Új Dunántúli Napló, 1999. január (10. évfolyam, 1-30. szám)
1999-01-10 / 9. szám
Magyarország - Dél-Dunántúl * ** Ötödik oldal Fedél nélkül A Fedél nélkül a hajléktalanok kéthetenként megjelenő lapja, amelynek kiadója a Menhely Alapítvány. Terjesztése sajátos módon történik, mondja érdeklődésünkre Ungi Tibor főszerkesztő: egy példányt kap az a hajléktalan, aki vállalkozik eladására. Ezt aztán tetszés szerinti példányszámban fénymásolja, s a bevétel teljes egészében az övé. A lapnak nincsen ára, aki megvásárolja, voltaképpen annyit ad érte adományként, ameny- nyit akar. A cikkeket, verseket a hajléktalanok maguk írják, de írt már ide szociológus, pszichiáter, az MTA tagja, de maga Faludy György is. Aki kulturáltan, ügyesen dolgozik, mondja a fő- szerkesztő, az fenn is tudja magát tartani ebből a tevékenységből. Cs. L. Egy amerikai pornóakrobata nemrég arra vállalkozott, hogy 101 nőt elégít ki egymás után. A világcsúcskísérlet sikerült. A régi úgyis eléggé szakállas volt már: több, mint 400 éves. A fáma szerint egy ajzószerkeverék feltalálása és egyszeri, megismételhetetlen alkalmazása eredményezte az 1572-ben felállított férfiúi világcsúcsot: 48 óra alatt 87 aktust. Az új csúcsnál a „Jón Doug” néven szereplő amerikai profinak fél napon át sikerült megőriznie állóképességét és egy-két kivételtől eltekintve az önuralmát is. Vagyis csak „műhibaként” adózott Vénusznak. A hölgyek részéről pedig önbevallásos volt a kielégülés. A rendkívüli potenciájú igazi hírességek nem hajszolták a rekordokat, és „adóvisszatartással” sem mesterkedtek, ami jócskán mennyiséget apasztó körülmény. VI. (Borgia) Sándor pápa minden éjjel 25 római kurtizánnal kakaskodott. Casanova szeretőinek egyikével egyszer 24 óra alatt 12-szer szeretkezett. Liszt Ferenc ismert volt arról is, hogy egymás után négy nőt tudott kielégíteni. A francia író, Guy de Maupassant bordélyházban közjegyző előtt hitelesíttette, hogy egy óra alatt hatszor is képes áldozni a testi szerelem oltárán. Mindez persze, eltörpül a nők hasonló jellegű rekordjai mellett. Messalina császárnéról feljegyezték, hogy párbajban legyőzte a római prostituáltak bajnokát: a profi 25 férfi fogadása után többre nem volt képes, a felséges hölgy azonban még órákig folytatta a viadalt. Theodóra bizánci császárné ifjú korában alkalmi hetéra volt. Kortársa, Prokopiosz történetíró állítja róla: „Gyakran tíz ifjúval, vagy még többel érkezett a lakomára, akik csak úgy dagadtak az erőtől, s szeretkezésre termettek; végigszeretkezte valameny- nyi lakomázóval az éjszakát, s mikor már mind elhárította a további kéjelgést, lement a szolgáikhoz, vagy harminchoz, lefeküdt mindegyikükkel, de még ennyi bu- jálkodás sem volt elég neki. ” Ezekből nehéz konkrét mennyiségre saccolni. Az viszont fix, hogy a múlt században Berlinben nagy népi ünnepek idején egy-egy prostituáltnak olykor 80 férfit kellett kiszolgálnia. Ám a lepedősportban is töretlen a fejlődés. Egy Jasmin ne vű pornódíva - az előző csúcsot félszázzal felülmúlva - 300 férfi kielégítésével tartja az alig egyéves világrekordot. Az ilyesmihez alighanem edzett gyomor is kell. D. I. Barcs úton, sínen, vizen Teljes közlekedési centrum létrehozásán munkálkodnak Barcson. A legkorszerűbb technikai feltételekkel működő buszpályaudvar már tavaly elkészült. Egy része a vasútállomás felvételi épületében kapott helyet. Idén megvalósul az épület külső felújítása is. Ehhez a város 12 millió forintot adott a MÁV-nak. Ez a rekonstrukció ugyanúgy mintegy 40 millió forintba kerül, mint a buszpályaudvar. Az önkormányzat a vasútállomás másik oldalán a hajókikötőt tervezi idén megépíteni, a folyóparti sétánnyal együtt. A költségek megközelítik a 20 millió forintot. A kikötőt a szórakozás és a sport szolgálatára szánják. Szeretnék elindítani a folyópart szépségeit bemutató rendszeres sétahajózást a Dráván. D. I. 1 Cleopatra és a gyorsírás Volt egy időszak, amikor úgy tűnt, a gyorsírás halálra ítéltetett a technika hihetetlen fejlődésének következtében. Szükségtelenné válik, olyan elavult módszerré, melynek létére egy Idő után már csak a legöregebbek emlékeznek. Az emberiség a kezdetekben a képírást használta gondolatainak rögzítésére, ezt az ékírás követte. A görög és latin írás ezeket kiszorította, de már az ókorban is felmerült a gyorsírás szükségessége. Ennek első jegyeit az időszámítás előtti 104-ben kelt, görög nyelven fogalmazott adásvételi szerződésben találhatjuk, melyet Ptole-maios és Cleopatra írt alá. Hivatásszerűen a gyorsírás Kr. e. 63 decemberében jelent meg a szenátusi ülésen Rómában, ahol arról határoztak, mi is legyen a Catilina-féle összeesküvők cinkosaival. A ma is használatos gyorsírás gondolata egy német titkos belügyminiszteri irodatiszt, Franz Xaver Gabelsberger agyában fogant meg 1817-ben, s ezt ültette át magyarra Markovits Iván 1863-ban, aki a bécsi birodalmi tanács gyorsírójaként tengette életét. Talán meglepő, de a magnetofonok és diktafonok korában a gépírás mellett a gyorsíró ismeretek is fontosak, mondja dr. Herbert János, a pécsi 500. sz. Angster József Szakképző Iskola igazgatója, mert egy főnöknek gyakran lehetnek olyan utasításai, üzenetei, melyeket nem szívesen mond hangszalagra: például bizalmas üzleti vagy technológiai információkat. A gyors- és gépíró szakiskolai képzéssel egyébként Pécs városa az 1998/99. tanévtől véglegesen az 500-ast bízta meg. A képzést tíz osztály elvégzéséhez köti az új szakképzési rendszer, utána kezdődhet meg csak a kétéves szakiskolai képzés, de érettségizettek részére is létezik oktatás. A képzés az első szakképesítésüket szerzők esetében ingyenes. Ahogy a Radnóti Miklós Közgazdasági Szakközépiskolában is, ahol a 13-14. évfolyamon a felsőfokú ügyintéző-titkári szakon tanítanak gyorsírást, mondja Szitár Lászlóné igazgató. Itt elsősorban saját tanulóik folytathatják tanulmányaikat, de máshonnan is fogadnak diákokat. A Német Gyorsírószövetség elnöke, Horst Diel szerint a gyorsírók feladata az is, hogy átfésüljék a politikusok nyelvtanilag nem mindig helyes mondatait, mivel erre sem a magnetofon, sem a számítógép nem képes. Nálunk más a helyzet, itt a politikusok nyelvtani szempontból kifogástalanul fogalmaznak. Vagy ha nem, akkor a nyelvtannal van a baj. Cseri László Ha Wiedebet 183R íi Az úgy van, hogy a szerencse postán jön el HOZZÁD, írja a feladóként Wiedebet 183R- ként szereplő valaki (vagy valami?). Ezért első lépés- g ben 46 forintot kell fizetni, ami nem a világ, de ma már az ember óhatatlanul is azonnal arra gondol, hogy sok 46 forintból lesz idővel a milliárd, és már látjuk lelki szemeink előtt a vastag betűs szalagcímeket, hogy W. úr Nyugatra távozott, de még töprengenek a hatóságok, kiadják-e ellene a nemzetközi elfogatóparancsot. Ám kit érdekel az ő szerencséje, ha mi is megcsináltuk a miénket? Mert hát a Valaki levelezik. Te fizetsz érte. No de kijárjál? & ">■■■ ' í.. m mm m -1- « New Englandból valaha elindult, fakultra stencilezett levéllánc (meg ne szakítsd!) ebben erős igazán. Jánosi Tibor, a pécsi posta helyettes vezetője tájékoztatása szerint ilyen, bélyeg nélküli levelet a felvevőablaknál H feladni nem lehet, tehát a kézbesítésnél jelentkező 46 forint a kiszállítás portó díja. Egyet lehet tenni, ha valakinek gyanús az érkező küldemény: nem veszi át. Ilyenkor a levél megy visz- sza a feladóhoz, ám ha ott se kérik, akkor a posta nyeli le a költségeket - ráadásul még 1 évig őrzik is az efféle küldeményeket! M. K. Beépítési kedvetlenség Szigetvár belvárosában, hasonlóan más városokéhoz, akad néhány üres telek, amelyek beépítése városképi szempontból üdvös volna. A telkek egy része a helyi áfész tulajdonában vannak. A beépítés módját a városrendezési terv tartalmazza, mondja Maul József, a polgár- mesteri hivatal osztályvezetője, s elméletileg nem lehet érdeke a tulajdonosnak, hogy holt tőkeként feküdjenek. Kötelezni azonban nem lehet senkit arra, hogy az üzletek és lakások kialakítására alkalmas ingatlanokat beépítse. Dévényi Sándor építész által látványterv is készült az egyik telek beépítésére, tájékoztatott dr. Kiss György, az áfész elnöke, melynek alapján hirdetést is közzétettek, de az eredmény siralmas volt, az érdeklődés a vállalkozói oldal részéről gyér volt. Ezek után pedig belevágni egy ilyen beruházásba nem szabad. Szigetvár kisváros, ahol egyelőre nem szabad irreális álmokat kergetni. Cs. L. Játék, bugyuta szavakkal Már ott tartok, hogy egyszer bezsongok az elképesztő nyilatkozatoktól, véleményektől: némi tűnődés után előkaptam a személyi igazolványomat, - ami ugyan már száz éve megvan - de mégis, hogy biztos legyek a dolgomban. Ezt olvasom: állampolgársága magyar. Tehát magyar vagyok, amire lépten-nyomon figyelmeztetnek, közvetve persze. A közelmúltban egy derék járókelő - aki ugyan már megfertőződött a divatos szlengtől - a riporternő kérdésére, miszerint mit kíván az új esztendőben - ezt válaszolta: „Minden igaz magyarnak boldog új évet kívánok...!” és büszke volt frappáns vallomására. Az nem derült ki, hogy kik az „igaztalan” magyarok, akikhez- viszont nincs egy jó szava sem. Nem is olyan régen, valamivel az ünnepek előtt magas rangú személyiségekből álló estélyen a kiküldött tévériporter szinte ájultan kiáltott fel: „Mindenki itt van, aki ma számít...!” Azt is mondta, hogy ez az új „felső tízezer”... Nagyon boldog voltam, van már felső tízezrünk is, bár hirtelen elszomorodtam, mert engem nem hívtak meg, éppen mert' nem számítok semmit sem, s ha számítok is, legföljebb havonta nyugdíjamat, meg a rezsiköltségemet. A kollégában fel sem merült, hogy e bombasztikus megállapítása mennyire sértő arra a tízmillió állampolgárra nézve, aki nem vett részt a nagyestélyen, mert ugye ők sem számítanak. Valamikor - még serdülőkoromban - hasonló nyálas tudósításokat olvastam a Színházi Magazinban, amely az új filmek és színművek mellett (csak tudnám miért?) főleg így farsang idején rendszeresen és bő terjedelemben számolt be a felső tízezer báljairól, estjeiről. Isten bizony ott is olvastam már, hogy „...mindenki eljött, aki számít...” - és már sorolták is a legfontosabb személyiségeket, hogy a kormányzóné őfőméltósága mellett egy asztalnál ült még X... herceg és K... hercegnő és családja társaságában, aztán következtek név szerint a legismertebb grófok, bárók és még néhány nagyiparos és persze... - élékítendő a társaságot - néhány híres és neves színművésznő, akikkel az urak szívesen fényképeztették szőkébb kis asztaltársaságukat. Mert a gyönyörű dívákkal pezsgőt koccintani mégis csak jó „úri” bolondság... Ettől a világtól ugyan nem félek, vissza nem térhet, a demokráciák nem szívlelik a nemesi rangokat, társasági nyafogásokat, csupán szánakozva eltűrik, mondván, „...így kerek a világ”. Engem csak az bosszant, hogy néhá- nyan komolyan veszik és vagy aggódnak, vagy lelkesednek, mert az „úri közeg” tetszik nekik, mint a cselédlánynak a gazdagok élete, szerelmi játéka, Courts Mahler után szabadon. És hát a példa, ugye, ragadós: a magyarkodás rosszízű és bugyuta divatja. Egyik reggel a rádióban azt mondja egy ember, hogy ....a magyar paraszt éles esze, mindig is átsegítette a bajon.” Ha ez így van, akkor mennyiben nemzeti sajátosság „az éles paraszti ész?” A magyar parasztot éppen elég - enyhén szólva - búbánat érte az utóbbi száz évben, hasonlóképpen más nemzetek parasztjait is - és ha gondjaiktól meg is szabadultak - ideig-óráig, közel sem kifinomult „éles” eszüknek köszönhették. Ilyenek voltak és lettek a társadalmi viszonyok. Emlékezhetnek rá: néhány éve egy politikus - jó szándékkal persze - de azt mondta, hogy a rendőrség kötelékébe várja a „derék, vidéki parasztfiatalokat...” Fura egy követelmény, annyi szent. Még a nem éles eszű átlagpolgár is megmosolyogta e fenti kívánalmat, mert mo- solyognivaló, de mégsem szabad a szavakkal játszani. Egy közismert személyiség egyszer azt mondta, hogy az a magyar, aki annak érzi magát. Nagy igazság ez. l » Sijxiütoa ialiuJiiukfi*'* läJaL'Vä aaMÖBäMi
