Új Dunántúli Napló, 1999. március (10. évfolyam, 59-89. szám)
1999-03-27 / 85. szám
1999. március 27., szombat Háttér - Riport Dünántúli Napló 7 Ahol „beáldoztak” nyolcvannyolc embert Még soha nem látogatták ennyien a szigetvári kórház könyvtárát, mint mostanság. Nem valami szakmai vagy szépirodalmi slágerkönyv megérkezése váltotta ki a nagy érdeklődést, hanem két közszemlére elhelyezett irat. Az egyik címe: Tájékoztatás a csoportos létszámcsökkentésről, a másiké: Intézkedési terv (az előbbi végrehajtására). A kedélyeket igencsak borzolja mindkét papír. Akár egy rossz mese, aminek a végéről eleve hiányzik a boldog végkifejlet. Azért mindenki elolvasta, és reménykedve tette le, abban bízva, hogy ő nem lesz szenvedő alanya az egésznek. Nem kerül lapátra. Nyolcvannyolc ember már csak a csodában bízhat. Az 559 dolgozó közül nemsokára ennyitől válik meg önvédelemből, kényszerű okokból a fennmaradásban eltökélten bízó intézmény. Van köztük orvos, egészségügyi szakdolgozó és adminisztrátor, takarító, betegszállító, ügyintéző, szakmunkás és egyéb munkakörben dolgozó. Miért kell csoportos létszám- leépítést végrehajtani? Hogyan és kik döntik el, kiknek kell mennie? És miért éppen nekik kell felállniuk? A feszültség szinte tapintható. A félelem a szakmáért, az állásért, és - mivel egészség- ügyi intézményről van szó - az amúgy sem valami nagy, de legalább biztos kenyérért.-Ismerek mindenkit a kórházban, összetartó, szakmailag is jó csapat a miénk, és most mégis meg kell válnunk nyolcvannyolc embertől. Kegyetlen a döntés, de az intézmény jövője, a talpra állás miatt nem tehetünk mást, bármennyire is fáj nekem és mindenkinek - mondja Nyáriné Staller Edit ápolási igazgató. Arról faggatom, hogy a kórházhoz kirendelt önkormányzati biztos létszámleépítési programjának végrehajtásában vannak-e meghatározó alapelvek? Vannak. Ha házaspárról van szó, egyikük mindenképpen marad. Fontos szempont a szakmai végzettség, de nem eredendően meghatározó, mert segédápolóra is szükség van. A több szakmával vagy szakosítóval rendelkezők, ha más szakterületen is akarnak és tudnak helyettesíteni, nincsenek veszélyben. Voltak, akik egészségügyi okok miatt kérték a leépítést, netán azért, mert más elképzelésük van. Sokaknak a kórházon belül más munkát kínáltak fel, és akadt, aki azt el is fogadta.-Az önkormányzati biztos úr által elkészített racionalizálási táblázat sem szentírás. A lényeg az, hogy a kórház a havi bérekből és járulékaiból mintegy 4,4 millió forintot megtakaríthasson - összegez az ápolási igazgató. A kétszázmillió forintot jócskán meghaladó kinnlevőséghez, tartozáshoz képest ez a 4,4 millió forint szinte semmiségnek tűnik. Ám ha azt vesszük, hogy a kórház a teljesítményei alapján a Megyei Egészségbiztosítási Pénztártól havi átlagban 75-80 milliót kap, és abból a bérek és járulékai körülbelül 45 millió forintot visznek el, akkor már jóval nagyobbnak tűnik a célul tűzött mintegy tízszázalékos lefaragás. Nyolcvannyolc dolgozóért cserébe. A leépítés forgatókönyve gyorsan elkészült.- Az érintettek április elején veszik kézhez az értesítést, amit a munkaügyi központnak is megküldünk, és kérelmet nyújtunk be a létszámcsökkentés hátrányos következményeinek enyhítésére. Az elbocsátandók május elején kapják meg a közalkalmazotti jogviszony megszüntetéséről szóló okiratot, mely szerint annak felmentéssel történő megszüntetésének legkorábbi időpontja június 30. - tudom meg Perényi László kirendelt önkormányzati biztostól. Az elbocsátandók május elején értesülnek arról hivatalosan, hogy mennyi felmondási időre és mennyi végkielégítésre számíthatnak. A felmentési idejük július elsejével kezdődik. A Szigetvári Városi Kórház és Rendelőintézet fenntartója a szigetvári önkormányzat. A képviselő-testület március 9-én döntött a csoportos létszám- csökkentésről, és arról is, hogy a végkielégítéshez szükséges 20-30 millió forintot hitelként veszi fel. A tájékoztatóban rögzítettek alapján az adott osztály főorvosa és főnővére, illetve munkahelyi vezetője döntötte, dönti el, hogy kitől, netán kiktől kénytelenek megválni. Elvégre ők tudják a legjobban megítélni kinek-kinek a munkáját, azt is, hogy tudják-e nélkülözni. A gyermekosztályon dr. Mohos Károly osztályvezető főorvost és Béni Csabáné osztály- vezető főnővért három dolgozójuk elbocsátásáról kérdezem. Érthető, hogy az események őket is megviselték. De muszáj volt lépniük.- Azt kellett legelőbb tisztázni, hogyan tudunk úgy létszámot csökkenteni, hogy az ambulancián és az osztályon zavartalan legyen továbbra is a három műszak. A mi ambulanciánk látja el a legtöbb beteget - mondják. Két dolgozójuk és egy adminisztrátor rokkantnyugdíjba mehet. Mindhármukkal beszélgettek. Felkészítették őket a megmásíthatatlan döntésre.-Lelkileg nagyon rossz ez az egész. Ä könyvtárba kitett lista is sokkoló volt, hát még amikor jött a nevesítés, hogy valójában kinek kell mennie - sóhajt Béniné. Hogyan élik meg az egészet azok, akik már szinte biztosra veszik, hogy bekerültek az elbocsátandók közé? Túl vannak a beszélgetésen, túl a nagy csalódáson, néhányan a zokogáson is. Még reménykednek, hogy csak rossz álom, gonosz tréfa az egész. Hogyan készülnek a kórháznélküli életre azok, akik éveket, évtizedeket dolgoztak itt, megszerették a munkájukat, a betegeket, a kollektívát? Ez a kényszerű kiszakítás eleve sokkoló. Még annál is kétségbe ejtőbb legtöbbjüknek, hogy egyáltalán találnak-e munkát valahol, és mennyiért? A szakmájukban nemigen. Néhányukkal beszélgetve a bérükre is rákérdeztem. Megszégyenítően kevés. De az legalább biztos - volt eddig. Végre egy boldog ember - gondoltam róla -, elvégre önként ajánlotta fel a távozását, amikor megtudta, milyen leépítések várhatók. Török Kovács Lászlóné dietetikus szomorúsága mégis szembetűnő.-Huszonhét éve dolgozom itt, higgye el, nem így gondoltam az egészet. Most ugyan szükségszerűnek tűnik a csoportos leépítés, de nagyon bízom abban, hogy a kórház talpra áll, és egy-két éven belül visszaveheti az elbocsátottakat - mondja reménykedve.- Ön miért távozik önként?- Részben egészségügyi okok miatt, de főként azért, hogy ne vegyem el más kenyerét. Bizonyos szempontból nekem könnyebb, mert van négy szakmám, valamelyikből csak meg tudok majd élni. Az egészségügytől semmiképp sem szeretnék elszakadni - mondja. - Nem irigylem azokat, akiknek nincs szakképesítésük, vagy szakképzettként kerülnek az utcára. Mihez kezdhetnek egyáltalán? Kerekes Imréné rövidesen már csak múlt időben beszélhet a harminchét kórházi évéről. Általános és röntgenasszisztens, ráadásul röntgen-műtős szakasszisztensi végzettséggel huszonhét éve dolgozik a röntgenben. Már tavaly elmehetett volna korkedvezményes nyugdíjba, de úgy érezte, miért is válna meg a munkájától, amit szeret. A tervei szerint még másfél-két évet dolgozott volna.- Nekem is nehezemre esik a váratlan búcsú. Számítottunk rá, éreztük, hogy baj lesz a kórházzal, de reménykedtünk. A nyolcvannyolc ember kényszerű elbocsátásával talán egyenesbe jön az intézményünk. Nekem még szerencsém, hogy elmehetek korkedvezményes nyugdíjba, de a többiekre milyen sors vár? Nehéz lesz az elhelyezkedésük, mert a környéknek gyenge az intézményhálózata, és nagy a munkanélküliség - fejti ki véleményét.- Nyugdíjasként mit tervez?- A három unokámra végre több időm lesz. Ezt nem boldogságban úszva mondja. A „csak” unokázásra még adott volna magának egy kis időt.- Bíztam, reménykedtem a megoldásban, a lelkem mélyén mégis számítottam rá, hogy felkerülök a nyolcvannyolcas listára - mondja letörten Lauts Lászlóné, aki tizenkilenc éve van a kórházban. Érettségivel a könyvelésen kezdte, majd a betegségét követően a kartonozó- ban dolgozik hatórásként. Járadékosként havi tízezer forintot kap.- Mi vár önre?- Ez az, amit magam is szeretnék tudni. Az egészségügyi állapotommal és a korommal maga szerint hová kellek, ha kellek egyáltalán? Ráadásul két kilónál nehezebbet nem emelhetek, ez eleve behatárolja az elvállalható munkaköröket - kesereg. Aztán kivirul, ahogy meséli: — Soha nem szégyelltem semmilyen munkát, a takarítást is beleértve. Nem adhatom fel, kell találnom valamit a megélhetésért. A járadékból még a rezsire sem telik. De amíg nincs kezemben a papír, addig csak várom a csodát. Legalább addig reménykedem. Az intenzív osztály segédápolónője, Szegedi Imréné tizenegy éve dolgozik a kórházban. A főnökei szerint is jó munkaerő. Elkeseredettsége érthető.-Nagyon szeretem a munkámat, a betegeket, a közösségünket. Hogy fogom megszokni nélkülük, azt ne kérdezze. Ez a huzavona lelkileg teljesen kimerítő, már csak azért is, mert hónapokig hitegetik az embert, hogy lesz munkahelye.- Lesz?- Ki tudja. Úgy tervezzük a párommal, hogy odahaza megpróbálom a mezőgazdasági vállalkozást - válaszolja nem túl lelkesen, mert önhibájukon kívül már befürödtek a sertéshizlalással. Nem indulatosan, inkább aggódva mondja, hogy a létszámcsökkentésnek elsősorban a betegek látják majd kárát, aztán meg az itt maradó személyzet a többletterhek miatt. - Az biztos, hogy most mindenki ingerült a kórházban. Azt is fixre veszem, hogy nem pusztán csak az előző vezetés miatt kerültünk ilyen nehéz helyzetbe. Á pszichiátriai rehabilitációs osztályon tüsténkedik a minap az ápolási osztályról ide átjött, huszadik éve kórházban dolgozó Csordás Lászlóné idegelme szakápoló.- Miért jött át?-Ha ott maradok, másnak kellett volna mennie. Innen elment egy ápoló, átkértem magam a helyébe. Ez más jellegű munka. Itt szinte nincs fizikai igénybevétel, a legfontosabb a betegekkel való foglalkozás. Szívesen jöttem át - vallja be, aztán csendesen hozzáteszi: - nincs meg senkiben a biztonság, emiatt mindenkit majd’ szétvet a belső feszültség. Nehéz teljesen őszinte megnyilatkozásra bírni bárkit is. Még vagy nem dolgozták fel az elbocsátással járó lelki (és várható anyagi) csapást, vagy még nem merik elhinni, hogy maradhatnak. Sokak szerint az előző vezetés az adott lehetőségeken belül igyekezett mindent megtenni a kórházért. Most a többség a megbízott új vezetésben - dr. Góbéi Gyula orvos-igazgatóban, dr. Zimányi László és dr. Szabó Mihály igazgatóhelyettesekben - reménykedik, már csak azért is, mert a kollektív vezetés elvét hirdették meg. A kirendelt önkormányzati biztos is bizakodó: az utóbbi néhány hétben jobb pont-teljesítményt ért el az intézmény, mint januárban egész hónapban. Áz összdolgozói értekezleten bejelentette, havonta hív össze hasonlót. A könyvtárban továbbra is hozzáférhető lesz minden intézkedés és döntés. A leépítéseket követően be kívánja vezetni az egyéni érdekeltségi rendszert. És addig? A munkaügyi központ szigetvári kirendeltsége készen áll, hogy minden lehetséges eszközzel segítse az elbocsátandókat. Átvenne szakembereket Pécsett a megyei kórház, a POTE szívsebészete és a gyermekklinika, a siklósi kórház, a mozsgói és a helesfai szociális otthon is. B. Murányi László A létszámcsökkentés a gyógyítás rovására nem mehet Találkozások Az emberek kedvelik és ápolják a találkozókat. Ezer okuk van, hogy ismét lássák azokat a társaikat, akikkel együtt jártak óvodába, iskolába, egyetemre, együtt rúgták vagy dobták a labdát, együtt katonáskodtak, vagy cellatársak voltak a börtönben. (Ne tessék meglepődni). Ezek a találkozók az őszinte, örömteli ölelkezések mellett számos érdekességeket rejtenek. Ismerjük fel a hullámos hajú Lacit, mert tökkopasz, a Jutkáról kiderül, hogy sohasem volt szőke, és Alfrédka, aki óvodás korában kifejezetten bamba kisded volt - ötvenéves korában is az piaradt. (Hiába lett miniszter.) Okozott várakozással készültem egy régi-régi, hajdanában sülve-főve együtt vi- dámkodó társaság összejövetelére. Sokukat ide-oda sodorta az élet. Vajon hogy néznek ki? Gyülekezünk. - Szervusz Csupi - köszönti Emil a belépőt. - Szervusz - mondja Csupi, és továbblép. Meghök- kenek a hűvös válaszon, és megkérdezem: Tudod, kinek köszöntél? - Hogyne tudnám - válaszol magabiztosan. - Akkor mondd meg, hogy hívják - győzködöm. - Arra már nem emlékszem - így a válasz. - Hát ő az „Emil” - mondom hangsúlyozva. A következő pillanatban már ölelkeznek. Megjegyzem: egy 1947-es báli meghívón számos jó barát között a „Vigalmi Bizottság” tagjai felsorolásánál egymás mellett kinyomtatva szerepel a nevük. Egy perc sem telik el, megjelenik ifjabb C. Laci. Udvariasan kezet fognak Emillel, és bemutatkoznak. Fogalmuk sincs egymásról - neveket a zajban nem hallani. Megint kéretlenül beleavatkozom. Ugye, nem ismeritek egymást? - Tűnődve vizsgálják a másik arcát, eredménytelenül. Emilkém! ő a „kis” C. A „nagy” C. meg a Pitye fia - mondom. Emil összecsapta a kezét. - Jézusmária, a kereszt- fiam! Hogy megváltozott 6 hónapos kora óta! (Az utóbbi 40 évben - tette hozzá halkan.) E ddig a történet. Hazafelé ballagva azon gondolkodom: Hallatlan! Keresztapa meg a keresztfia bemutatkoznak egymásnak, több évtized után. Ezt el fogom mesélni- és ekkor megtorpantam. Hát az én keresztapám? És keresztanyám? Hirtelen még a nevük sem jutott eszembe (aztán otthon igen). Mikor láttam őket utoljára? Régi fényképek közül előkerült egy fotó a keresztanyámról, ami 60 éve készült. Két év körüli kisfiát tartja a karján. Vajon mekkora lehet most? (Mármint a kisfia.) Aztán egy másik fénykép, apám és keresztapám együtt ülnek a kereskedelmi iskola padjában a negyvenéves (vagy ötvenéves) érettségi találkozón. A fényképet én készítettem. Azóta sem láttam a keresztapámat. És még én akarok érdekeseket mesélni másokról. Dr. Szalai István Csiniben FOTÓ: MÜLLER ANDREA