Új Dunántúli Napló, 1999. január (10. évfolyam, 1-30. szám)

1999-01-23 / 22. szám

1999. január 23., szombat Háttér - Riport Dünántúli Napló 9 Az ikrek 8000 dollárt értek A nyomor kiszolgáltatottságában a béranyaság felvállalása természetes A község felé vezető út mentén két helyen is kerek fűzkosarakat árulnak. Barnászöld, szinte él még a vessző amiből fonták, kiszáradni sem volt ideje, s ettől kissé nehezek még a kosarak. Közel egyformák: darabjuk hatszáz forint. Ügyes és hasznos portékák, amennyiben néhány embernek megélhetést adnak. Még ebben a ködös-nyirkos időben is érdemes kirakodni, hiszen a határátke­lőhely forgalma nagy, s 30-35 kuna nem pénz a horvátoknak. Akad, hogy néhány óra alatt elkel a kirakott öt-hat darab, de van, hogy hiába az ácsorgás, napokig semmi. Nézem a falu „legmódosabb” házát. A kéményből vastagon kanyarog a füst: talán éppen most rakták meg a kályhát. Egyébként öreg épület, ereden­dően kicsire építették, egy- szoba-konyhásra mint a többit a soron (mészhéjú, vert falú kunyhók), de aztán hogy kapott egy toldást is, mint amikor má­sutt a verandát beépítik, bizto­san néhány négyzetméternyit megnőtt a lakótér. A toldás be­vakolására még nem futotta: a malter időközben elfogyott. A község olyannyira kihalt­nak tűnik első pillantásra, hogy szinte üvölt a csönd. Ez itt Or­mánság széle-közepe, déli ti­zenkét órakor. Az egyutcányi településen semmi mozgás, az autó alatt a fagyott sárpáncél­ban elfogy a keréknyom széles­ségű töredező aszfaltburkolat is. Legfeljebb gyalogszerrel le­het továbbmenni még néhány- száz métert, a Dráváig. E világvége vidék arról a szegénységről árulkodik, ami­től többnyire megretten az em­ber. Az itt élők többsége rég el­felejtette, hogy mi az a munka- viszony; a szociális segélyek és a gyermekek után járó családi pótlék mellett, ha az alkalmi feketemunka csörgedezteti a megélhetés forrásait. A pol­gármester szerint akad nem is egy férfiember, aki börtönben ül. Hát éppen ezért „szórták meg” ezt a települést is azokkal a szórólapokkal, melyekben jó pénzt, egy életre szóló meggaz­dagodást ígértek azoknak a nőknek, akik béranyaságot vál­lalnának. Erre a kiszolgáltatott nyomorúságra épített az Ame­rikában élő Mariann Gáti alias Gáti Marianna akkor, amikor hirdetésben biztatta az asszo­nyokat arra, hogy érleljenek ha­sukban titkon magzatot. A település már említett tol­dozott „módos” házában lakók - férj és feleség - a napokban álltak a Baranya Megyei Bíró­ság büntetőbírája előtt, aki a családi állás megváltoztatásá­nak bűntettében mondta ki bű­nösnek férjet és feleséget, s ezért hét-hét havi, felfüggesz­tett börtönre ítélte őket. Az asszony szép arcú, okos teremtés. Kezeírása árulkodó; nyelvtani hibát nem ejt. Nem hirtelenében fogalmazta a leve­let, mielőtt a postára adta volna. ‘Szálkás, szinte nyomtatott be­tűk - talán éppen a jól olvasha­tóság miatt. (Levele másolatát - mint oly sok más levélét - az amerikai nyomozóhatóság küldte meg a magyaroknak.) Tisztelt Hirdető! Hosszú megfontoltság után férjemmel úgy döntöttünk, hogy vállaljuk a hirdetésben foglaltakat. Fia­tal házasok vagyunk. . . S a folytatásban már ott a mentege­tőzés, ami talán nem is Gáti Mariannák szól: Én azért je­lentkeztem az Ön hirdetésére, mert két nagyobbik gyermekem életét szeretném jobbá tenni, s bízom abban, hogy sikerülni is fog­A levélre 1994. április 12-én válaszol Gáti Mariann. Thank you for offering your services. Szívesen vesszük az ajánlatot és megegyezhetünk béranyaságban vagy egyszerű örökbefogadásban is. Részünk­ről nincs különösebb akadálya. Mi az az összeg, ami önöknek megéri, írja meg és mi megír­juk, hogy mi a lehetőség. Itt is szülhet, otthon is, lom- bikbaby is lehet, meg lehet ter­mészetesen is. Tehát ön és férje. Összekötve a kellemest a hasz­nossal. Mi nyitottak vagyunk minden megoldásra. Szeret­nénk, ha küldene egy fotót ma­gáról és a gyermekeiről. Úgy érzem, hogy őszintén, barát­ságban meg tudunk egyezni, mindegyikünknek az érdekei szerint. Önök magyar állampolgá­rok, ugye? Mert kaptunk leve­leket Romániából is, de az ügy­védem szerint jogilag a magyar egyszerűbb. Miután megzörgettem a kertajtót, a hangos kutyauga­tásra (a komondor szeren­csémre láncra kötve) a férj nyi­tott ajtót. Melegítőben, kócosán és borotválatlan. Rövid beszélgetés után, szinte könyörögve mondta:- Ne most jöjjön be, vendé­geink vannak. Megbántuk mi már, nagyon. Nincs is nyugodt napunk. Értsen meg kérem, ne­hogy kitudódjon. Nehogy kitu­dódjon. Felesége valamivel mesz- szebb áll. Szeméből hangtala­nul potyognak a könnyek.- Köszönöm magának - szól utánam, amikor sarkon fordu­lok. A nyomozásban résztvevő ORFK magas rangú rendőr­tisztje kerülné a hivatalos nyi­latkozatot, magánbeszélgetésre hajlandó. Végül azt kéri, nevét ne közölje a lap; inkább a név­telenségben maradna. Sokáig gondolkoztam azon, hogy akkor mi értelme korábbi beszélgetésünknek, de aztán rádöbbentem; lehet, hogy én sem vállalnám helyében azt, amit nyomozás során tapasztalt, átélt. Nős, gyerekei vannak.- Ön első alkalommal talál­kozott hosszú praxisa alatt eny- nyire különleges, a többitől el­térő üggyel.- Igen, nem tagadom.- Tény, hogy arra sarkalltak lányokat-asszonyokat, hogy el­adásra gyerekeket szüljenek. Első hallásra meglehetősen bi­zarr dolog.- Sőt, a társadalmi megvetés is kíséri a béranyákat, leg­alábbis gondolatban. Valljuk be, arra kíváncsi ugye, hogy én miképpen vélekedem azokról, akik ilyesmit pénzért fölvállal­nak?- Ezt is szeretném tudni.- Elsőre én is úgy reagáltam, mint ahogy bárki más tenné. Aztán a nyomozás során kezd­tem átértékelni korai, elhamar­kodott véleményemet, kezdtem megérteni ezeket a szerencsét­len anyákat. Számukra a nyo­morból való kimenekülés re­ményét csillantották föl, hiszen olyan összegek röpködtek a fe­jük felett, annyi pénz, amit so­hasem láttak együtt. Számukra pár ezer dollár annyi, mintha önnek 100-200 milliót ajánlot­tak volna föl.- Pécsett már az egyik ügy­ben ítélet született. Hét hónap, felfüggesztve.-Én ennyit sem vártam, hi­szen nem bűnözőkről, hanem szerencsétlen, kiszolgáltatott emberekről van szó.-És Gáti Mariann? Aki e nyomorúságot kihasználva úgy kereskedett a csecsemőkkel, mint más a a lábbelivel vagy krumplival?- Éorog a gyomrom. R. Béláné, Marika néni. Ara­nyos, mosolygós teremtés, Bu­dapesten a IX. kerületben lakik. Gáti Mariann édesanyja. Ő egészen másként látja (akarja látniY) a dolgot. Pedig az akció hazai koordinátoraként a béranyák utaztatásának ügy­intézője volt. Egyszemélyes tu­ristairoda: útlevelet, vízumot intézett, megvette a repülője­gyet. így hát természetesen mindenről tudott. Az ormánsági Gy. E. útleve­lét és utaztatását is ő intézte. Marika néni az első monda­tom után haragra lobban:-Nem nyilatkozom semmi­ről és senkinek.- Csak annyit szeretnék tudni, hogy Ön hogyan véleke­dik mindarról, amit az elmúlt években csinált?- Nincs véleményem. El is hiszem. Egy zalai te­remtés 1000 (!) dollárért adta el gyerekét Kaliforniában. Putri­sorból vitte át őt is a charter­gép a tengerentúlra, s amikor Santa Ana kórházában meg­szülte fiát, már ott is volt előtte a hivatalos lemondó nyilatko­zat. Csak alá kellett írnia. És kint jártak még mások is, és készültek még többen. S bár tudom, hogy kik és honnan va­lók, még a településneveket sem illő leírnom - hátha valaki rájön, s kinyomozza, kikről van szó. Majdnem minden megyénk­ből akadnak néhány an. És az üzlet nagyon beindult. Amikor az amerikai rendőr­ség közbelépett, már több tucat terhes asszony várta Magyaror­szágon a kiutazást, s hogy oda­kint elpottyintsa magzatát va­lamilyen magtalan, ám dúsgaz­dag amerikai család örömére. Az ormánsági családnak si­került a terhességet eltitkolni a szomszédok, barátok, a nagy­szülők elől. Gáti Mariann utasí­tásának megfelelően, még or­vos sem tudott a dologról. Üzletasszonyunk szempont­jából minden a legnagyobb rendben folyt le, csak azt nem sikerült kiderítem, fiút vár-e Gy. E. avagy lányt. Pedig a le­endő örökbefogadók, Linda Sue és férje Stanley természetes kí­váncsisággal érdeklődtek le­endő gyermekük neme felől. Talán ha lehetne ultrahangot csináltatni titokban? - írta Gáti Mariann -, de nem lehetett. Ment a válasz: Magyarorszá­gon mások a viszonyok, az ult­rahanghoz terheskönyvecske kell. Postafordultával, levél kö­vetve levelet egyeztek meg az árban is. Mariann 5000 dollárt ígért, hozzátéve, hogy azért ennyit, mert neki is sokba van. Költséges az útlevél, a repülő­jegy, az adminisztráció. És pér- sze nagy a rizikó. Gy. E. és férje 20 000 dollárt szeretett volna; arra hivatkozva, hogy Gáti Mariann azt ígérte a szóró­lapon a hirdetésben, hogy egy életre „megoldjuk gondjait". Végül 8000 dollárban álla­podtak meg, ami forintra át­számítva akkoriban 1,6 milliót ért. 1995 december végén utazott ki a kismama Kaliforniába és január végén már itthon is volt. A szülés előtt három hetet az örökbefogadó családnál töltött, akik természetesen kényeztet­ték, majd a fájások megindu­lása után őt is elvitték a Santa Ana-ba. Ekkor derült ki, hogy Gy. E. ikerterhességet hordott ki és hogy két gyönyörű lánygyer­mek lett az adásvétel tárgya. Akiket csak egy napig láthatott, mert azonnal elé tolták a le­mondó nyilatkozatot és mert Biancát és Dianát - korábban érkeztek a várnál - átvitték egy másik osztályra. A történet itt véget érne, ha nem hasítana az asszonyba idő­ről időre a fájdalom: éppen az ikreket kellett odahagyni. És gyorsan elfogyott az a pénz is, melyet 100 dolláros címletekben kapott meg a szü­lést követő napokban. Kellett az említett ház megvételére, bővítésére, az adósságokra és egyébre. Egymillió-hatszázezer forintból nem lehet a jövőt megalapozni. Csak a Kaliforniában hagyott két kislány jövőjét lehetett, akik azóta már bizonyára nagyon szépek, aranyosak, úgy beszé­lik az amerikai-angolt (vagy spanyolt) mint az anyanyelvű­ket. S akik olyan gazdagok, gondtalanok lesznek, amilye­nek Ormánságban sohasem let­tek volna. A család tettét a családi állás megváltoztatásának bűntette néven illet a jog. A büntetés gyorsan elévül, feledhető. A házaspár azonban - a pszichiá­ter szerint - tettét sohasem fogja elfelejteni. Sőt, időről időre erősebben tör fel bennük a lelkiismeret-furdalás. Az ik­rek örökre hiányozni fognak. 1999 január harmadik heté­nek szerdája. Esteledik, ködö­sek, csúszósak az utak: az autó­rádióból tánczene jön. Ez a nap is lassan véget ér. Nem maradt már túl sok eb­ből az egyszerű történetből. Ta­lán annyi se, hogy letéve a la­pot, elgondolkozzunk rajta. Kozma F. - Illusztráció: M. A. Csefkó Ferenc jegyzete A mi Nádorunk Nem vagyok tüke. Vagy in­kább fogalmazzak úgy, nem tüke, csak egy valaha (majd negyedszázada) ide „beván­dorolt” itt letelepedett, s itt otthonra lelő pécsi polgár - mint ahogy sok ezren, tízez­ren élik meg szűkebb hazá­juknak ezt a mecsekalji va­rázslatos várost. Másokkal egyetemben sze­retjük mindazt, amit eledeink évszázadnyi (ezrednyi) idő alatt hoztak itt létre, s tegyük hozzá, büszkék is vagyunk. Büszkék arra: megadatott számunkra, hogy pécsinek mondhatjuk magunkat, mert járva-kelve az országban jó hallani az elismerő, kissé irigykedő szavakat, „hogyha nem .. ,-on laknék, csak Pé­cset választanám”. S teszik hozzá azonnal: és mondd mi van a Nádorral, tényleg ro­mokban hever . . . ? Az ember meg, kissé magyarázkodva a múltért válaszolja, hogy igaz, de úgy látszik, nemsokára megoldódik majd. Miért is szóltam e rövidke írás elején a fenti, talán szub­jektívnek is tűnő gondolatok­ról? Tettem azt elsősorban azért, merthogy az utóbbi he­tekben mintha felgyorsultak volna „az események”, s a „hivatalos nyilatkozatok” sze­rint a közeljövőben kalapács alá kerül a Nádor, mely eljá­rásra az önkormányzat is pá­lyázik - lehet, másokkal, olyanokkal vetekedve, akik sokkal jobb anyagi és egyéb (elsősorban racionális, hasz­nossági) feltételeket kínálnak majd. Félek éppen ezért, hogy mégsem az önkormányzaté (ti.: Pécs város polgárságé, a választópolgárok közösségéé) lesz a szálló (az étterem, a sö­röző, a kávéház). Ezért kell, kellene tehát nekünk, mind­annyiunknak is tenni, közre­működni, segíteni abban, hogy újra a miénk legyen, hogy mint évtizedekkel ez­előtt oda mihamarabb betér­hessünk egy-egy forró, édes, zamatos kávéra, kocsonyára paterkálni, beszélgetni „erről- arról”, hogy újból „közfó­rummá” tehessük a Nádort, mint a „pécsiség” egyik szimbólumát. Pontosan per­sze nem is tudom, hogy mit tehetünk mi, akik más ügyek­ben sem, de itt most semmi­képpen nem a partvonalról. szeretnénk bekiabálni, hanem játszani a térfélen (a tér felén...) Az első lehetne talán az er­kölcsi tőke, a város akarata, az, hogy a Nádor legyen a mi „közjószágunk”. Legyen a mi helyi „nemzeti ügyünk” (amiből persze ne tátongó gö­dör, hanem „szűrt, áttetsző fényű” bensőségét, patináját megújító-őrző, barátságerő­sítő hangulatot árasszon majd). Ez az, amit maguk mögött tudhatnak a helyi képviselők, a város vezetői. S ez önmagában sem kevés súlyt nyomhat a latban. Végre egy olyan ügy, ahol nem hi­szem, hogy kellene demonst­rálni, tüntetni, aláírást gyűj­teni, már csak azért sem, mert (végre) ebben a kérdésben he­lyi ellenzékiek, kormánypár­tok éppúgy egyetértenek, mint a civil-polgári társada­lom. Azt nem tudom, hogy a vá­ros (más okból is szűkösebbé váló) büdzséje a pályázat be­nyújtásakor mit enged majd meg. De ehhez is hozzá tu­dunk járulni pénzzel, ado­mánnyal (tehát erre is bízvást számíthat a város vezetése), Nádor-tégla- (szék-, asztal­vagy kávé-) jeggyel, köt­vénnyel stb. Lehetne közala­pítványt létrehozni, s külön is megnyerni a tehetősebbeket, kik bízvást támogatnák, ha kell nagyobb összegekkel is e „nemes ügyet”. Aztán lehetne számítani ka- lákás munkákra, ki-ki, amivel tudna, segíthetne abban, hogy mihamarabb birtokba vehes- sük ami (ha jogilag nem is, de helyi értékként) bennünket il­let (valamily módon megörö­kítve az adományozók, segí­tők nevét is). Hiszem, erő­södne így a helyi társadal­munk kovásza is, mert nem­csak szemlélői, de részesei lehetnénk, megvalósítói (ha csak egy csöppnyi részben is) Pécs közössége eme törté­nelmi léptékű ügyének. Kedves Polgár-társaim! Gondolkodjunk tovább mind­annyian, mit tudunk (még) tenni. A város politikusainak pedig az javasolható, hogy forduljanak hozzánk (is), nyi­tott fülekre, szemekre, szí­vekre, s adni, segíteni kész polgárokra lelnek majd! Élje­nek vele, mert kellenek a „tő­keerős társak”, tudom. De az a tőke, ami mindezek révén fölhalmozódhat, a helyi köz­szellem (és adakozás), a biza­lom az mással nem helyette­síthető, fölbecsülhetetlen ér­tékű tőke. Szusszanásnyi pihenő FOTÓ: WÉBER TAMÁS » ► L 1 V

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents