Új Dunántúli Napló, 1997. december (8. évfolyam, 329-357. szám)
1997-12-27 / 353. szám
6 Dünántúli Napló Kultúra - Művelődés 1997. december 27., szombat Petronius: Fillár István (balról), Barakiás: Barkó György fotó: Müller a. Caligula helytartója Székely János drámájának bemutatója a Pécsi Nemzeti Színházban Oldalszerkesztő: Gárdonyi Tamás Hírcsatorna Nem félünk a farkastól. Pécsett, a Harmadik Színházban január 13-án és 14- én este 7 órai kezdettel mutatják be Albee „Nem félünk a farkastól” című drámáját, amelyet a Veszprémi Petőfi Színház és a vendéglátó pécsiek közös produkciójaként visznek színre. Két tárlat. A Pécsi Galériában január 16-án Rostoka pozsonyi grafikusművész munkáiból nyílik kiállítás, a Pécsi Kisgalériában 15-étől Berényi István pécsi szobrászművész állítja ki műveit. Vidovszky László neves pécsi zeneszerzővel, egyetemi tanárral több mint tíz éven át készített interjúfolyamát adta közre Weber Kristóf a „Beszélgetések a zenéről” című kötetben, mely a téli könyvvásárra jelent meg a pécsi Jelenkor Kiadónál. A két szerző jelenlétében a könyvet a napokban mutatták be a Pécsi Művelt Társalgó rendezvényén, ahol Ágoston Zoltán szerkesztő kérdéseinek segítségével beszélgettek a kortárs zenéről. (sz) Koncert a Bazilikában. December 29-én 19 órakor Pécsett, a Bazilikában Szamosi Szabolcs tart orgonakoncertet, kamarazenekar közreműködésével. Szólót játszik Vass Ágnes hegedűművész, vezényel Szkla- dányi Péter. Bálok, tárlatok Mohácson. A Mohácsi Művelődési Központ a karácsonyi ünnepektől január 7-éig - az óévbúcsúztató szilveszter kivételével - bezárja kapuit. Január 9-én 17 órakor a Kossuth Filmszínház kamaratermében Mihály Attila Béla festményeiből nyílik kiállítás Balázs Balázs szobrászművész bevezetőjével. A ház kisgazdájában 13-án Szigvárt Krisztina és Szikra Nóra rajzait láthatjuk a helyi „Junior Art” Alapítvány rendezésében. A báli szezon 17-én Asterix-bállal kezdődik, 24-én lesz a mohácsi németek svábbálja. Általános követelmény, hogy a színpadra vitt drámának legyen az előadás jelenéhez szóló üzenete. Ebből a szempontból, úgy tűnhet, Székely János 1972- ben, Marosvásárhelyen írt Caligula helytartója című színműve ma kevesebb érdekességgel bír, mint korábban, mert a dialógusok által hordozott történelmi parabola elvesztette közvetlen aktualitását. Ezért műsorra tűzése többek számára bizonyára meglepetés. Mondhatnánk erre, hogy egy jelentős drámának, mint amilyen ez a mű, elsősorban minősége adja időszerűségét, amely független a viszonyok alakulásától s a mindenkori nézők érdeklődésének pillanatnyi irányulásától, így, amíg rangját esetleg ki nem kezdi az idő, bármikor műsorra tűzhető. Petronius vergődése a császári Róma által megszabott kötelességének és a leigázottak szempontjait is méltányolni képes emberi tisztességének ellentétes szorításában - ez, a lélekrajz árnyaltsága folytán, változatlan erővel hat ma is. Ugyanilyen súllyal érvényesül a hatalom „muszáj”-ának és a megalázott zsidók dacos „lehetetlen”-ének dramaturgiai szempontból következetesen kibontott csatája. Ez utóbbi problémakört a pécsi előadásban határozottan kiemeli a Barakiás főpap szerepében fellépő Barkó György kiegyensúlyozott játéka és méltóságot sugárzó, tiszta szöveg- mondása. A főpap alakjának megrajzolása azért is sorsdöntő az előadás szempontjából, mert az elnyomottak közül rajta kívül az író csak Agrippa és Júdás figurájával foglalkozott behatóbban, őket Bánky Gábor, illetve Beer György vázolta elénk. A jelzett drámai aspektusokon túl az esztétikai minőség időtlensége azt is jelenti, hogy a szöveg a mindenkori néző vagy olvasó aktuális látószögéből is értelmezhetővé válik. Ez pedig a Caligula helytartója esetében annak a lehetőségét kínálja számunkra, hogy a művet a befejező szakasz morális problematikája felől, vagyis mintegy visszapillantva interpretáljuk. A Pécsi Nemzeti Színház S-oós Péter által rendezett előadása megítélésünk szerint a drámának ezt a vetületűt emeli ki. - A tébolyult diktátor meghalt, Pet- roniusnak immár nem kell a képtelen parancsot teljesítenie: a jeruzsálemi templomba bevitetni a császár szobrát, s korábbi halogató-tétien magatartásáért nem érheti el már Caligula bosszúja; „az egész felfordulás / Váratlanul szerencsés véget ér”. Ám kiderül, hogy a helytartó alaptalanul végeztette ki segédtisztjeit, Probust és Lu- ciust (akiket Pilinczes József és Urban Tibor formál meg, elég erővel ahhoz, hogy e tett súlyát kellően érzékeljük), mert nem ők jelentették fel a császárnál. Petronius ekkor így szól Deci- ushoz: „Ez ám, uram, a különös bukás. / Addig küzdöttem Caligula ellen, / Míg Caligula lettem magam is.” És most idézzük fel az előadás befejező jelenetét! Petronius szerepében Fillár István gondosan ábrázolt lelki folyamat eredményeként jut el eddig a drámai helyzetig. Székely János lazán szőtt drámai jambu- sai, amelyeket korábban a hatalom birtokosának határozottságával artikulált, most fájdalmas szaggatottsággal hagyják el száját. Mozdulatai előbb még magabiztosak, szinte lazán sportosak voltak, mint egy amerikai szenátoréi, most megtörtek és szenvedéssel telítettek. Már tudja, hogy a hatalom oldalán nem lehet, még a jobbaknak sem lehet a diktatúrát büntetlenül túlélni. „Egy bíróság tán fel is mentene. / Itt bent azonban ismerik egy bírót, / Aki nem hagyja becsapni magát” - mondja. Rajta kívül csak Decius van a színen, akit Ujláb Tamás alakít. Játékával nem lehetünk mindenben elégedettek, orgánuma sem eléggé erős a római lovag szerepéhez, de a befejező jelenetet jól oldja meg. Székely instrukciójával szemben, ám a színpadi értelmezés szellemének megfelelően, nem öleli át részvéttel Petroniust, s nem osztja meg vele a szárnysegédek megölésének felelősségét. A volt helytartónak és a közönségnek (a közvéleménynek!) hátat fordítva leül Petronius székére: készül az új rezsim szolgálatára. Ez az előadás tehát a diktatúra túlélésével járó morális felelősségről szól. Az újjászületés szomorúságáról. Soós Péter rendezésének fő érdeme tehát az, hogy bízva a szöveg belülről fakadó értelmezésének lehetőségében, került minden túlzó megoldást. Ennek megfelelően Ágh Márton színpadi tere szigorúan „szürkében tartott”, a geometrikus helyszín, s hasonló jellegűek Salamon Eszter jelmezei is, legfeljebb a szín veremszerű kiképzését és a ruhák stilizált uniformis jellegét érezzük túl egyértelmű utalásnak. „Vád ez, barátom, nem pedig vigasz” - mondja a címszereplő, s ez talán a pécsi előadás kulcsmondata. Vigaszul csak az szolgálhat, ha a vádat megértjük, s átérezzük súlyát. Nagy Imre Ifjú szívek kórusa Most, hogy Lakner Tamás karnagyot, a JPTE Művészeti Kara Zenei Tanszékének adjunktusát sikereikről faggatom, hirtelenjében nem tudok jellemzőbb címet találni. Az orvostudományi egyetem POTE-Pannonton néven ismert kórusa a közelmúlt hetekben ünnepelte tízéves évfordulóját. A röpke idő alatt annyi elismerés, siker fűződik nevéhez, amely egy „profi” kórusnak is dicsőségére válna. Tavaly egy görögországi fesztiválról a megszerezhető hét díjból öt elsőt és két-két másodikat hoztak el. Az idén Besztercebányán, az Európai Egyetemi Kórusok III. Nemzetközi Kórusversenyén - ahol a nyolc ország 14 kórusa közül 12 zenei fakul- tázsról érkezett - az „amatőr” pécsiek nyerték a nagydíjat! Már 1994-ben Valenciában ők képviselték hazánkat az Egyetemi Kórusok Világfesztiválján, és a soroltakon kívül megfordultak Ausztriában, Olaszországban, Németországban és Romániában is. Sikereikre, a lassan tucatnyi első díjra a magyarázatok egyikét nagy valószínűséggel a választott repertoárban kereshetjük. A műszaki főiskolásokból és bölcsészekből, medikusokból és medikákból, közgazdákból és joghallgatókból verbuválódó „amatőr” csapat ugyanis - mondja Lakner - talán elsőként tett kirándulást a könnyű műfaj világába. így ragadták magukkal közönségüket Paul Simon a „Híd a zavaros folyó fölött” című művének vagy Webber Rekviemje „Pie Jesu” című tételének előadásával. De ugyanígy demonstrálták az argentin Ramirez „Misa Criolla” című alkotásának értékeit éppen a jubileumi koncerten. Azaz szabadon el-elszakadnak a kóruséneklés akadémikus hagyományaitól, s hogy ezt jókedvvel, ötlettel és frissességgel telve teszik, abban szerepe lehet annak a hagyománynak is, melyet a Szélkiáltó együttes képvisel a zenei-költői értékek közérthető, egyszersmind leleményes átadásával. A valamikor a Pécsi Nyári Színház holdudvarában nö- vögető csapatot a már elhunyt dr. Németh Árpád orvosigazságügyi professzor segítette, ma dr. Szelényi Zoltán segíti szeretettel és akarással. De szükség van a POTE további támogatására is, hiszen a jövő évre sem szűkölködnek meghívásokban. A kórust olaszországi, francia, lengyel és német kórustalálkozóra is várják a nemzetközi fesztiválok jó fülű szakemberei. B. R. A Szárnyas malac napja A Bóbita Bábszínház hagyományos, december 30-ai óévbúcsúztatóján, a „Szárnyas malac" napján 10 órakor a „Holdbéli csónakos” bemutatásával indítja egész napos programját. A mesejátékot az „Ördön- gős” báb- és utcaszínházi társulás mutatja be, 14 órától a „Mirkó királyfit” láthatjuk Dékány Ágnes, 15 órától Tamási Áron „Szegény ördögét” Pályi János előadásában. 16 óra 30-tól Tamás Éva és Simára László megzenésített verseket ad elő, amit rendhagyó malacnapi árverés követ, a „bóbitás” Hang Gábor gyógyulására felajánlva. A felnőtteknek szánt kínálatot a „Kékszakállú lovag, avagy a nőzsamok” című „szörnyű víg játék” jelenti 20 órától a fővárosi Hattyúdal Színház fellépésével, végül Fenyvesi Béla és Andy Rouse angol népzenei koncertjét hallhatják az óévtől búcsúzok. B. R. Adventi dalok albuma Nemzetközi adventi dalok CD-albuma került a piacra a napokban az Art-Tour Alapítvány kiadásában, adományozók támogatásával. A szeretet ünnepének legszebb dalait gyűjti csokorba, kezdve a címadó Fehér Karácsonytól a Jön a Télapón át a liturgikus versekig és a kimaradhatatlan Bach-ig. A válogatásból a Rock and Roll Karácsony vagy a Jézus Krisztus Szupersztár Mária Magdaléna- dala sem hiányzik. A műveket Bornemissza Mária, Dévényi Ildikó, Fillár István, Mora- vetz Levente és az Okos Ilona által vezényelt gyermekkar tolmácsolásában hallhatjuk. A CD a Teve Sound Stúdióban készült Sándor Péter vezetésével, zenei rendezője Bornemissza Géza. B. R. Futnak a képek Filmjegyzet James Bond, az úriember Illem és jómodor A főcím 1963 óta ugyanaz: James Bond a célkeresztben, aztán lövés dörren, majd félmeztelenül táncoló lányok árnyképeit látjuk. A figurák is azonosak azokkal a hősökkel, akiket lan Fleming még a század közepén kitalált a Casino Royale című regényében. Az angol titkosszolgálat főnöke: M, a kedves Miss Moneypenny s természetesen a 007-es szuperügynök, akinek a neve: Bond. James Bond. Szóval ők mindig ugyanazok, rajtuk nem fog az idő, vagy, hogy még szebben mondjam, az ő fejük felett nem repült el az idő vasfoga. Ami a hősöket életre keltő színészekről nem mondható el (a színészek legnagyobb bánatára), ők szépen sorra kiöregedtek az egyes szerepekből, így Sean Connery után Roger Moore jött, majd, a hullócsillagokat nem számítva, Pierce Brosnan. Most ő James Bond A holnap markában című filmben. Vonzó, legyőzhetetlen, keményöklű s emellett tökéletes úriember, elegáns, könnyed és jómodorú, mint elődei. A Bond-lányok még sűrűbben változtak. Ursula Andress, Barbara Carrera, Maud Adams, hogy csak a (szerintem) legszebbeket említsem. Most pedig az egzotikus nevű és küllemű Michelle Yeoc lép föl ebben a szerepkörben. Az ő jellemzésére legyen elég annyi, hogy Bond az egyik jelenetben kiugrik vele a negyvenötödik emeletről, de nem lesz semmi bajuk, mert menet (azaz: szabadesés) közben kitalálnak valami ügyes trükköt. Ilyen jól megértik egymást. A legújabb főgonosznál is meg kell állnunk: ezúttal Elliot Carvemek hívják, s a kiváló Jonathan Pryce játssza. Médiacápa, akinek az a filozófiája, hogy manapság a szavak jelentik a fegyvert, a hírek a rakéták s a műholdak a hadoszlopok. Ennek alapján igényt tart a világra, mármint az egészre, s ráadásul még a jövőt, a holnapot is akarja. Merthogy korábban a hírek követték az eseményeket, míg neki előbb vannak meg a hírei, mégpedig a rossz hírei, mert azoknál szerinte nincs jobb, s csak utána jönnek az események, amelyeket így valójában ő idéz elő. Ügyes... Csakhogy nem számolt őkelme a 007-es ügynökkel, akinek a neve, mint mondtam, illetve mint ő mondta: Bond. James Bond. És akiben most az a legrokonszenvesebb, hogy egy romantikusan konzervatív magatartás érvényesítésével diadalmaskodik. Megtanulta ugyan a kommunikációs zsargont meg a technohalandzsát (volt egy szabad délutánja), ám erényei a lovagregényekig vezethetők vissza, s még szuper- BMW-je is egészen olyan, mint a táltosparipa a meséből, még beszélni is tud. (Ez némi gyógyír a németeknek, akik nem túl rokonszenvesek ebben a filmben.) Jellemző, hogy hősünk a gyilkos rakétát végül egy konyhakés igénybevételével teszi ártalmatlanná. Mert Bondnak elég a konyhakés vagy a puszta ökle. A technikának ugyanis folyton fejlődnie kell szegénynek. Bond azonban már 1963-ban tökéletes volt. Hát nem jobb neki? Nagy Imre
