Új Dunántúli Napló, 1998. június (9. évfolyam, 149-177. szám)

1998-06-09 / 156. szám

1998. június 9., kedd Háttér - Riport Dtmántúli Napló 9 Felkészülés az irodalomra Egyáltalán nem lehetetlen beszélgetés Lázár Ervinnel az indulás színhelyén Bár csöppet sem vagyunk szentek, annyiban ez egyszer magunk felé hajolt a kezünk, hogy ami­kor Lázár Ervin Kossuth-díjas íróval beszélgettünk, arról esett szó, hogy az ő pécsi, a Dunántúli Naplónál majd az Esti Pécsi Naplónál töltött évei miképp formálták az induló írót. Az itteni idő­szak lenyomata, ami egyben a várostól való búcsú is lett, „A fehér tigris” most az ünnepi könyv­hétre újból megjelent. O maga Vámos Miklós vendégeként jött ismét Pécsre. — Mi az ön Pécsre kerülésének a története?-Úgy volt, hogy egyetemi képzésben tanultam az újságíró szakmát, és 1956-ban, harmad­éves korunkban kiraktak min­ket gyakorlatra. Mindenki beje­lentette az igényét, s mivel tolna megyei vagyok, kértem, hogy Szekszárdra vagy esetleg Pécsre szeretnék kerülni. Na, erre a tanszékvezető orra alatt sátáni vigyor villant, és rögtön közölte velem, hogy: Nyíregy­háza! De aztán jött a forrada­lom, minden összeomlott, és persze mindenki otthagyta a he­lyét. 1957 márciusában behív­tak bennünket az egyetemre, mondták, hogy most már lehet folytatni, de mivel a helyzet megváltozott, jöhettem Pécsre. És már itt töltöttem azt a pár hónapot, ami a tanévből hátra volt.- Ismerte Pécset?- Azt hiszem, egyszer vol­tam itt előtte. Rokonaim éltek Kővágószőlősön. De mivel pusztai gyerek vagyok, nekem egyik nagyváros olyan volt, mint a másik. Eleinte át se tud­tam látni. Ráadásul kezdetben a „bikaszállón”, a nőtlen új­ságírók Sörház utcai legény­szállásán laktam, ahol hosszú ideig egyedül tanyáztam. Ak­kor lett társam, amikor Vasvári Ferencet Pécsre hozták főszer­kesztőnek, onnantól ketten voltunk.- Milyen volt a főszerkesztő­vel egy kvártélyon?-Akkor már írtam, és kér­dezte, hogy mit csinálok. Mondtam, hogy novellát írok. Na, ettől nem volt oda. Olyan sokat egyébként nem kellett közösködnünk, mert nem szok­tam este hatra hazamenni, ha meg véletlenül otthon marad­tam, akkor írtam. Szóval seho­gyan sem volt jó.- Hogy birkózott meg a napi munkával?-A lényeg, hogy végül is marasztaltak gyakornoknak, és nagyon jó barátságba kerültem Rab Ferenccel, Pálinkás Györggyel, Báling Józseffel, akiktől egyfolytában csak ta­nultam. Mindent végigcsinál­tam, voltam az összes rovatban, kellett nyomdai szerkesztőnek lenni, megtanultam a tördelést, amit csak lehetett. Rengeteget kellett dolgozni, hol pontrend­szert találtak ki, hol megadott flekket kellett teljesíteni, és mindig ott lavíroztam, hogy épp csak sikerült összegyűjteni kellő mennyiséget - azt hiszem, egyetlenegyszer kaptam prémi­umot. Egyébként ki akartak ve­lem tolni, és a mezőgazdasági rovatba tettek, de ez nem volt baj, mert ehhez értettem, köny­Amikor a felnőtteknek mesél nyen megtaláltam a hangot a parasztemberekkel. Báling Jó­zsef ugyan folyamatosan támo­gatta, hogy nagyriportokat ír­junk „majdnem irodalmi” stí­lusban, de hát a nagymellényű gyakornoknak is tudomásul kellett vennie, hogy az újság lelke a kisanyag, és sokszor ne­hezemre esett híreket gyűjteni, az biztos.-Jelentett-e valami szövet­séget, hogy a lapnál hárman- négyen is voltak ifjú írók: Bertha Bulcsu, Hallama Erzsé­bet, Thiery Árpád?- Persze, de nagyon sokak­nak nem tetszett ez. Húztuk az igát, a napi egy anyagot le kel­lett adni, nem volt mese. Aztán odahívtak az Esti Pécsi Napló­hoz, ahol kerek 2050 forint volt a fizetésem! Ezt, ugye, bulvár­lapnak szánták, de hamarosan az tisztázódott előttünk, hogy kamaraszínházat és délutáni la­pot csak bizonyos lélekszám fe­letti városok bírnak el. Ma­gyarországon Budapest mellett az erőnek erejével felpumpált vidéki helyek vannak, és hiány­zik egy Krakkó vagy Pozsony. Nem beszélve arról, hogy a pé­csiek különösen ragaszkodnak a szokásaikhoz, nem lehet őket könnyen erre vagy arra átszok­tatni.- Szinte mindegy, hogy akko­riban ki miként viszonyult önökhöz, a laphoz, ma úgy em­legetik az 50-es, 60-as éveket, mint egyfajta hőskorszakot. Osztja a véleményüket?- Lehet, hogy hőskorszak volt, én nem voltam hős, az biz­tos. Próbáltam a lehetőség sze­rint elvégezni a dolgomat, és közben azért jól érezni magam. Mondtam például, hogy gyalo­golok egy nagyot az Almás-pa­tak mentén, és amit látok, meg­írom riportban. Azt felelték, hogy hülye vagyok, a mai idők nem Egon Erwin Kisch utazá­sai. De csak megcsináltam, és egy nagyon emlékezetes dolog sikeredett belőle. Ezek a ripor­tok nem voltak különösek, ha a mai eszemmel visszagondolok, de talán szokatlannak tűntek. Sok minden megmaradt ben­nem, és később rengeteg dolgot felhasználtam az irodalomban, pont ezekből a rendhagyó ripor­tokból.-Az ifjú és egyre sikeresebb írót értékelték a kollégákban ?- Leginkább saját hihetetlen örömömre emlékszem. Mikor megjelent „A kisfiú és az orosz­lán”, akkor éjszaka a könyvvel aludtam. De hát ez egy kis me­séskönyv volt, nem tartottak se bemutatót, se dedikálást. Bár az irodalompolitika próbált felmu­tatni egy úgymond „tiszta nem­zedéket”, akik semmilyen ko­rábbi történelmi hacacáréban nem vettek részt, most indulnak és tehetségesek. Bertha Bulcsút nagyon felkapták, hiszen csodá­latosan írt, én egy kicsit a hát­térben maradtam.-Álmodott valaha Pécsről, ezekről az évekről?-Húsz év, mire kezdenek előjönni azok a helyszínek, ahol valaha nagyobb benyomás ért. Érdekes, hogy Pécsről mégse álmodtam soha, nem tu­dom, milyen elfojtások dolgoz­nak bennem. Szóval álmodni nem álmodok, de sok mindenre élénken emlékszem. Mivel va­csoraidő közeledik, hadd me­séljek el egy aranyos epizódot, aminek persze sok társa van. Többnyire a Búza tér tetején lévő Csendes kocsmában va­csoráztam, és hamar jóba let­tem Piroska nénivel, az akkori „cégvezetővel”. Figyelmezte­tett, ha azt hallom kiáltani, hogy „Gyula!”, meneküljek be a vécébe. Egy szép napon ösz- szeszólalkozott az úri közön­ség, és pofozni kezdték egy­mást. Felhangzott a „Gyula!”. Dehogy mentem a vécébe, kí­váncsi voltam, mi lesz. Kide­rült, hogy a Gyula volt a sza­kács, aki a konyhából előhozta a leveseskondért, és a pultról az óriás merőkanállal elkezdte lo- csolgatni forró húslevessel a népet - persze, nekem is jutott belőle! Méhes Károly FOTÓ: WÉBER TAMÁS Dunai Imre jegyzete Májusi csodabogár A cím persze nem sanda ol­dalvágás akar lenni, hiszen pont azért nem írtam főidé­nyében, májusban, nemzeti rovarunkról, a cserebogárról, mert kerülni igyekeztem az áthallások esélyét is. Elsőként egyébként Funár úr érezhetné inkább köteles­ségének a tiltakozást, amiért a májusi cserebogarat nemzeti rovarunknak neveztem. Ám nem valószínű, hogy az általa a minap szerb költőnek minő­sített Petőfi műveit ismerné, és eszébe jutna a Szülőfölde­men című versének refrénje. A csak azért is legnemzetibb magyar költő versében nosz­talgiával megénekelt bogár épp e tény miatt érdemli meg szintén a nemzeti jelzőt. Ám ezen felül is van jó né­hány jellemzője, amire büsz­kék lehetünk. Ä repülőtervező mérnökök kiszámították, hogy a cserebogár nem is re­pülhetne, ám nem ismer lehe­tetlent. A felszállás előtt tele­szívja magát levegővel, ez ae- rodinamikailag olyan,' mintha egy krumpliszsák esernyővel kívánna repülni, ennek elle­nére másodpercenkénti ötve­nes számycsapással száll, és olykor átkapcsol helikopter üzemmódba. Tutyi-inutyi fotó: Müller andrea A cserebogár tehetsége már lárva korában megmutatko­zik. Még vak, de 90 centivel a föld alatt is tudja, hogy mikor rügyeznek a fák, mikor érde­mes előmásznia. Hogy hon­nan tudja, mindenki előtt rej­tély. Ahogy az is, hogy mi­ként találja meg a föld alól kimászva szinte rögtön az en­nivalót. Úgy tűnik, kinézi magának a legmagasabb kie­melkedést. Ha az mégsem fa, akkor pechje van, és tovább próbálkozik. Az is fantasztikus, hogy föld feletti pályáját befejezve tökéletesen visszanavigálja magát oda, ahonnan kibújt a földből. Valamiféle belső iránytűje van. Ha netán négy év múlva a bábból már ősszel kibújik a kész bogár, a föld alatt nyugton átalussza a telet, de mindig fejjel északnak fekve. Amikor kísérletképpen megváltoztatták az ilyen helyzetbe került cserebogár helyzetét, felébredt és addig fészkelődött, amíg mágnestű gyanánt be nem „állt” az északi irányba. Csak a magyarok istene tudhatja legfeljebb, honnan van ilyen helyezkedési képes­séged legnemzetibb rovarunk, Cserebogár, sárga cserebogár. Cicomás kőbaltákkal hódították az ősférfiak az ősnőket A férfi félig nyitott inge alól kivillanó szőrös mellén megcsil­lan a nehéz aranyláncon a finoman kidolgozott medál, kezé­ben megcsörren a Porsche slusszkulcsa, amint hozzáütődik az Arany Visa-bankkártyához. Megszokott kép: egy igazi macho sétál a tengerparti fövenyen __ No s, bármilyen meglepő is, az élet minden apróságára odafi­gyelő tudósok most kiderítet­ték, hogy a macho nem mai je­lenség, elődeik már az em­berré válás kezdetén is éltek. A különbség köztük és por- schés hősünk között csak any- nyi, hogy az ősférfiak cirkal- masra faragott kőbaltáikkal igyekeztek imponálni az ős­nőknek. Amerikai kutatók azt állít­ják, hogy a különböző lelőhe­lyeken talált, dísztárgyszámba menő baltákkal munkát alig­hanem soha nem végzett senki, lévén azok arra tökéle­tesen alkalmatlanok. A renge­teg dísz és cirkálom annyira meggyengítette ugyanis eze­ket az eszközöket, hogy gya­korlati hasznuk semmi nem maradt. Mivégre hát e díszbalták? - tették fel a kérdést a kutatók. Semmi másra, mint a környe­zet csodálatának kiváltására. Akinek ilyen „menő” szer­száma volt, ugyancsak impo­nálhatott az ősnőknek. Most már csak egy kis kormeghatá­rozás meg leletelemzés, és íme az eredmény: az első díszszer­számok abból az időből szár­maznak, amikor a főemlősök agyveleje növekedésnek in­dult és a felegyenesedő maj­mok kezdtek társadalmilag szerveződő közösségben együtt élni. Ezekben a közös­ségekben pedig a párválasztás szabályai megváltoztak. Egyre inkább a tárgyakkal és egyre kevésbé a puszta testi erővel lehetett kivívni a nők csodála-' tát. Ferenczy Europress Ahol a legtöbb időt fogja eltölteni Egy esztétikus és praktikus konyha a családi élet központja.Épp ezért nélkülözhetetlen kelléke egy kényelmes étkezőgarnitúra, ahol családunkkal, vendégeinkkel kellemesen társaloghatunk, étkezhetünk. A konyhabútorokkal, beépíthető ké­szülékekkel foglalkozzó Konyhabútor- és Technika ilyen praktikus és kényelmes étkezőkkel bővítette kínálatát. A több mint 30 féle kárpittal és sok féle színben kapható, 4-12 személyesig bőíthető étkezők a kis- és nagycsalá­dok minden igényét kielégítik. Ha Ön is eljön bemutatótermünkbe, konyháját azzá a helyiségé varázsolhatja, ahol a legtöbb időit fogja örömmel eltölteni. ÁSÍPPlLfRKKE BLANCO ATAG Pécs, Szigeti út 144. Tel.: 72/326-281 Nyitva: H-P: 9-17.30, Szó.: 9-12 óráig « «

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents