Új Dunántúli Napló, 1999. március (10. évfolyam, 59-89. szám)
1999-03-15 / 73. szám
1999. március 15., hétfő Március 15 Dhnántúli Napló 7 Korhű tükörben A z óvodástól az aggastyánig, a szerény műveltségű embertől a történelmi ínyencségeket kutató tudósig mindenki fantáziáját igyekszik megmozgatni az a gyűjtemény, amelyet az 1848^19-es forradalom és szabadságharc emlékére a budai Várban lévő Hadtörténeti Múzeum nyolc termében rendeztek be. A mintegy ötven restaurátor közreműködésével, részben közadakozásból született kiállítást az ötlet szellemi atyja, Kedves Gyula őrnagy a „nemzet kiállításának” tartja. Hogy miért, az rendhagyó tárlatvezetéséből kiderül.- Célunk, hogy mindenki találjon kedvére valót - mondta a történész. - Aki csak félórára ér rá, lehet, hogy megelégszik mondjuk a polgári otthon hangulatát árasztó korhű szobabelső megcsodálásával, s nyugtázza: „Hát ezért harcoltak eleink.” Mások Damjanich szab- lyájára vagy az aradi vértanúk egyikének, Vécseynek a kitüntetéseire kíváncsiak, megint mások talán a tápióbicskei csata terepasztalra varázsolt jelenetein álmélkodnak. Az igazi csemegére vadászó hozzáértők sem panaszkodhatnak: láthatják például Szemere Bertalan Kossuth Lajosnak írt, a tiszafüredi eseményekről szóló levelét, de sikerült megszereznünk a Görgey leváltásának körülményeit tisztázó leveleket is. A kiállítási anyagot logikai és időrendi csoportosításban osztották el a nyolc teremben. Az első helyiségben felsorakoztatott fényképek, dokumentumok jóvoltából a forradalom kitörésének okaira derül fény, majd három termen át a hadsereg szervezésének és ellátásának részleteibe „kukkanthatunk be”. M egtudhatjuk, hogyan rendelték be a lőszergyártó laboratóriumot, a katonák gúnyáját készítő szabóműhelyt, a kovács- vagy a szíjgyártóműhelyt. - Nem is értem, min alapszik az a tévhit, hogy kaszás-kapás népség vette fel a harcot a nála felszereltebb ellenséggel - magyarázza kísérőm. - Valóságos csoda, ahogy az iparral és önálló hadsereggel nem rendelkező ország a semmiből megteremtette a császári haderővel sikerrel szembeszálló seregét. Mert katonáink a körülményekhez képest igenis jól felszereltek voltak, sőt gondos orvosi ellátásban is részesültek. Az ehhez hasonló nagyváradi lőszergyártóműhelyekben - mutat a korhű laborra az őrnagy - többnyire hadifogságba esett cseh tüzérek készítették a muníciót. Igaz, olykor szabotázsra is akadt példa, mondjuk lőpor helyett békasót tettek egyik-másik tölténybe. Isaszegen emiatt tört ki a katonák között a pánik: azt hitték, minden töltény rossz, s még a jókat is eldobálták. A szabadságharc katonai és politikai eseményeit időrendben felidéző dokumentumokat két terembe gyűjtötték össze - a falakról olyan feledhetetlen történelmi alakok néznek vissza ránk, mint Bem apó. Tovább sétálva a 48-as legenda bontakozik ki előttünk. Kiállítottak például egy, az emlékezetes 1989. március 15-i felvonuláson (tüntetésen) készült fotót, de nemcsak a tiltott, hanem a szabad megemlékezéseknek is nyoma maradt. Összesen 120 milliót költöttek a kiállításra, illetve az infrastruktúrára. A bemutatott dokumentumok nagy része a Hadtörténeti Múzeum saját tulajdonát képezi, de a Nemzeti, a Mezőgazdasági és a Közlekedési Múzeum, valamint több magánszemély is „besegített”. Néhány - főleg a vértanúk emlékét idéző - darabot az aradi múzeumból, illetve a kolozsvári volt ereklyegyűjteményből vettek kölcsön. Igen kalandos úton, mondhatni, véletlenül leltek rá az olasz légió zászlajára, amit 150 év óta most először láthat újra magyar szem. Az egykori parancsnok, báró Monti családja lakásának padlásán lapult a különleges ereklye, a családtagok nem is sejtették, hogy egy másik nemzet számára igen becses darabot raktároznak. Amikor kiderült a „titok”, az utódok készséggel adták kölcsön a lobogót a múzeumnak. A tárlatot 10 év körüli gyerekek rajzai zárják. A kicsik a maguk módján azt vetették papírra, kinek mi jut eszébe a forradalom és szabadságharcról. A rajzpályázat nyertesei viszontláthatják művüket, mások eltették emlékbe a nem mindennapi alkotást. Talán időnként előveszik, mint ahogy remélni lehet azt is, hogy olykor a felnőttek is szánnak egy kis időt az emlékezésre. Nekik is segít a Hadtörténeti Múzeum kiállítása. Takács Mariann Csiki László Petőfi - Változatok Ferenczy Béni szobrára (részlet) Gyöngének szült, ki szült. Sovány, tiszta voltam, mint lehántott fűzfaág mely a szélben eltöri magát - a legutolsó lehettem volna tán. Verset írtam, lettem a legnagyobb bolond: azt kellett tennem, mit nem tud senki más. A legutolsónak kellett volna lennem, de a legelsőnek nincs szabadulás. (Én költő vagyok! De ki is a költő? Egy ember, ki talán a félelemtől bátor, s mire észrevenné, hogy tilosba tévedt, nem menekülhet el már a haláltól.) így kellett lenni: száműztem magamból azt, ki méltatlan volt arra, hogy én legyek - A hozzám méltatlan hozzátok legméltóbb vezér lett, s mert vezér lett - hajtsatok fejet. Márciusok mámora Flóra lehelete ismét átjárja világunkat: a lombjukról álmodó fák visszakapják kincseiket, a sárgás „őszikék" zöldikékké engesztelődnek, a növényi szervek munkába állnak. De márciusban mi is újra kezdjük. Ám a magyar tavasz még a távolodó tél foglya: keze-lába ugyan már virágba borult, de belső bimbóin jégzárak őrködnek. Engednek-e bilincseink? Ilyenkor - március idusán - bizonyára. Különleges gyümölcsök érnek ebben a hónapunkban, s ebből mindannyian szakíthatunk a magunk mértéke szerint, legyünk akármilyen pártiak is, vagy akár elvből elvtelenek. Kisdiák koromban három tavaszt ünnepeltettek velünk egy időben, katonásan rendezett sorokban, katonás egyenruhákban, s ennek idejére elhagytak egy-két órát. Mámor volt az is, és mi vígan fújtuk a Föltámadott a tenger után a Fel, vörösök, proletárokat. Persze - saját tehetségük szerint - már akkor is voltak, akik másként ünnepeltek. Például kedves magyar tanárom a gimnáziumban, aki március 15-én a tantervtől eltérve Semprun Nagy utazásáról beszélt, így tisztelve meg megalázott forradalmunkat. Értettük is mindannyian. Másutt volt, aki csak a kokárdát tűzte ki, akadt, aki máig is látható sérüléseket szenvedett a „Lánchídi csatában” 1988- ban, és olyan is, aki 18 hónapért cserébe szavalta el a Nemzeti dalt Petőfi szobránál. Persze, ezek az áldozatok nem voltak hiábavalóak: hivatalosan is visszafogadták szép emlékű márciusainkat. Szelleme mindig visszajár évről évre, tisztán, mint a tavaszi fuvallat, s elragadja a téli lelkeket és bilincseiket. De azt sem szabad felednie senkinek, hogy ez a szellő, hogyha akar, orkán is lehet, s elsöpör mindent, ami az útjába sompolyog. S ha még egyszer akad olyan gálya (mert olyan még nem volt, ahol csak „a víz az úr”), amely túl mélyre merészkedik tengerében, az evezősök csak addig fogják mozdítani lapát-szíjaikat, amíg március mámora meg nem részegíti őket. Máté Balázs A szabadság és a felszökött fuvardíj Március 18-án népgyűlés volt Pécsett. Perczel Miklós egy asztalra állva szólt a hallgatósághoz. Miután itt akkor piac volt, jobbára vidéki emberekhez. Akik el is vitték lakóhelyeikre a hírt: „Nincs többé földesúr, nincs nemes, nincs főpapság, hanem mindannyian egyenlők vagyunk!” Ez jelentette a 48-as szabadságharc baranyai vidéki rajthangulatát. Bezerédy Győző, a jeles pécsi helytörténész alaposan utána nézett az akkor történteknek. Számos meghökkentő adatra, eseményre bukkant, amelyek azt jelzik, miként értelmezte a nép az idézett Perczel-jelszót. A pécsi piacról például azzal mentek haza az emberek, hogy nem kell többet robotolni, nincsenek kötelező szolgáltatások. Bár a robotot számos helyen - Vasason, a németek lakta településeken - már korábban megváltották, ahol ez nem történt meg, megtagadták a munkát, vagy nem fizették a megváltást. így volt ez többek között Bakonyán, Baksán, Ger- dén, Bicsérden, Mágocson. Különösen Pécsváradon ellenkeztek az emberek - ezt az uradalmat az egyetemek fenntartása érdekében alapították -, a heti vásáron a helypénzt beszedni szándékozó uradalmi hajdút, bizonyos Göbl Jánost alaposan elszidták. Mint fegyver viselésére jogosult polgárok, mondták: nem fizetünk! Máshol verekedések is kirobbantak. Eredményeként robbanásszerűen emelkedett a napszámért fizetendő pénz, mert a robotot, a szolgáltatásokat megtagadók miatt nagyon kevés volt a munkára vállalkozó. Gondok voltak a nemzetőrséggel is. A baranyai falvakból nagyon kevesen mentek el honvédnak. Kölkedről mindössze egy-ketten, ők is a falu pénzén, azaz fizetett nekik a község. A nemzetőrök jobbára szabadcsapatokba szerveződtek - ostorozóknak hívták őket -, éppen a kölkediek fizethettek komoly büntetést a császári hatalom helyreállítása után legényeik vad viselkedéséért. Görgeynek kifejezetten rossz volt a véleménye a népfölkelőkről. Roppant fegyelmezetlenek voltak, itt-ott inkább a portyázás lehetősége jelentette a vonzerőt a belépetteknek. Igen rossz volt a fegyverzetük, s talán még rosz- szabbak, képzetlenek a parancsnokaik. Amikor a Dráva mellett táboroztak, odaátról szépen megszámolták őket - senki sem gondolt óvintézkedésekre -, égtek a tábortüzek, a népfölkelők vidáman kortyolgattak és danolásztak. Kisebb katonai sikert azért Pécsváradnál és Oroszlónál elértek. ■ Reguláris erők szinte egyáltalában nem voltak Baranya megyében. A gazdasági szféra alaposan megsínylette ezt az időszakot. Számos kisbirtok ment tönkre, a termést vagy el sem tudták vetni, vagy gondozásával volt baj. A fuvarosok viszont szépen kerestek. A pécsváradi uradalom főügyészének például azt tanácsolták, inkább Pécsett vásárolja meg a drágább fát, mint saját uradalmából hozassa, mert utóbbit nem lehet megfizetni, olyan drága a szállítás. Mészáros Attila Hol sírjaik domborulnak A Pécsi Városszépítő és Városvédő Egyesület kezdeményezésére és szervezésében 1991 óta minden évben a március 15-i városi ünnepség a 48-as honvédek sírjának megkoszorúzásával kezdődik a köztemetőben. Idén, a szabadságharc leverése 150. évfordulójának az évében sem lesz másként. A kutatások eredményeként egy újabb honvédtiszt részesül kegyeletben. A Baranyai Helytörténetírás 1973. évi száma szól az 1848/49-es forradalom és szabadságharc megyei eseményeiről. Itt található adat arról, hogy néhány résztvevő a pécsi köztemetőben nyugszik. Ennek nyomán az azóta elhunyt Fetter Antal helytörténész és dr. Vargha Dezső levéltáros, a Pécsi Városszépítő és Városvédő Egyesület helytörténeti szakosztályának elnöke kezdett hozzá a sírok gondozásához, továbbiak fölkutatásához.- Segítségünkre volt az azóta megszűnt Nagy Sándor laktanya, majd a Honvéd Kórház állománya dr. Lárencz László gyógyszerész-őrnagy irányításával, a Mátyás király utcai Általános Iskola, és mindmáig a Baranya Megyei Temetkezési Vállalat - idézi föl a hagyományteremtés kezdeteit dr. Vargha Dezső, aki immár 9. éve tartja a megemlékezéseket a honvédsíroknál. Jelenleg 12 hajdani pécsi 48- as honvéd sírja ismert. A szabadságharc után igen megbecsült polgárai voltak a városnak. Burghardt György az egyetlen pécsi vértanú, akinek a hamvai a Pécsi Köztemetőben vannak. 1849. június 15-én, a pécsi ütközet után ölték meg az osztrákok. Városi díszsírhelyet kapott. Feszti Nándor (1821-1885) ezredorvosként szolgálta a szabadságot. Sírját családja gondozza. Hartl Ferenc (1829-1901) hadnagyi rangot ért el. Sírját családja gondozza. Jellachich Károly (1833-1921) a pécsi Jellachich- család tagja, aki nagyon fiatalon állt a szabadságharc ügye mellé. Sírját családja gondozza. Dr. Kelemen Mihály (1798-1879) törzsorvosként szolgált. Családi kriptában nyugszik együtt Mesterffy Mártonnal (1824—1867), aki a magyar szabadság ügyét mérnök-kapitányként szolgálta. Lechner Antal (1831-1900) a honvéd seregben főhadnagyi rendfokozatot ért el. Családi sírboltban nyugszik. Nendtvich Sándor (1821-1890) a híres pécsi Nendtvich-család tagja. Utász főhadnagy volt. A családi sírboltban pihen. Ráth Mátyás (1829-1913), egy másik híres pécsi család tagja hadnagyi rangot ért el. A családi sírboltban nyugszik. Tallián Károly volt a legmagasabb rangú pécsi származású tiszt a honvédseregben: őrnagyi rangig vitte. Más nem ismert róla, mert sírját gondatlan kezek a hetvenes években elbontották. Évekkel később hozták rendbe a sírt, amennyire lehetett. Taizs Mihály (1827-1899) az egyetlen tiszthelyettes a sorban. Nyomdászcsalád tagjaként ismert. A családi sírboltban pihen.- Schmiddegg Tamás Károly (1820-1890) sírját idén koszo- rúzzuk meg először - mondja Vargha Dezső. - A kiegyezés után ő érte el a legmagasabb méltóságot: Sárladányi előnév- vel grófi címet és címert kapott családja. D. I.
