáztak, hogy az atyafiak a trá­gyadombon landoljanak. És most is helyet szorítanak. Mert aki ide betér - vélhetik - azért olyan rossz ember nem lehet. . . Persze, igyekezni kell, ha fel akarunk nőni a feladathoz és az asztaltársasághoz. A fizetőcé­dulán már annyi golyóstollas vonalka sorakozik jobbra is, balra is, hogy az ember elszé- gyelli magát, amiért ilyen ké­sőn ébredt rá a világ valamire- valóságára. Rendelni nem kell. Alap- megfigyelés, hogy a prágai (és általában a cseh) csapos meny­nyire különbözik az otthonitól. Egy magyar sörözőben - bár hirtelen kétség fog el, létezik-e egyáltalán ilyen intézmény - óvatosan bújtatják a csap szájá­hoz a poharat vagy korsót, és centizve-dekázva eregetik bele a sárga nedűt. Akinek különös rutinja van a szomjúhozó ven­dég idegeinek cincálásában, az még egy, rendszerint félre ra­kott, gyanús pohárból hozzátöl­töget, alumínium étkezési kés­sel habot húzogat le, szóval pe­pecsel, mintha ő érette történne mindez. Prágában ez nem megy. Itt kérés nélkül árad a korsókba a sör, ugyan van néha ide-oda loccsintgatás, de min­den frissen habzik, és minden, az egész bádogozott pult úszik a sörben. És látjuk valameny- nyien, hogy ez megnyugtatóan jó és rendjén való. A pincér úr pedig nem sokat mond és nem sokat kérdez, egy-egy kör végén visszatér az üres korsókkal, jobb és bal ke­zébe ragad hat-hat telit, és elin­dult az Arany Tigris nem éppen hatalmas termeiben. És biztos lehet benne, hogy mire egyszer oda-vissza végigtáncol, már megint csak üres korsók lesz­nek a kezében, mert a telieket rég kiosztotta a hozzájuk du­káló golyóstollvonásokkal egyetemben. Hát így. 1 V güüü -- - Äg > Alom Prágában. Mászok föl­felé egy régi, kormos falú to­ronyban. A hely szűk, a lépcső csiga, bárhova nyúlok, rideg­hideg minden. De tudom, és erősen gondolok rá, hogy a Tyn-templom (ha szemben ál­lunk vele) jobb oldali tornyá­ban vagyok, és ha kitartóan má­szok és mászok, csodás kilátás lesz a jutalmam. Majdnem így van. Kinézek. Az ég borús, esőbe hajló, és a lent Heverő vá­ros üres. Sehol egy lélek, a vil­lamosok se döcögnek, a Ká- roly-hídról még a kőfigurák is elszaladtak volna, ha tehetik. Akkor hallom:- Odanézz! S valóban, a messzeségben egy emeletes kockaépület köd­ük, de az tisztán látható, hogy egy embemyi folt-alak kiesik az ablakon. Egy város, ahol mindennel dacolva valósággá képes válni az elképzelhetetlen. Hisz ébre­dés után egyszerűen kinyitom az erkélyajtót szállásadónőm, Katherian Kouhina lakásában, és a balkonra lépve azon hu­nyorgók, mint kél föl a nap a múzeum aranyozott kupoláján. . b «v De kelljen egy kicsit vakos- kodni is. Le, a föld alá. Már csak azért is, mert ehhez a vi­lághoz szervesen hozzátartozik a metrókocsik ajtajának csukó- dásakor felhangzó figyelmezte­tés, miszerint Ukoncsitye vüsz- tup á násztup. Végigutazom a zöld vonalat, mindegyik állo­máson kiszállok, nézelődök, míg jön a következő vonat. De sok mindent nem találok, és erre kell megint azt mondanom: hát igen. Vagy éppenséggel: hát nem. Mert nincsenek koldusok, se állva, se földön kuporogva, lábatlan lábaikat kiteregetve. Nincsenek leszólítgató, karju­kon visító kisgyerekkel kérege- tők, nincsenek művirág-, mű­zokni- és műbugyiárusok. Sőt nincsenek a világvárosok ka- valkádjához már-már elenged­hetetlenül hozzátartozó fehé­rek, sárgák, feketék. Hihetetlen módon itt csak csehek vannak - még hogy „csak”! Illetve, bizo­nyítékul, hogy semmi sem töké­letes, a Malstranská állomás mélységes bugyrában leltem egy utcai zenészt. Afféle hege­dűn nyikorgó hobót, aki gondo­latban lehet, hogy máris vala­melyik nem is olyan messzi pi- vovarska dum-ban ücsörgött, miközben vonójával nyűtt hangszerét nyüstölte. És mit hallok? Bolondítóan ismerős a dallam. Állok a győri iskola udvarán, és a 705. számú Gár­donyi Géza Úttörőcsapat tagja­ként fújom: „Április 4-ről szól­jon az ének, felszabadulva zengje a néééép!” Itt nyikorog, a bársonyos béke kellős köze­pén. Odalépek hozzá:-Szép ez a dal - mondom magyarul. Borostás szemmel néz rám. Kicsit, mintha meghajtaná ma­gát, de lehet, hogy csak a háta kezdett el viszketni, és rántott egyet a ruháján. Máris mást ját­szik. Cseh népdalnak vélem is­kolázatlan fülemmel. Ezek után nem tehetem meg, hogy ne dob­jak valamit a hegedű tokjába. Három rézpénzt kotrok elő a nadrágzsebemből: két 10 koro­nás és egy 20 forintos. Ennyit igazán megérdemlünk - mind a ketten. Rettenetes külvárosi része­ken vágjuk át magunkat. Fel­túrt, félig lezárt úttesteken ci­kázunk, eldugott villanyoszlo­pokon keressük az autópályát jelző kis zöld csíkot. Épp egy felüljárón veszteglőnk, mikor - mint aki épp csak érkezik -, felkiáltok:- Ott a Tyn-templom! Aztán a térképre meredek. És rájövök, hogy már rég a Moldva másik oldalán va­gyunk, nagyon messze az Óvá­rostól. Mikor elgördülünk az ál­templom mellett, hirtelen lehú- * zódunk, és félig a járdán par­kolva megállunk egy szutykos, krusovicei sört hirdető kis kocsma előtt. Odabent kizáró­lag a közeli építkezésről lógó kék overallos munkások állnak és ülnek, korsójuk fülét mar­kolva. És helyet szorítanak. A csapos pedig mint fent. Hogy is mondja az a Mátyás királyt sirató ének a jó öreg régi magyar irodalomból? Akkor te lél oly igen drága, Téged kéványa cseh Prága, Meghervadozott szép zeld ága, Nem kellemetes neki virága. így mondja. Méhes K. I lehet az energia költségeit csökkenteni? ^PRÍMAGÁZ ISO 9001 ÖNÉ MINDEN ENERGIÁNK Jelentősen. Mindezt az egyik leghatékonyabb és leggaz­daságosabb megoldás, a propán-bután gáz segítségével. A Prímagáz Rt. tartályos rendszere biztonságos megol­dást kinál energiaproblémájára, olyan területeken is, ahol eddig csak költségesebb megoldások jöhettek szóba. Minden energiánkkal azon fáradozunk, hogy Ön a További információért kérjük hívja a 06 (40) 25-50-50 kékszámot a helyi hívás díjáért! ___ 0 ___ m Sz eretnék bővebb információt kapni a Prímagáz tartályos rendszeréről. 0*0 fi ■ M M JK 0^ /■ 09 :-nnnn ............................... .......... fi PRÍMAGÁZ ■■ mmmmmmmmmmmmmmmmmmmm PRÍMAGÁZ CSOPORT (§) Telefon: DDDDÖDDODÖD Postacím: PRÍMAGÁZ TARTÁLY, 1300 Budapest, Pf. 246 új dn cN> 4 1 i I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents