Új Dunántúli Napló, 1998. december (9. évfolyam, 329-357. szám)
1998-12-20 / 348. szám
1998. december 20. Magyarország - Dél-Dunántúl . . Cáréi szennyvíz Hajléktalanok nasza Bonyhádon? Paks városának legtöbbet emlegetett híre az elmúlt napokban, hogy a hajléktalan Pacskó Ibolya és Szabó János kimondta a boldogító igent Paks város anyakönyvvezetője előtt a napokban. A két fiatal a hajléktalanszállón ismerkedett össze. Pacskó Ibolya egy rossz házasság után került a szállóra. Szabó János - rokonai nincsenek közmunkán van, azután kérte meg menyasz- szonya kezét, hogy közös gyermekük élettelenül jött a világra. Az asszonynak nem lehet több gyereke. A házasságkötés hírére a szállón lakó nincstelen emberek komoly gyűjtési munkába kezdtek, hogy a menyasszonyi ruha költségeit állni tudják. A lakodalomhoz az egyik szövetkezet adott borjúhúst és bort, egy vendéglős megfőzte az ünnepi vacsorát, üdítőt és étkészletet adott ajándékba. A lakodalomban 26-an vettek részt. A menyasszonyi táncoltatásnál volt, aki 300, más 3000 forintot adott. Fonyó Lajos, a szálló gondnoka, most albérletet keres az ifjú párnak, de sehol sem fogadják szívesen a hajléktalanokat. Hazafi József mmsmsumm Kanizsa, a „pihentető hely” Nagykanizsa továbbra is a hazai embercsempészet legfontosabb állomása. A rendőrség szerint a tranzitútvonal mentén lévő város afféle előőrs, pihenőhely, ahol mégis szinte naponta fognak tucatjával illegális „kiutazókat”: a Távol-Keletről, Afrikából, Romániából és Szerbiából. A határőrségen elegánsan felújított ideiglenes szálláshely várja a lebukottakat. A hatóság azonban sose várja meg, hogy a szállóhely megteljen, igyekeznek időben továbbszállítani az elfogottakat. M. K. Enyhe pánikot okozott Bonyhádon pár éve, amikor kiderült, hogy a város déli vízbázisát veszély fenyegeti. A gondot az okozta, hogy a szomszédos településen a Budapesti Vegyiművek hidasi gyáregységében elszeny- nyezték a talajt tetraclór- benzollal, és ez szépen haladt a város ivóvíz kútjaihoz. A településen azért is jelent ez nagy veszélyt, mert az északi vízbázisra kellene építeni egy vas- és mangántalanítót. A Budapesti Vegyiművek állami segítséggel folyamatosan végzi a szennyezés megszüntetését. A gyár területén lévő szennyezett földet - több ezer köbméter - kicserélték. A kitermelt földet műszaki védelemmel látták el, beoltották baktériumokkal, így tovább nem veszélyezteti a bonyhádi vizet. Aggodalomra ad okot, mondja Oroszki István polgármester, hogy a munkát végző cég Garéban is érdekelt, s így az ottani mérőkútakból Hidasra szállítják tisztításra a szennyezett vizet. A bonyhádi bázison három újabb mérőkutat helyeztek üzembe, hogy ezzel is ellenőrizzék: a szennyezett víz tovább halad-e Bonyhád irányába. Hazafi J. Küzdelem a rákkal Mint arról már korábban hírt adtunk, egy pécsi biokémikus, Kulcsár Gyula, a rák megelőzésének és kezelésének új módját dolgozta ki sok éves kísérletezés után. Az általa felfedezett Infúzióként alkalmazandó keverék gyógyszerré minősítése azonban sokéves folyamat. Az elmúlt évben viszont piacra került a szer táplálék-kiegészítő tabletta változata, melyet a betegek egy csoportja kedvezményes áron kapott ez év novemberéig. Először a naturaboltokban, majd egy hálózaton keresztül lehetett kapni a tablettákat, mondja Drobny Árpádné, a Reménysugár Egyesület titkára, aztán Pécsett, az ír- ^ galmasok utcai _ .....' se bészeti klinikán , létrehoztak egy HldfeT csoportot, melynek tagjai ezer forintért juthattak hozzá egy doboz tablettához, amely másutt több ezerbe kerül. Itt az egyébként szokásos napi kettővel szemben óránként kellett bevenni egy-egy szemet, így öt nap alatt elfogyott, de véleménye szerint igen sokat segített, óriási reményt fűztek hozzá a betegek. Aztán a csoporttal foglalkozó orvost áthelyezték Nagyatádra, s oda kellett járni a gyógyszerért, majd egyszer csak közölték, hogy vége a kedvezményeknek. Szeptember óta a városban a kobalt sem működik, így a betegek számára megszűntek a fogódzók. A tablettákat többek között abban a reményben dobták piacra, hogy az abból befolyt pénzt a majdan gyógyszerként funkcionáló infúzió fejlesztésére forgatják vissza, mondja Kulcsár Gyula. A gyártó Immunal Kft. meghatározott betegcsoportok vizsgálatára egy évre bocsátotta rendelkezésre a tablettákat, s ez az időszak most lejárt, az eredmények feldolgozása folyamatban van. Alapítványi támogatással tudták csak az egyéves vizsgálatot elvégezni, válaszolt kérdésünkre dr. Bors Mária, az Immunal Kft. egyik vezetője, s egyelőre részeredményeik vannak. A fő feladatuk azonban az infúzió fejlesztése, amely egyelőre kémiai stádiumban van, s 2000-nél előbb nem valószínű, ; hogy klinikai kipróbálására sor kerül. Mindez nem ! ■- csupán pénzkérdés, egy ilyen új gyógyszer kifejlesztése legalább tízéves folyamat, mondja, s ez így van a világ bármely részén, még a legfejlettebb államokban is. Cseri László a iiavül A Baranya Megyei Gyermek- védelmi Szakszolgálat, amelyet egy hónapja még Gyivi- ként ismertünk, idén rendhagyó módon ünnepli meg a karácsonyt. Huszonharmadikán nem a gyerekek, hanem az ott dolgozó felnőttek adnak színes műsort: verset szavalnak, prózát mondanak, énekelnek, süteménnyel, üdítőkkel vendégelik meg a gyerekeket. Szenteste pedig gyertyafényes ünnepi vacsorát rendeznek. A negyventagú nevelői csoportból körülbelül 25-en A karácsony mifelénk igazi családi ünnep, amikor kicsik és nagyok ösz- szegyűlnek a feldíszített fa körül, és sok szeretettel ajándékozzák meg egymást. Persze, léteznek szétesett családok Is, s olyan gyerekek, akik Ilyenkor intézetben töltik napjaikat. maradnak az intézetben, ők azok, akiknek a legkülönbözőbb okok miatt nincs hová menniük. A legkisebb közülük nyolcéves, de akad huszonéves is. Bakócán, a 104 személyes nevelőotthonban jelenleg ötvennégy általános és középiskolás gyermek; él, de vannak nagykorúak is: Közülük sokan hazamehetnek, de 10-15- en maradnak. 24-én a nevelőkkel együtt töltik a napot, feldíszítik a fát, ünnepi ebédre kerül sor, s közös műsort adnak gyerekek és felnőttek. A vacsora után személyre szabott ajándékokat kapnak a gyerekek, melynek megvásárlásához egy pécsi étterem vezetője és egy valamikori itt nevelkedett, Amerikából hazatért hölgy, Polgárdi Mária is hozzájárult. Akik nem tudnak hazamenni, azoknak többnyire megszakadt kapcsolatuk családjukkal, hiszen teljesen árva egy sincs köztük. A tervek szerint egyébként a gyerekek folyamatosan lakásotthonokba költöznek majd ki, úgyhogy a bakócai intézet megszűnik, de addig is nagyon fontos, hogy a karácsony emlékezetesen és szeretetteljesen teljen el a kastélyban. Cs. L. Mohácsot örzik-vódik A városban a közbiztonság kielégítőnek mondható, ám sose lehet eléggé résen lenni. Ezért is hasznos, hogy a rendőrség mellett mások is tevékenyen kiveszik részüket a rend felvigyázásából. Azt rögtön le kell szögezni, hogy a város védelmét elsődlegesen a rendőrség végzi, ám csak örülhetnek neki, hogy akadnak olyan elhivatottak - élvezve az önkormányzat támogatását is -, akik segítséget nyújtanak a mindennapi munkában és megkönnyítik az információáramlást. A Duna-parton a csónakháztól a Révhajózási Vállalatig tartó szakaszon meghatározott időben védik a csónakokat vagy éppen a halászati vállalat halászbárkáit. Az előzőekből korábban a horgászfelszerelést vitték el, az utóbbiakból inkább a zsákmányt, vagyis nagy mennyiségű halat. Persze, mivel az őrzés nem állandó, most is akadnak, akik kifigyelik, mikor szabad a préda, és azért „dolgozgatnak”. Ám talán még ennél is fontosabb, hogy megvalósult az autós járőrszolgálat, és diszpécser-rendszeren keresztül mód van az azonnali riasztásra. A járőrök eddigi legnagyobb fogása az volt, hogy meghiúsították a Mohács jelképének számító Fogadalmi Templomba való betörést: amint a delikvens bezúzta az üvegablakot, máris nyakon csípték. Az idei eseményeket rögzítő jegyzőkönyv általában havi 6-7 esetről számol be. Ezek persze nem mind véresen komoly ügyek, hiszen sokszor olvasni azt, hogy a járőrök felfeszített rácsot, ajtót, levert lakatot találtak. Vannak furcsaságok, mint mikor két - vélhetőleg ittas - jóember egy betondarabot fektetett keresztbe az úttesten. Az őrző-védők igazoltatták őket és az akadályt elvitették. Máskor az egyik vendéglő kerthelyiségéből szerettek volna ismeretlenek székeketf!) lopni, de a járőr ér- keztére a székeket eldobálták és kereket oldottak. M. K. /;\)iD 11 t Osztályos lecsókolbászok Délutáni tévénézés közben elaludtam, egy angol kastélyban találtam magamat, őszhajú, elegáns úr voltam, fehér díszzsebkendővel, fehér csokornyakkendővel, s kimért, méltóságteljes hangon közöltem a szalonban összegyűlt vendégeimmel: „Elnézésüket kérem, most visszavonulok a szobámba, a vacsorát pontosan este hatkor tálalják az ebédlőben, a kihelyezett névkártyáknak megfelelően foglalják el helyüket, kérem önöket, családi szokásainknak megfelelően estélyi ruhában jelenjenek meg. A vacsora után egy pohárka konyakra, kávéra és szivarra a könyvtárszobában várom az urakat. Érezzék jól magukat!” Amikor fölébredtem, mezítláb mentem ki a konyhába, föltettem a filteres teavizemet - mert ugye, teázga- tunk, pontosabban teázgatok, mint ott a kastélyban, csak konyakom nem volt, meg zsakettem, amibe beöltöztem volna. A rádió is, a tévé is bekapcsolva, hallgatom a hírt - egy fiatal riporterlány közvetít -, hogy Pesten valamiféle nagy estély volt. „Ott volt mindenki, aki számít - vallotta a kislány -, tulajdonképpen a felső tízezer gyűlt itt össze, a gyönyörű estén.” Egyetlen öreg, pöttyös bögrémbe ön- töm a teát, belekotrom a szaharint meg a citrompótlót, és amíg a krónikát hallgatom- nézem, hirtelen az jutott eszembe, hogy én tulajdonképpen hova tartozom? Úgy értve, hogy milyen osztályba? A média - tessék csak emlékezni rá- szinte rendszeresen tolmácsolja ilyen-olyan szónokok nyilatkozatait, akik a témától függően „középosztályról”, illetve „alsó középosztályról” tesznek említést és persze, polgárságról és most tessék, itt van már a hazai „felső tízezer” - mint a nép egy - szűk- rétege. Gondolom, ők a nagyon gazdagok. Fönnállásom régről datálódik, így hát valamiképpen emlékezem hajdani úri világra, kis vidéki szülővárosom felső tízezernek minősíthető válogatott társaságára. Szép tavaszi-nyári hétvégi délutánokon ott ültek a város egyetlen, ám fölöttébb csicsás kávéházának óriási portálüvege mögött, a hölgyek széleskarimájú kalapban, bokáig érő és testhez simuló göncökben, mi az utca felől orrunkat az üvegnek nyomva bámultunk befele, míg csak a fehérkesztyűs fizetőpincér egy intéssel el nem parancsolt bennünket onnét. A férfiak, többnyire katonatisztek sötétkék és zsinóros zubbonyokban, halványlila pantallóban, feketén csillogó cugoscipőben. Bent ültek a nők között, kardjuk lecsatolva az álló fogason a magas és sötétkék tiszti kobakok alatt. Mindig ünneplőben jártak-keltek a hétvégi belváros korzóján vagy nagymise után kitódulva a székesegyházból. Én hova tartozom? Polgár lehetek, végül is magyar állampolgár vagyok. Középosztályba? Ők kik? Bizonyára - enyhén szólva - valamiféle jómódú réteg, ám nyugdíjamat illetően és nemlétező vagyonomat tekintve közéjük sem. „Alsó középosztály?” Bizonyára ezeknek is van valamijük, aminek jogán osztályba sorolhatók. És kik azok, akik még ennél is alacsonyabb minősítést érdemelnek? Itt megállók. Őket ismerem. Ők azok, akikről legkevesebb szó esik. Elég sokan vannak. Lekapcsolom a tévét és rádiót, s mielőtt elalszom, eszembe jut, holnap megyek a Konzumba, olvastam a hirdetésben, hogy olcsóbb lett a lecsókolbász. Mellesleg nem rossz eledel. Legföljebb a mócsingdarabkákat kiköpdö- si az ember, aztán annyi. I
