Új Dunántúli Napló, 1998. február (9. évfolyam, 31-58. szám)
1998-02-14 / 44. szám
10 Dhnántúli Napló Kultúra - Művelődés 1998. február 14., szombat Oldalszerkesztő: Gárdonyi Tamás Hírcsatorna Elhunyt Márffy János. Életének 85. évében elhunyt Márffy János tanár, hegedűművész. Hubay Jenő, Weiner Leó tanítványa volt, játszott az Operaház zenekarában, Szegeden, Miskolcon, hosszú ideig tanított Pécsett, ahol évtizedek óta élt. Annak idején Nagybányán Csók István köréhez tartozott, grafikusként is ismerték. Az Othello elmarad. Áprilisra tervezte a Pécsi Nemzeti Színház az Othello bemutatóját. Az előadás azonban a főszerepet alakító Cserhalmi György egészségi állapotára való tekintettel az idei évadban elmarad. Az érintett bérletekben Agatha Christie „Az egérfogó” című bűnügyi játéka szerepel, melynek premierje áprilisban lesz. (ly) Japán báb. Japán mesék címmel különleges előadásra kerül sor a pécsi Bóbita Bábszínházban. A japán bábokkal, bunraku technikával játszott darabot február 15-én mutatták volna be, de a premier technikai okok miatt csak 22-én 11 órakor lesz. (ly) Új tárlat. Mátis Rita képzőművész munkáiból nyílik kiállítás a Pécsi Kisgalériá- ban. Az „Édes húsom, avagy az átélés romlékony- sága” című válogatás február 19-én 17 órától látogatható. (ly) Kvartett nem lesz. Technikai okok miatt elmarad a Pécsi Harmadik Színházban a február 17-ére és 18-ára hirdetett Kvartett című előadás, mely Spiró György darabjából készült. (ly) Kiállítások. Macskássy Izolda festő és grafikusművész kiállítása nyílik meg február 20-án 17 órakor a pécsi Gyöngyszem Galériában. A tárlat elé Gárdonyi Tamás szerkesztő mond bevezetőt. Komlón a Május 1. Művelődési Házban e napon 17 órakor a „Képzelődök Köre” mutatkozik be, Major Judit és Fejes Mónika képzőművészek alkotásaival. (ly) Falu, kettős tükörben A világ változását mi sem bizonyítja jobban, mint ez a három éve épült, nagy sportcsarnok, a hónalja alatt megbújó, „öreg”, tizenhárom éves iskolával. Horváth Etele, Véménd kul- túrosa majd minden öltözőt, kis és nagyszobát megmutat. Nem általános művelődési központként működik az intézmény, de úgy kapcsolódik az új tágas, emeletes épületszámy a régihez, hogy a „toronyban” az iskolaival közös, 15 ezer kötetes könyvtár, a kultúrterem, sőt egy negyven személyes panzió is elféljen. A panzió, ahova éppen egy nagyobb cserkészcsapatot vártak, főként nyáron hoz bevételt, és az 1800 lelkes, külsejét tekintve is rendezett, tiszta község a moziját is azért üzemeltetheti, mert évi egy-két százezer forintos bevételkiesést még pótolni tudnak. Mert ne csak kocsma, mozi is legyen a faluban - teszi hozzá. Etele elkalauzol a leendő bálterembe, mely a korábban tekepályának készülő, hosszú földszinti helyiségbe szorul, viszont az iskolát is kiszolgáló konyha és étterem akkora, hogy akár félezres is lehet a násznép. A művelődési házat, és otthagyott, elöregedett elődjét is, elsősorban a táncosok és a zenészek töltik meg élettel. Szíve, motorja Horváth István volt annak idején - Etele édesapja. Olyan ifjúi lendülettel idézi fel a múltat, mintha nem is hetvenhét év ülne a vállán. A műegyetemről hívják be katonának, front, orosz fogság után hazatérve már színdarabot is rendez otthon, a szomszédos Szebényben.- „Tépett rózsával”, a „Vén betyárral” kezdtük, később ku- pálódott a csapat, előadtuk a János vitézt, a Kőszívű ember fiait - mondja mosolyogva. A hosszúhetényiek példáján felbuzdulva táncegyüttest is alakítottunk. Jártuk a lakodalmast, , jól dolgozókat” köszöntöttünk. Komoly támogatásban részesültünk. Akkor, az ötvenes években Szilágypusztán, majd Trefortpusztán voltam agronó- mus - akkor már öt gyermekünk volt. 56-ban a nemzeti bizottság elnökévé választottak.- Akkor született a húgom és a cserépkályhát szétvetette a széngáz - veti közbe Etele. És akkoriban „lövi le” a turulmadarat a tanácselnök Szebényben, ami néhány éve az ő gyűjtésének köszönhetően kerül vissza a helyére. 1964-ben hívja a téesz-elnök Véméndre, hogy az új kultúrházat a gondjaira bízza. Élettel telt a mára elöregedő véméndi parasztház, szobáiban elszaporodtak a könyvek, irodalmi kör, német tánccsoport alakult, és elhíre- sült az országban tán első cigányklub is, amit Búzás József vezetett kilenc éven át. A névtelenek énekkarát Mandulás János, a székely táncosokat a tánctudásában legendás, fejében népdalok százait őrző Farkas Pál vezette. Nagyági Zoltán zongoratanár a zeneoktatást tette hagyománnyá a faluban. Horváth Pista bácsi 1982-ben is csak névleg vonult nyugdíjba. Ma is vezetője az idősek klubjának és a baráti körnek Szebényben, s a falu történetének a megírására készül. Horváth Etele már Véméndre nősült.- Édesapám után már könynyebb dolgom volt - mondja Etele. A mai napig eljárogatok hozzá tanácsért. Amikor 1973- ban leszereltem, a táncegyütteshez kerültem. 27 éve táncolok és tanítom is. Talán egyben- másban fejlődnünk is sikerült azóta. Nálunk tanít Gász Mihály zenetanár, aki a fúvószenekar utánpótlását neveli nagy szeretettel. Mohácsról jár ki, de még soha nem maradt el órája. Emmer József énekkara tavaly volt 10, német tánccsoportunk május 31-én lesz 25 éves - nagy ünneplésre, fellépésekre készülünk. B. R. Az édesapa, és fia, aki a stafétabotot átvette fotó: wéber tamás Magyarul magyarán Nyelvi illemtan A címmel jelölt kérdéskör rendkívül szerteágazó. Ezúttal csak egyetlen részletről szólok, visszaemlékezve arra a megjegyzésre, amelyet szlovéniai barátom tett. Szlovén volt ugyan az anyanyelve, de magyarul is jól tudott. Szerinte a magyar nyelv gazdagabb az udvariasság, a tapintat, a kedveskedés, egyszóval az illedelmes viselkedés nyelvi eszközeiben, mint a szlovén. Közülük a feltételes mód használatát említette első helyen. Ezért olvastam megütközéssel egy derék nyelvművelőnek azt a megállapítását, amely szerint „a feltételes módú igealakok (szeretném, javasolnám, azzal kezdeném stb) használata a közelmúlt megalázkodó, gerinctelen, képmutató töltelékkifejezésinek továbbélése. Ez a vélemény könnyen cáfolható. Az idézett igealakok: a szeretném, kezdeném, javasolnám stb. valamely (akár- mely) nyelvi közlés (verbális kommunikáció) bevezetőjében, akár rejtetten is a hallgatósággal való kapcsolat megteremtésének, a hallgatók megnyerésének, figyelmük fenntartásának az eszköze (lehet). A klasszikus retorikában ez a captatio benevolen- tiae, (vagyis a jóakarat megnyerése). Az „azt akarom mondani”, „arról szólok” (ha tetszik, ha nem) nyilván agresszívebb, mint feltételes módú változataik. A szeretnélek megkérni arra . .. célravezetőbb, mint a megkérlek arra forma. A feltételes mód enyhítheti a felszólítás parancs jellegét: Megkérhetném (megkérném), hogy adja át a helyét e helyett: Adja át a helyét! - meg tudná mondani e helyett: Mondja meg! - Indítvány is, kérdés is. Elkezdhetnénk az értekezletet?! Nehezebben tagadható meg az ilyen kérdéssé szelídített parancs: Fölsegítenéd a kabátomat?! - Viszont az Elhallgatnátok végre?! - kérdő alakú felszólítás érzékelhetőbben fejezi ki a beszélő ingerültségét. Óhaj, felszólítás és szemrehányás i eredik az ilyenféle mondatokban: Jobban is tanulhatnátok! - vagy: nem szeretném, ha ez még egyszer előfordulna. Óvatosságot, a beszédtárs döntésének a tiszteletben tartását érzékeltetik az ilyen mondatok: Azt javasolnám a munkatársaknak ... - Én a te helyedben elkerülném a szóváltást. - Éppen az ellenkezője az előbbieknek az ilyen magabiztos kijelentés: Majd én elbánnék vele! - Utóidejű- séget is kifejezhet megszívlelendő tanácsként: Mielőtt megszólalnál, számolj húszig! - Tagadó formában viszont nyomatékosítja a beszélő álláspontját: Ha nem bíznék benned, nem mondtam volna el. (Állításként: Mert bízom benned, azért mondtam el.) Sorolhatnám még a példákat a feltételes mód árnyalatok kifejezésére való alkalmasságának bizonyítására. De talán az eddig említettek is meggyőzik az olvasók többségét arról, hogy a feltételes mód a beszédhelyzet függvényében a megfelelő hanglejtéssel és hangsúllyal ejtve kedvezően befolyásolja a beszédtársat, s ezzel növeli, fokozza a közlés hatékonyságát. Hisz voltaképpen minden megszólalásnak ez a célja. Rónai Béla Oláh Zoltán: Olyan jó... Olyan jó, hogy Édesanyámnak patakot nevető, síró hegyoldal a hangja, s hogy ezt még hallhatom, s hogy szemében még láthatom az elfáradt időt, ősz hajszálai közt a megbúvó évszakot, az álmaival hulló hársfák leveleinek álmát, s pillantásai lombján túl meleg alkonyok rózsabokrát, hol még engem - kisebbik fiút - is várnak lányarcú, hófehér árnyak, szirom-beszédű szájak mik egyszer majd kifecsegik az égnek egyetlen értelmetlen halálom. Parókaparádé Ők tudják, ki az a Sakál Futnak a képek Fred Zinnemann 1973-ban készített egy izgalmas bűnügyi filmet A Sakál napja címmel, amelynek témája a De Gaulle ellen tervezett, hírhedt merénylet volt. Most Hollywoodban úgy gondolták, hogy szépen újraforgatják ezt a művet, természetesen amerikai környezetben, s mai viszonyok közé helyezve a cselekményt. Hosszas töprengés után kitalálták, hogy, miután De Gaulle-t nem támaszthatják fel, s főként nem tehetik meg amerikai elnöknek, a tábornok helyett másnak kell szerepelnie, s ha már így van, legyen a First Lady. Ami nem ugyanaz, de azért meg lehetett volna csinálni. Csakhogy. . . Csakhogy Fred Zinnemann helyett ezúttal egy Michael Caton-Jones nevű férfiú ült a rendezői székbe, akinek sikerült az eredeti történetet minden ízében elrontani. Ritka teljesítmény, de neki simán ment. A Sakál (The Jackal) nem is egyszerűen rossz film, hanem ráadásul végtelenül ellenszenves. Először is: elképesztően slendrián munka. Ezt hosszasan részletezhetném, ám helyszűke miatt vegyünk csak egyetlen példát, ami igazolja, hogy nem tudtak tisztességesen összekötni két egymást követő jelenetet, ez pedig még Hollywoodban is kirívó. Habár.. . No, de nézzük. A főhős egy sorozatvető ágyúval szétbombáz egy ünnepséget, épületek dőlnek össze, emberek ezrei menekülnek pánikszerűen. Ez az egyik jelenet. A következő felvételen a merénylő a tettének színhelyén lévő metróállomáson próbál egérutat nyerni, ahol mindenki szép komótosan közlekedik, nyugodtan álldogál a mozgólépcsőn, mintha mi sem történt volna egy perccel korábban. Arra következtetek, hogy ez utóbbi jelenetet nyilván később vették fel, ám a statisztériát elfelejtették figyelmeztetni, hogy gyerekek, iparkodjatok egy kicsit, vagy legalább vágjatok ijedt képet, merthogy éppen egy szörnyű merénylet történt itten. Aztán meg Bruce Willis lép fel a Sakál szerepében. Ez a titokzatos bűnöző, mint tudjuk, folyton változtatta a személy- azonosságát. Ezt a nagy sztár úgy oldja meg, hogy mindig más parókát rak a fejére. Slussz. Mimika? Gesztusok? Egy kis játék? Az túl fárasztó egy ekkora sztárnak. Hanem a parókaparádé, az aztán kitűnő. A borbély remek munkát végzett: a rövidre nyírt ősz hajtól, a szolid választékon át a szabadon lengedező fürtökig minden van itt. Kész fodrászverseny! Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy Richard Gere, a régen látott Sidney Poi- tier s főként a kevéssé ismert Diane Venora azért sokkal jobb, mint a derék Bruce, de még ők sem tudnak segíteni ezen a kontármunkán. Aminek legfőbb baja azonban mégiscsak a gátlások nélküli, jéghideg „hollywoodisága”. Michael Caton-Jones rendezés helyett kéjelegve szemléli, hogy egy elmebeteg bérgyilkos embereket lő szét, miközben aprólékosan beállítgatja komputer által vezérelt golyószóróját. Ez, kérem szépen, visszataszító. Ha már Sakált akartak, jobb Filmjegyzet lett volna elővenni Fred Zinnemann negyedszázados művét, Caton-Jones munkáját pedig benevezni egy fodrászversenybe. Nagy Imre I * i >
