Új Dunántúli Napló, 1999. március (10. évfolyam, 59-89. szám)

1999-03-27 / 85. szám

18 Dunántúli Napló Kultúra - Művelődés 1999. március 27., szombat Oldalszerkesztő: Gárdonyi Tamás Hírcsatorna Építészek tárlata. Két fia­tal pécsi építész, Horváth András és Patartics György munkásságát bemutató tár­lat nyílik a Pécsi Kisgaléri- ában április 1-jén 17 órakor. A május 2-áig látogatható kiállításon dr. Tóth Zoltán területi főépítész mond be­vezetőt. Warlock-hangverseny. Pécsett a Művészetek Házá­ban március 29-én 19 órai kezdettel a Pécsi Szimfoni­kus Zenekar ad hangver­senyt Howard Williams ve­zényletével. A műsorban Bartók és Warlock művei szerepelnek. Színjátszó fesztivál. Al­ternatív egyetemi színjátszó fesztivál nyílik március 29- én 14 órakor a Pécsi Kultu­rális Központban dr. Visy Zsolt helyettes államtitkár bevezetőjével. Az április el­sején záruló fesztiválon a pécsiek mellett szegedi, debreceni, szombathelyi, veszprémi felsőfokú iskolák színpadai lépnek fel a Bó­bita Bábszínházban, a PNSZ Stúdió Színházában, a Janus Egyetem Színpadon és a Ja­nus Klubban. Hóvirágimnep. A Parti Galériában Bohumil Hra- balra emlékezve, rendhagyó jelmezes bált rendeznek születésnapján, március 28- án, amelyre az író szellemi­ségét megidéző műveket várnak képző- és iparmű­vész rajongóitól, írásművé­szete tisztelőitől, és egy-egy csokor hóvirágot is. A bál 19 órakor kezdődik. Zenés irodalmi délelőtt. A Pécsi Nyugdíjas Egyesü­let szervezésében március 29-én 10 órakor „A lélek egészsége” címmel zenés irodalmi műsor lesz a Kon- zum Áruházban a Nyugdíjas Pedagógusok Barátság Kó­rusa fellépésével. Országos fotótárlat. Március 28-án 11 órakor Pécsett az 508. sz. Kertvá­rosi Szakképző Iskolában fényképész szakmai nappal, előadásokkal egybekötött Országos Középiskolai Fo­tókiállítás nyílik. Egy hóna­pon át látogatható. A horror mint létszükséglet A hatvanas években kopogta­tott be hozzánk Belfegor. Egy ország leste a televízió fekete­fehér képernyőjén, mikor buk­kan fel ismét a Louvre termei­ben, ha leszáll a sötét. Ismét láthattuk a Gázlángot, a Pszi- cho-t, ma pedig már csak egy gombnyomás a televízió hold­kóros szédületében, és akár százával támadnak fel a hullák, kísértenek szellemek, ha bor­zongani vágyó lelkünk úgy kí­vánja. Dühödten jósolunk vi­lágvéget en­nek a szel­lemnek, amely morbi­ditást és a go­nosz jelenlé­tét sugallja; gyermekvédő ligák tiltakoznak. A kereske­delmi televíziók markában pe­dig „kuncog a fillér” - méltán hivatkozhatnak arra, hogy tö­meges fogyasztói igényt elégí­tenek ki. Létszükségletünk lenne a fé­lelem, amelytől szabadulni igyekszünk?-Amit a pszichológia féle­lemnek nevez, az már a szoron­gás redukciója - mondja dr. Kézdi Balázs pszichológus (kis képünkön), a JPTE tanszékve­zető tanára. A tárgytalan, irány- talan szorongás az, amely para­dox módon ugyan, de alapvető emberi szükséglet. A félelem­nek már van tárgya. A szoron­gásnak nincs - de a túlélés, a fennmaradás szempontjából alapvető készenlétre kénysze­rít, amely az embert mint ter­mészeti lényt alkalmassá teszi a védelemre, a támadásra és a menekülésre. Antropológiai lé­nyegünkhöz tartozik. A ma­gyarban a szorongás szavunk­hoz - félreérthetően - sajnos, csak negatív képzetek kapcso­lódnak.-Kétségtelenül vannak kó­ros formái is, amit az indivi­duum úgy próbál elviselhetővé tenni, hogy a szorongást konk­rét dologhoz köti. Ez természe­tes reakció. A nyelv, a kultúra - a szimbolikus gondolkodás eszközeként is - végső soron azért jött létre, hogy megte­remtse ehhez a túléléshez a fel­tételeket. Az ember úgy termé­szeti lény, hogy egyben kulturá­lis is. De a szimbolikus gondol­kodásért nagy árat fizetett. Tu­datában van az időnek, s így van haláltudata is. Amióta em­ber él a földön, ez a haláltudat szorongást indukál. Mások ha­lála a mi halálunk lehetőségét is előhívja. És már ott is vagyunk a horrornál. Ez valamilyen formában mindig is az emberi kultúra, a folklór része volt a haláltánc, a rítusok formájában.-4 keleti kultúrák „meghit­tebb” viszonyban vannak sár­kányokkal, hüllőkkel, melyektől mi annyira irtózunk. Honnan ez a félelem, amikor a „sárká­nyok” évmilliókkal ezelőtt ki­pusztultak?-Elképzelhető, hogy létezik genetikusán kódolt félelem is. De a zsidó-atlanti kultúra tulaj­donképpen kelepcébe esett an­nak hangsúlyozásával, hogy az ember racionális lény. A felvi­lágosodás után végig azzal küszködtek, hogy mit kezdje­nek az irracionálissal. Az egyik tétel szerint fejlődünk - ellen­tétben az ember megjobbítha- tatlanságának tételével. A fej­lődés eszméjére ma is háborúk, rasszizmus - vagyis irracionális viselkedésmód - felelnek. Amikor az egyes ember a hor­ror felé fordul - irracionális vi­lágát érvényesíti. A horror mindig kegyetlen, szadista, végzetszerű - feloldás, katarzis nélkül. Azért is fordul felé, hogy rosszul elfojtott hasonló vágyait kiélje. Korábban ezek­nek az élményeknek a meg­szervezése társadalmilag jelen­tős, funkcionálisan fontos ese­ményekhez kötődött. A karne­válok, farsangok is ezt szolgál­ták. Ezeknek az élményeknek a kiélésében, feldolgozásában a mai ember gyakran egyedül marad. A film, a video gyárt ehhez kliséket, amely egy pasz- szív befogadóhoz jut el. Egy indonéz szigeten úgy siettek a karácsonykor érkező európai turisták kedvében járni, hogy egy keresztre feszített Mikulás­sal fogadták őket... A horror­ban a halállal szembeni tökéle­tes tanácstalanságunk is kifeje­ződik.-Egy elképzelt „normális" társadalomban nem is volna szükség horrorra?- Biztosan nem.- És az Andersen- és Grimm- mesét hallgató vagy olvasó gyereknek?-A gyerekekben részösztö­nök működnek. A mese ször­nyűségeit nem úgy élik meg, mint a felnőttek. Egyrészt tud­ják, hogy mesét hallanak, más­részt azért van szükségük törté­netekre, mert nekik még nincs történetük, amellyel az önrefle­xiójukat elmélyíthetnék. Az ol­vasás, és az olvasás révén a fan­tázia működtetése egyébként is a személyiség fejlődésének egyik alapvető feltétele, serken­tője. Bóka R. Amphitryon Heinrich von Kleist drámájának bemutatója a Pécsi Nemzeti Színházban „Fekete éjben, mintha tízezer / ölnyire süllyedt volna a világ, / Bandukoltam hazafelé” - me­séli Sosias, a szolga urának, kétségbeesetten próbálván mondatokba foglalni az el- mondhatatlant, s ezek a szavak akár a pécsi előadás mottója­ként is értelmezhetők. Vigasz­talan sötétség borul a parányi, síremlék nagyságú játéktérre. Lent vagyunk, lent, valami iszonyú mélységben, ahol a szereplők egy ismeretlen erő hálójában vergődnek. Nincs hova menni, nincs haza, semmi sincs. Lobognak a gyer­tyák, míg aztán az előadás vé­gén Merkúr, ez az ördögi lé­lekvezető, fölényes-könyörte­len mozdulatokkal kioltja a lángokat. Vége az alvilági ce­remóniának. Amit a Szobaszínházban láttunk, az a megsemmisülés lélektana. „A sátán igazi mű­remeke”, ahogy Amphitryon mondja Szabó Lőrinc fordítá­sában, amit Jupiter, „a hazug­ság pokoli szelleme” hozott létre. A hős, a thébai hadvezér, egy számára ismeretlen erő csapdájába zuhant, de azt hatá­rozottan tudja, hogy megjelent az életében valaki, aki, mint mondja, ,Jd akar űzni a váro­somból, / Ki hitvesem szívé­ből, a világ / Emlékezetéből, és ha tehetné, / Kiverne a saját öntudatomból”. Tehetné? Te­heti. A gyertyák kialszanak. Hol vagyunk már attól a hívő lélektől, attól az ártatlan és jóhiszemű pillantástól, amellyel Thomas Mann szem­lélte a művet, kedves drámáját, még 1926-ban, s ma már úgy tűnik, nem is hetven, inkább hétszáz évvel ezelőtt. Ő még érzékelte a szöveg derűs misz­tikáját is, s megértette azt a já­tékos leckét, amelyben Isten részesítette Amphitryont, az a Jupiter, aki lemondó és aján­dékosztó győztesként távozik a hős hajlékából. Kleist műve, ez a Moheré­től elorzott, zavarba ejtően modem szöveg olyan, akár egy talányos, kettős perspektívájú portré: harmonikus arc tekint reánk, ám hirtelen elmozdul­nak a kontúrok, s máris egy démoni figura mered felénk. Olyan ez a dráma, mintha két hangot hallanánk egyszerre. Annak a katartikus misztéri­umnak ünnepélyes zengését, amelyre Thomas Mann hívta fel a figyelmet, s azt az ördögi, deformáló beszédmódot, amelyre a mai értelmezések támaszkodnak. És bár én, nem titkolom, olyan összetett in­terpretáció híve lennék, ahol domináns szólamhoz jutna a katartikus elem (ennek jelenlé­tét a teljes szöveg határozottan igazolja számomra), elisme­rem, hogy Hargitai Iván dest­ruktív olvasatának is van lét­joga, különösen akkor, ha az általa rendezett előadás tuda­tosan és határozottan meghú­zott textusát vesszük alapul. Az előadást egységesnek tartom, sőt ennek az évadnak alighanem ez a legátgondol- tabb és legkövetkezetesebben megmunkált produkciója e fa­lak közt, ám hangszerelése, éppen szigorúsága következ­tében, szegényebb, mint a da­Gráf Csilla és Fillár Ist­ván FOTÓ: MÜLLER ANDREA rab belső zenéje. Hargitai nem torzít, mert magából a szövegből bontja ki a kiűze­tésnek azt a komor folyama­tát, amely Amphitryon sorsá­ban végbemegy, de leegysze­rűsít valami bonyolultabbat, mert csak ezt a komor szóla­mot hallja meg a füle. Számomra úgy tűnik, hogy ez a koncepció, a szolgák ki­vételével, bábszerűvé teszi a figurákat. Fillár István merev arcú Jupiteré önző és hiú, aki kizárólag magával van elfog­lalva. Rázga Miklós felnyírt fejű Amphitryonjáról pedig elhiszem, hogy bátor katona, ám Kleist hőse ennél összetet­tebb jellem. Gráf Csilla Alk- menéje is „féloldalas” figura a szememben: megalázott asszony, akit végül hanyagul visszalöknek a férje mellé, holott Héraklész leendő anyja is egyben. A szolgák plaszti­kusainak és életszerűbbek: különösen Füsti Molnár Éva, akinek józan és életerős Cha- risa az előadás legjobb alakí­tása, de Stenczer Béla tömzsi kis Sosiasa is eleven figura: elszenvedett néhány ütleget, de azért továbbra is kívánja a káposztát sült kolbásszal. Pe­dig Bajomi Nagy György lárva arcú Merkúrja asszo­nyával együtt őt is alaposan próbára tette. Lehet, hogy a káposztában életerő lakozik? Nagy I. Futnak a képek filmjegyzet „Shakespeare szent fájából édes ereklye” Az ifjú Shakespeare: Joseph Fiennes Shakespeare-ről, az íróról sok mindent elmondtak már, ennek egy része lehet, hogy igaz. Az emberről ellenben, akit e név­vel jelölünk, néhány életrajzi adat kivételével szinte semmit sem tudunk, amit bizonyosság­ként könyvelhetnénk el. Ezért aztán ki-ki saját elképzelésének megfelelően alakíthatja ked­venc írójának portréját. Már szinte annyi alakmása létezik, ahány emléktárgy: dohány le­nyomó, puncsmeregető, fog­piszkáló, pikszis és kupa ké­szült abból a szederfából, ame­lyet állítólag még a költő ülte­tett házának kertjében. Hatal­mas fává nőhetett ez a csemete, nem kétséges, merthogy több­száz efféle csecsebecse kikerült belőle. De hát lehet-e kétel­kedni e termékek hitelességé­ben, mikor a legszebbekbe még egy verssort is belevéstek bizo­nyíték gyanánt: „Shakespeare szent fájából édes ereklye”. Némulj el tehát akadékoskodó értelem! Legalább ennyire hiteles az a „kegytárgy” is, amit Szerelmes Shakespeare (Shakespeare in Love) címmel John Madden rendező formált a neves dráma­író, Tom Stoppard közreműkö­désével, igaz, nem a legendás szederfából, hanem magukból a művekből. Feltételezték ugyanis, hogy a nagy angol bárd ízig-vérig romantikus költő volt, aki személyes élmé­nyeit írta meg drámáiban, és ha ez igaz, akkor, mondjuk, a Ró­meó és Júlia szövegéből holt­biztosán visszakövetkeztethe­tünk egy édesbús szerelmi ro­máncra, amely az ifjú költő és.. . ki is?, persze, Viola De Les- seps között szövődött, miköz­ben a társulat éppen bemutatóra készülődött. Vagyis visszaju­tottunk a szederfához. Szóval mese? Dehogy. Szín­igaz f Nem azért, mintha mindez megtörtént volna, ha­nem mert ez a rendkívül szel­lemes és elragadóan bájos film képes elhitetni velünk, hogy akár meg is történhetett. De ha nem, az sem baj. A vásznon így van, és kész. Ebből fakad a va­rázslat, és abból, hogy a film egy percig sem titkolja: roman­tikus mesét látunk, kosztümös kalandokat, mámoros csókot, párbajt, sok humorral. Ám mi­vel minden a Rómeó és Júlia előadása körül forog - miköz­ben Will és Viola valami ha­sonlót él át, merthogy az élet követi a költészetet - az áradó poézis megemeli a képeket, amelyek aztán röpülnek, száll­nak a magasban, hogy aztán já­tékosan visszabukfencezzenek a földre. Remek mozi, amelyben min­denki meglelheti a kedvére va­lót. És ritkán láthatunk ennyi jó színészt együtt, akik egy rangos európai filmiskola hagyomá­nyait követik. Gwyneth Palt- row-t Viola szerepében (nagy tehetség s még szép is!), Judi Dencht Erzsébet királynőként, a szerelmes Will alakítójaként Joseph Fiennest, s mind a töb­bieket, a dadogós Prológusig bezárólag. Mindenki a helyén van, teszi a dolgát, s közben még egy korhű Rómeó és Júlia előadást is láthatunk. Ennyi csak elég, hogy hálá­val és kalaplevéve gondoljunk arra a szederfára. Nagy Imre

Next

/
Thumbnails
Contents