Új Dunántúli Napló, 1998. július (9. évfolyam, 178-208. szám)
1998-07-11 / 188. szám
10 DBinántuli Napló Kultúra - Művelődés 1998. július 11., szombat Hírcsatorna Pécsett a Lehőcz-hagya- ték. A Janus Pannonius Múzeumba került Lehőcz Mária (1920-1997) hagyatéka. A több évtizeden át a Pécsi Tanárképző Főiskolán tanító művészettörténész munkásságának dokumentumai a napokban kerültek a fővárosból a múzeum művészettörténeti osztályára. Zenés őrségváltás. A Siklósi Várban július 12-én 10 órai kezdettel „Reneszánsz térjátékok” címmel reneszánsz zenei nap lesz a Pécsi Nemzeti Színház zenészei, előadóművészei közreműködésével, „zenés őrségváltással”. Bölcseleti tábor Sellyén. A pécsi Szép literatúrai ajándék folyóirat és a szegedi Virág Benedek Alapítvány július 23-ától 26-áig irodalmi és bölcseleti tábort tart a sellyei Draskovich kastélyban fiatal szegedi, pécsi és budapesti tudósok, írók részvételével. Szimpózium a Fondé- riában. A hét elején háromhetes bronzszobrász szimpózium nyílt Pécsett a Fondéria Öntödében, a Deforma Alapítvány rendezésében, Szől- lősi Enikő, Várnagy Ildikó és Gaál Tamás szobrászművészek részvételével. A Gandhi színpada Babócsán. A pécsi Gandhi Gimnázium színpada tegnap Babócsán a „Kutyaterror” című darabot adta elő Kőműves Zoltán rendezésében. Őszi terveikben egy Weöres Sándor-mű beás nyelvű feldolgozása szerepel. Orgonakoncert. Július 17-én 20 órakor a pécsi bazilikában Andrea Carina Ding orgonaművész és Martin Furnier tenorénekes lép fel, Bach, Schütz és Griin- berger műveit adják elő. Térzene fúvósokkal. A PVSK-pályán rendezett vasutasnap alkalmával ma 10 órakor a Vasutas Koncert Fúvószenekar ad térzenét Pécsett, a Széchenyi téren. A Vasutas Művelődési Ház rendezvényei hétfőtől augusztus 20-áig szünetelnek. A külföldi vendégek egyik kedvence a Zsolnay Múzeum fotó: Müller andrea Múlt és jelen a városfalak között Egy idegennek általában legfeljebb három órája van, hogy egy városnézésen átfusson Pécs történelmi belvárosán. Néha azonban ennyi idő alatt is többet Iát páratlan kulturális értékeiből, mint az, aki születésétől itt lakik. Aki Pécsre jön, a Széchenyi téren kezd, vagy a Barbakánnál parkoló turistabuszából kiszállva a Székesegyházon, az Ókeresztény Mauzóleumon és a Zsolnay Múzeumon át jön a dzsámiba. Tillai Gáborral, a Janus Pannonius Múzeum munkatársával, aki idegenvezető is, ezt az utat járjuk be mi is. A legnagyobb hazai török műemlékben jelenleg még a baranyai Árpád-kori templomokat is megtekinthetik az arra járók Lantos Miklós fotókiállításán. A téren a felújított SzentháromA dzsámit minden turista felkeresi fotó: laufer l. ság-szobor büszkesége, a lassan meg már porladozó Nádor a szégyene a városnak. A külföldiek legalábbis így látják. Akik egyébként, ha baj van, vagy tájékozódni szeretnének, hirtelen három helyre is fordulhatnak. A tér alján a Pécsi Kulturális Központ információs irodája elsősorban kulturális programokat kínál. A nemrég felállított turistarendőrség házikója a tér délnyugati oldalán van napközben, délelőtt viszont például üres volt, s az sem szerepelt kiírva, mikor találni ott valakit. Minden nap nyitva a Tourinform iroda, ahol a tapasztalat szerint a külföldiek a szálláshelyek, majd nyomban a látnivalók és a programok iránt érdeklődnek. Ä munkatársak azonban feljegyzik a különleges kívánságokat is, így volt már, aki a határon elkobzott teknőseihez szeretett volna hozzáférni, három német diák szarvasbőgést akart hallgatni, egy angol turista meg beszélgetni jött, mert a szállodájában senki nem tudott angolul. Itt a legnagyobb a kínálat a város és a megye értékeit, múzeumait bemutató kis füzetekből, könyvekből, prospektusokból. Továbbra sincs viszont sem itt, sem máshol Pécsről címer, zászló vagy matrica, amit különben a külföldiek igen vennének. Tillai Gábor szerint elkelne néhány irányítótábla is, a múzeumok, a kiállítóhelyek, a fontosabb intézmények nevével. És persze szükséges volna egy hely szükségben lévőknek, annál is inkább, mert mindössze tíz perc alatt két kis társaság is felkereste a Leonardo-szobor bokrait az életfunkciók rendben tartása végett. A múzeumok utcája, a Káptalan utca állítólag délután hat óra tájban a legszebb, amikor alkonyi fények világítják be. Ezt a turista már nem látja, mert 10 és 16 óra között jár itt. Ha idősebb, nyugdíjas például, a Zsolnay Múzeumot választja, míg például a Vasarely a fiatalabbak, a diákok kedvence. Olyan is van, aki sajnálkozik, amiért a Zsolnay Múzeum homlokzata annyira kopottas, pedig azért olyan, mert azokon a helyeken a XVI. századból való grafittókat akarják megmutatni, a ház egyes részei annak idején ugyanis ki voltak festve. Az meg még nagyobb titok, hogy a Vasarely-kárpitok némelyikébe egyiptomi moly vette be magát, amikor Kairóban járt a gyűjtemény egy része, de szerencsére még idejében észrevették a potyautas kártevőt. A Székesegyház, és különösen a korsós sírkamra, sokakat megragad. Mások meg az Ókeresztény Mauzóleumot védő korlátot ragadják meg, és lefűrészelve elviszik. A pótolt darabokkal viszont már nem érdemes vesződni, mert nem színesfémek. Az erősfiúk persze így is rendre betörik a védőüveget. A lopásoktól a múzeumokban is tartani kell, de a tavalyi eset mégis példátlan, amikor egy Rippl-Rónai kép és egy kis Medgyessy-szobor tűnt el nyomtalanul. Hogy mi a megoldás? Biztonsági kamera, több teremőr? Pénz mindegyikhez kellene. A városon átrohanó külföldi már nem láthatja meg az olyan csemegéket, mint a Csontváry Múzeum vagy éppen a Schaár- utca. Az Apáca utcában, a Megyei Könyvtár udvarában feltárt ókeresztény sírhelyeket viszont az itthoniak sem kereshetik fel, ezek egyelőre nem látogathatók. A fő csapásirányba a galériák sem igen fémek már bele. A Múzeum Galériába, ahol most Mattyasovszky Zsolnay László életműkiállítása van a nyár végéig, még csak beleütközik a turista, de már a Pécsi Galéria és a Parti Galéria kiesik a látókörből. Pedig most is van mit nézni: a nagygalériában a kerámiabiennálé anyaga tekinthető meg, a Parti Galéria Mária utcai kiállítótermében pedig Budahelyi Tibor szobrász munkái láthatók. H. I. Gy. Tükörvilág Berták László új prózakötetéről Bertók László Dongó a szobában című új könyvében az elmúlt másfél évtizedben keletkezett prózai írásait gyűjtötte össze. Ezek műfaji megjelölésére a szerző a „Közelítések” kifejezést alkalmazta, jelezve, hogy olvasói olyan elmélkedéseket vehetnek a kezükbe, amelyeket a felvetett problémák megértésének szándéka inspirált, tárgyuk azonban nem kész válaszok előszámlálása, hanem - mint a műfaj legértékesebb példáinál láthatjuk Epiktétosz és Marcus Aurelius óta - a megértés folyamatának bemutatása, a közeledés izgalma, a tépelődő, kereső ember benső küzdelmei. És bár szubjektív reflexiók, személyes emlékképek, sőt álomleírások hálózzák át a könyvet, amelyet mindvégig póztalan őszinteség jellemez, ám a lelki egyensúlyért folytatott harc fegyelme, az a tárgyszerű rezignáció, amivel a szerző leszámol az illúziókkal, s mégis vállalja kötelességét, a kimondás, a leírás parancsát, általános érvénnyel ruházza fel e rövid, lélegzet- nyi fejtegetéseket. Talán ezért is kerüli az író az első szemé- lyű beszédmódot, s szívesebben alkalmaz második és harmadik személyű alanyt. Ezáltal az én-ről a gondolatra helyeződik át q hangsúly, olyan bensőséges és mégis nyitott kommunikációs tér képződik a szövegben, amelynek a megszólítottmegidézett olvasó is cselekvő részesévé válik. A papírra vetett elmélkedések súlyát egy másfajta térélmény gravitációs ereje is növeli. Bertók László ezúttal is szigorú szerkezetbe rendezte írásait, szám szerint 243-at, amelyek három ciklust alkotnak, mindegyikben kilencszer kilenc szövegegységgel. Vagyis a kompozíció vezérmotívuma - mint a szerző hatalmas szonettépítményében - e kötetben is a három az ötödiken elve. Azt is mondhatnánk, hogy Bertók László most a gyűjteményes szonettkönyv tükörvilágát publikálta: az élmény rokon, az anyag és a strukturáló idea lényegében azonos, de más az atomok felépítése, másféle logikával bomlik ki a gondolat, másképpen formálódik a nyelv. Úgy véljük, hogy a párhuzamos genezis tényén túl e tükörmegoldás is felveti a jövőben az „együttlátás”, az intertextuális olvasat igényét az érett Bertók László művei kapcsán. Az egységen belüli változatosság igényének megfelelően a kötet töprengéseinek iránya, a közelítések célja ciklusonként eltérő. Az elsőben az írás lehetőségei, a kifejezés nehézségei foglalkoztatják a beszélőt leginkább, a könyv középső ívében a bölcseleti problematika kerül előtérbe, míg a befejező elmélkedésfüzér - az öregedés élményének és az elmúlás felkomorló árnyának jegyében - az erkölcsi kérdéseket állítja a középpontba, miközben ez a hármas horizont, az esztétikum, a filozófia és a morál szólama, más-más elrendezésben, végigvonul az egész köteten. A szerző elemzési metódusa, látásmódja is azonos. Egyszerre működik benne az elvonatkoztatás igénye és az egyszerű, hétköznapi cselekvésekből leszűrt tapasztalat. A cserepezés, a varrás folyamata, a fogatos vagy a kőműves munkája nála merész reflexiók tápláló párhuzamává válik. Érezzük, hogy a beszélő ősi információk és beidegzések hordozója, akinek például a vízforgató villany- motor zaja az egykori falusi otthonhoz tartozó macska dorombolását juttatja eszébe, miközben mai élményekre, kihívásokra keres még kimondatlan válaszokat. Állandó elemeknek tekinthetők továbbá a töprengések mélyén meghúzódó alapmotívumok, a verembe esés, a zuhanás rémülete, a belerázó- dás egy sötétlő csőbe, a zárt térből kiutat kereső dongó kiszolgáltatottsága, de talán ellenpontként, a meder visszavisszatérő képzete is egyre erősebb nyomatékot kap a sodródás, az előrejutás, a fel- szabadulás és valami nagy egészbe való beleolvadás sejtelmével. És bizonyára nem véletlen, hogy az egész kompozíció legfontosabb, jelképes sugárzású metaforáját éppen a kötet közepén, a 86. lapon, a centrális helyzetű 14. fejezetben találjuk: „S megint a néhány tétova jelző, szó- kapcsolat, elrontott viszony, a pici fény a gombostűkön, régi tollakon, ceruzákon, s az idő, a „valamennyi idő”, amit nem számol, de ami egyre kevesebb, ha előre, s egyre több, ha hátrafelé néz. (...) Mint a csillag, amit odaszegeztek az égre. Bizsereg, vibrál, ott van. Kicsit arrébb, kicsit másképpen. Ha valaki az egész égboltot nézi, nem is látja. De már az, hogy nem ott, hogy nem úgy, már az megérte.” Az, igen... A toll sercegése, a papír színeváltozása. (Magvető Kiadó) Nagy Imre Futnak a képek Sötét terek, sivár, kültelki sikátorok, szürkére kopott házak, rosszul öltözött emberek, borostás arcok, zavaros tekintetek, indulatos beszéd, goromba szavak, durván megfogalmazott, hiányos mondatok. Kemény hangzású, fémes pengésű zene. Ez a Veszettek című angol film világa. (A mű eredeti címe: Face, 'arc'-ot, 'külszín'-t jelent, igeként 'szembeszáll' értelemben is használják.) A film a gengszterműfaj hagyományait folytatja, egy bankrablás történetét vagy inkább „utóéletét” meséli el. Arról szól, hogy a szereplők hogyan vesztik el a megszerzett pénzt, előbb úgy tűnik, saját önzésük, primitív indulataik következtében, később kiderül, hogy valójában szánalmas balekok, akik FILMJEGYZET Az utca vége náluk nagyobb gazembereknek vannak kiszolgáltatva. Régebben John Huston csinált ilyen sötét, kiábrándult mozgóképeket, vagy Ken Hughes, aki a Sztriptízbár a Sohóban című alkotásában hasonló világot s hősöket mutatott be, mint most e mű rendezője, Antonia Bird, aki nő létére sokkal illúziótla- nabbul és szigorúbban szemléli a világot elődeinél. Itt jegyzem meg, hogy a Veszettek-kel elnyerte a 16. nemzetközi bűnügyi filmfesztivál nagydíját. Teljes joggal, abszolút megérdemelten. A történet főhőse (akit a Tra- inspotting-ból ismert Robert Carlyle alakít) korábban tüntetéseken vett részt, anyja jelenleg is ezt teszi, most éppen a kurdok kitoloncolása ellen tiltakozik. A fiú, Ray azonban úgy véli, hogy a radikális mozgalom apályszakaszában csak Robin Hood módjára lehet harcolni a fennálló rend ellen. Mint kiderül, úgy sem lehet, és egyébként sem tapasztaljuk, hogy hőseink, a sherwoodi erdő bajnokához hasonlóan, a szegények közt osztanák szét a zsákmányukat. Ők inkább közönséges rablók, az utca végén, a létezés peremén vegetáló tolvajok, akik másfelől - a rendező zavarba ejtően tárgyilagos megfigyelései szerint - érző szívű apák, az egyik könnyezve öleli át a lányát, s a lelkére köti, hogy jó legyen (aztán kifosztja barátait és megöl egy idős házaspárt), a másik egy kisgyermeket babusgat, mondja, hogy milyen jó szaga van (pár perc múlva pedig fegyvert ránt cimboráira). Ezúttal kifejező a magyar cím: ezek a szereplők veszettek, s a szóhoz a meg- és az el- igekötőt is hozzáragaszthatjuk. Ray talán kivétel: ő most gyilkol először, nem tudni, hogy e lövéssel ő is belesüp- ped-e ebbe a mocsárba, vagy inkább elszakad az utca végének világától. És valószínűleg kivétel a sci-fit olvasó fiú, alighanem a film legeredetibb figurája, aki a véres események közben elmerülten olvas egy regényt. A film biztosan kivételes jelenség: a fokozatosan elzüllő bűnügyi műfajban egy kőkemény, őszinte hangú és igen fegyelmezetten rendezett alkotás. Nagy Imre Lena Heddy és Robert Carlyle I
