Új Dunántúli Napló, 1998. június (9. évfolyam, 149-177. szám)
1998-06-28 / 175. szám
Este mindenki lelkében békét teremtettem, ami nagyon fontos.. A tanítás a véremben volt, ezért döntöttem úgy, hogy lelépek a mikrofon mögül. Másoknak akartam átadni amit tudtam, és amit utána sikerült megtanulnom... KRtszm Toldy Mici, te boldog vagy! Csendes, álmos kis utca Pestújhelyen, ugrásnyi- ra a toronyházaktól.- Gyere erre, fordulj arra, azután egyenesen az orrod után, de óvatosan, mert sok a kátyú, még nincs aszfalt a házunk előtt - diktálta telefonba türelmes tanárnősen Toldy Mari az irányt. A zötykölődésért kárpótlás, hogy a magas kerítés mögött zöldellő, virágdíszes, rigófüttyös „béke szigete” fogad, megtetézve Borisszái, a bozontos házőrzővel, akitől inkább az érkezőket kell őrizni, mert ha a háziak nem vigyáznak - féktelen kutyabarátsága jeléül - minden jövevényre felugrál. A ház asszonya a táncdalfesztiválok hajdani győztese, a „Más ez a szerelem”, a „Rövid az élet” valaha körülrajongott énekesnője, akiről évtizedekig jóformán semmit sem hallottunk, most viszont új CD-jét és kazettáját árulják, dalai nosztalgiát keltve csendülnek fel a rádióban vagy a televízióban. Karcsún siet elő, mintha megállt volna felette az idő, és a hangja is a régi, kicsit fátyolos.- Miért nézel rám ilyen furcsán? - kérdi incselkedve.- Egy pillanatra azt hittem, Andi jön elém, olyan nagy közietek a hasonlóság - legyintek zavartan, pedig tudom: Malek Andrea a férjével és kisfiával rég nem itt lakik. Mari megszokhatta az összehasonlítást, anyai szíve mélyén biztosan jól is esik neki, habár a lánya túlnőtt -ajta, és olyan sikeres lett, amilyen ő sosem volt.- Andi? - bólogat, korántsem nehezményezve, hogy meg le sem tettem a fenekemet a kerti székre, márs a lányát emlegetem. - Igen, benne IA tancdalfisztiválok hajdani győztese, a „Más ez a szerelem” a „Rövid az élet” valaha körülrajongott énekesnőjí kiteljesedett mindaz, amit az apja és én magunknak megálmodtunk, és amit kettőnktől örökölt.- Mióta élsz itt? - terelem vissza rá a szót.- Amióta megszülettem. Itt nevelkedtek a gyerekeim is - mutat körbe a kerten. - Emlékszem a tenyérnyi zsíros kenyerekre, a viháncolós játékokra, az izgalmas búvóhelyül szolgáló sufnikra, a lugasra. A ház még kisebb volt, de a bátyámmal a szomszéd kertbe is átjártunk, ahol a nagyné- ném lakott. A bátyám korán meghalt, szüléimét szinte kislányként veszítettem el Édesanyám gyönyörűen zongorázott, művészlélek volt, az édesapám, aki a MÁVAG mérnökeként dolgozott, igen szépen énekelt. Ki tudja, hogyan alakult volna az életem, ha ők mellettem maradnak.-Arra célzol, hogy hihetetlenül korán, sikereid csúcsán abbahagytad az aktív énekesi pályát?- Még alig múltam harminc, amikor hirtelen befejeztem. Sokan nem értették, de én tudtam, hogy ennek milyen oka van. Gyerekként sosem szerettem tanulni, inkább tanítani. Mindegy volt, kit és mire, csak taníthassak, akár egy korcs kutyát két lábra állni és táncolni, akár a sulibelieket énekelni. Hozzám járt balettórára a környék szinte minden gyereke, holott gőzöm se volt a baletthoz! Havonta hatszáz forintot kerestem ezzel, nagy pénznek számított akkoriban. De nem ez volt a lényeg. A tanítás a véremben volt, ezért döntöttem úgy, hogy lelépek a mikrofon mögül. Másoknak akartam átadni, amit tudtam, és amit utána sikerült megtanulnom.- Te magad szigorú nevelést kaptál?- Szeretettel telit, de szigorút. Eleinte egymagám nem is mehettem „be Pestre”, ahogyan akkor mondtuk, és tízre itthon kellett lennem. Szüleim komolyra, elég konzervatívra neveltek, amit később a férfi kollégák, például Koós Jani meg a többiek hamar „kiszúrtak”. Alig ültünk be a kocsiba, „fiúsító” vicceket zúdítottak rám, én meg csak vihorásztam kínomban.- Nem úszód meg: mesélj énekesi pályád indulásáról.- Rövid lesz a sztori. Közgazdasági szakközépiskolában érettségiztem, statisztikus, „ter- ves” és könyvelő lettem, de ebből annyi maradt bennem, hogy van valami „tartozik és követel”. Tanultam énekelni, a bátyámmal és az unoka- testvéremmel megalakítottuk a Toldy-énekhár- mast, és kultúrházakban fújtuk az olyan aktuális slágereket, mint a „csattanóga-csu-csu”. Később egy vokálban énekeltünk, de a zenekar feloszlott, big band lett belőle Bergendy Pistával a tagjai között, és amikor meghallgatásra behívták őket a rádióba, a vezetőjük megkért: menjek el velük, legyen legalább egy énekhangjuk. Oké, barátságból vállaltam, hogy segítek nekik.- Sejtetted, hogy itt van a kiugrás lehetősége?- A fene se sejtette! Nekem annyira nem volt fontos az egész, hogy észre sem vettem, milyen feszülten figyel valaki a rendezőfülke vastag üvegablaka mögül. Utána odajött hozzám, bemutatkozott, hogy ő Bágya András zeneszerző, és megkérdezte: „Mária, nem akarna a rádió tánczenei stúdiójába jönni?” Akartam. Habár mindig színházi rendező és énektanárnő szerettem volna lenni, ezzel máris sínen volt az életem, és elindult tíz évig tartó énekesnői karrierem.- Egyben az első házasságod is, Bágya Andrással...- Bágya nagyszerű ember volt, nekem pedig akkor már nem éltek a szüleim. Talán a nagy korkülönbség miatt férjem mellett „apám és anyám” is lett. Amikor elváltunk, mindketten sírtunk. Mintha másodszor is elvesztettem volna a szüléimét. De akkor már egy Malek Miklós nevezetű illető „kinézett” magának, és a nyári balatoni turnén valami olyan „meglátni és megszeretni” történt közöttünk, amilyen csak a romantikus lányregényekben van. így lett belőlünk a Malek-család.- Felelj őszintén: sosem irigyelted a többi sztárt, a veled indulókat, akik azóta is állandóan reflektorfényben vannak? A gyerekek sírás helyett Is énekeltek. Andi musicalszínész lett, Miklós flam maradt a zongoránál Páíi?*- Soha! Nekem a „sztárságnál” mindig fontosabb volt a családom, a férjem meg a két gyerekem. A közös ebédek, a harsány éneklések... Hidd el, nem tartom mártíromságnak, hogy odahagytam a pályát. Én így érzem jól magam! Ha félté- kenykednék a régi pályatársakra, feleslegesen fáj- dítanám a szívem, mert hiába várnék valamire. Egyébként se szoktam hátrafelé nézni, a gyerekeimnek is mindig azt tanácsoltam: „Lapozz! Ha valamin már nem segíthetsz, kezdjed új lappal!”- Most se kerített hatalmába valamilyen különös érzés, amikor új CD-d anyagát kellett összeállítanod?- Na, ezzel megfogtál! Első és egyetlen, vagyis „a” CD-m dalainak válogatása fura élmény volt. Én a kislemezek korában hagytam abba a nyilvános szereplést, amikor itthon még nem volt se kazetta, se nagy- vagy aranylemez, sőt, sztereóhangzás sem. A technika csodája, hogy a régi felvételeimet ilyen jól „fel lehetett javítani”! A férjem erősködött, miért ne próbálnánk meg, és bejött az ötlete. Bevallom: pompás dolog, ha hallom, hogy dúdolják a dalaimat.- Mesélj a gyerekeidről: Andiről és ifjabb Miklósról.- Ez itt a zene háza! Ha túloznék, azt mondhatnám, hogy sírás helyett is énekeltek. Mind a ketten a konzervatóriumba jártak zongora szakra, de Andreát mindig szívből sajnáltam, olyan halál sápadtan ült a színpadon, a billentyűk előtt. Megsúgta egyszer: mama, én nem akarok zongorázni! Az ő útja egyértelműen a Színművészeti Főiskolára vezetett, a musical, a színészmesterség felé. Huszonhárom éves Miklós fiam maradt a zongoránál, idén diplomázik a Zeneművészeti Főiskolán, Jandó Jenő tanítványaként. Apja is ott végzett, a trombita szakon. Miklós valószínűleg örökölte az ének és a zeneszerzés iránti vonzódást, mert szeretné a jövőben Amerikában, a Berkeley-n továbbtanulni ezeket. Csak előnyére szolgál, hogy bármerre kanyarodik művészi pályája, megszerezte a komolyzenei alapokat.- Ők is szigorú nevelést kaptak tőled?- Áh! Egy ilyen bohém, zenével átitatott családban? Soha nem csaptam rájuk az ajtót, ha valami problémájuk volt, arra pedig külön ügyeltem, ne aludjanak el rossz szájízzel. Este mindenki lelkében békét teremtettem, ami nagyon fontos... Mindent tudtam és tudok róluk, bár soha nem kérdezősködtem. Majd elmondják, ha akarják! Önszántukból őszinték velem, mert tiszteletben tartom, hogy már a saját életüket élik.- Amikor Andi férjhez ment, nehezen engedted el?- Majdnem belebetegedtem! Mintha a fél életemet vesztettem volna el. A fiam még velünk lakik, de meddig? Ilyen az anyasors! Andrea gyakran hazaugrik, hozza Gábort, négyéves unokámat. Fantasztikus a kölyök! Picurnak szólítom, és ő se Nagyinak hív, hanem Micinek. Ez eredetileg édesanyám beceneve volt, aztán az enyém lett, és később a gyerekeim is így kezdtek szólongatni. Csak amíg régen én voltam a Kismici, most már a Nagymici titulus jár...- Mit szoktatok Picurral játszani?- Az autó a mindene! Kiállók a garázsból, Picur beül a vezető helyére, mintha Andi lenne, nekem pedig hátra kell kucorod- nom, és az ő szerepét játszanom. Ilyenkor az anyját utánozza, és például azt mondja: „Te most majadj itt, mindjájt veszek kenyejet!” Felnőttesen tekergeti a kormányt, dühöng, néha elkiabál valami cifrát, és ha rádörrenek, hogy ez meg mi volt, égnek emelt orrocskával feleli: „Mici, te nem tudod? Ezt akkoj kell mondani, ha nem sikejül jögtön bepajkolni!”-És a többi „gyereked”, a növendékeid?- Huszonnyolc éve tanítok. Még alig voltam idősebb a tanítványaimnál, amikor már Marika néninek szólítottak. Háromszor egy héten köztük élek, nyolcórai tanítás után sem érzek fáradságot, és nagyon sok sikerélményt kapok tőlük. A köztes napokon úszni, tornázni járok. A reggelt almával kezdem, délben salátákat eszem, este vajas fekete kenyérrel fejezem be a napot, és csak vasárnap jön egy kis csirke vagy pulyka. Próbálom tartani a kondimat.- Miért nem mondod ki a zeneiskola nevét, ahol tanítasz? Miért vagy ilyen visszahúzódó?- Soha nem hirdetjük meg, hogy mikor és hol van a felvételi, mégis csapatostól jönnek. Biztosan szájhagyomány útján terjed a címem... Ez lenne a visszahúzódás? Ilyen vagyok, és kész! Soha nem tudtam „mutogatni” magamat, talán ezért sem hiányzott igazán az énekesnői pálya. Büszkébb vagyok arra, hogy tíz esztendő kemény munkájával sikerült megfejtenem a musicaléneklés titkát, így a saját módszerem szerint tudom tanítani a fiatalokat. Tavaly tizenhárom gyerekemet vették fel a főiskolára, a musicalosztályba. Szerinted nem ez a fontosabb?- Annyi szeretet sugárzik a hangodból. Lehetséges, hogy nem is tudsz szigorú lenni hozzájuk?- Hú, még kiabálni is tudok! De legtöbbször türelmes vagyok. Na, még egyszer próbáljuk meg, na gyerünk, még egyszer... A tanítást és a magánéletemet azonban szétválasztom, soha nem hívom meg őket magamhoz, s bár néha titkon irigylem azokat, akiknek a növendékei a nyakába ugranak, mégis azt hiszem, hogy az ilyen túlzottan haverkodó tanárokat több csalódás érheti.- Andit is tanítottad? Hagyta magát?- Hagyta hát! Néha, amikor a szomszéd szobában tanult, óhatatlanul hallotta a növendékem „áriázását”, és nem bírta ki: harsányan rázendítve kijavította a fülét sértő hangokat. Nem szülői elfogultságból mondom: sokkal szebben, jobban, csiszoltabban énekel, mint én valaha is. És felszabadultan élvezi a szereplést.- Ha színpadon vagy koncerten lép fel, izgulsz?- Őrülten szorítok érte, pedig felesleges! Látom, milyen könnyedén, boldogan adja át magát a muzsikának. Mint a kertben naphosszat fütyülő rigóim...- Szeretnél megint énekelni, a színre lépni?- Csak Andival! Majd keresünk egy „anyásat- lányosat”, nekünk valót. Egyszer elénekeltük a Rövid az élet című dalomat. Az jó volt! Nekem mégis az a kedvencem, amikor Andi József Attila Altatóját énekelte. Még nem volt férjnél, még nem volt Picur, de ő már beledalolta a gyerek utáni vágyát. Megkönnyeztem.- Toldy Mici, hiszen te boldog vagy!- Ezt szűrted le? Mert akkor nyertél! Somos Ágnes „Ha valamin már nem segíth, kezdj új lappal.. ” i
