Új Dunántúli Napló, 1997. december (8. évfolyam, 329-357. szám)
1997-12-24 / 352. szám
18 Dünántúli Napló Karácsony 1997. december 24., szerda Ne sodorjon el bennünket a világ Karácsonyi vallomásokban a múlt, a jelen és a jövő Vajon melyik volt a legemlékezetesebb karácsonyunk? Próbáljuk csak átgondolni szívünkre tett kézzel, hogy milyen nehéz is a válasz. Hisz mind szép volt És mert felrémlenek gyermekkorunkból meghitt és boldog, friss kalácsszagú ünnepek, fenyő és gyertyaillatot hoz a múlt, miközben megfogalmazódnak felnőttként bennünk a saját gyermekeinkkel - kinek-kinek unokáinkkal együtt kovászolt szép napok. Talán többre megyünk a tudakozódással, ha bővítjük a megkérdezettek körét, s arra próbálunk választ keresni, hogy mit is jelent számunkra a karácsony? Méhes Károly jegyzete Megszólítások A színművész Bessenyei Ferenc már megélt nyolcvan szép esztendőről beszél (pedig csak 79 lesz rövidesen), és ebben a szép korban és életpályával tarsolyában számára minden új nap és új szerep öröm. Olyan öröm, mint maga a karácsony, amelyben a gyermekkor tűnik fel. így vall:- Húsz-huszonöt éve, amikor a jövőről beszélgettem önnel, kissé virágnyelven fogalmazva azt mondtam, arra vágyom, ne kelljen mindennap fejfájással és gyomorégéssel ébredni. Most pedig azt mondom, hogy akkor is voltak tisztességes emberek, szókimondók, bátrak, mint ahogyan most is vannak. Ez nem függ rendszerektől, politikától. Es nekem azért egyre szebbek a karácsonyaim, mert engem ezek a szókimondó, becsületes emberek vettek körül, amit hadd kívánjak mindenkinek. Ha végiggondolom az életem, akkor a tökéletes boldogság melege hat át, hiszen mindig voltak barátaim, s mindig tudtam kiket szeretni, miközben éreztem azt a szeretetet, ami sok száz, sok ezer ismeretlentől áradt felém. Ez a karácsony. Egy nap, száz nap, ki tudja összeadni, megszámlálni? S bár ilyenkor nem illik evvel foglalkozni, de szép elalvós halálra vágyom, amikor egyik álomból átmehet az ember egy másikba, örökkévalóba. Az író Tüskés Tibor egyik szép írásában a kézfogásról, annak emberöltőket összekapcsoló (és eszerint történelmi kontinuitást adó) szerepéről szól. Ekképpen találunk utat Illyéstől Adyhoz, Adytól Mikszáthon át Jókai Mórhoz, Aranyhoz, Kölcsey- hez. E kézfogásokban, ölelésekben ott a szeretet is, s ha ellenséggel fogunk kezet, a megbocsátás.- A karácsony a várakozás és a beteljesedés, keresés és a megérkezés, az úton levés és a célba érkezés, a kopogtatás és ajtónyitás. Én amióta Betlehemben valóban láttam a születés barlangját, azóta főképpen nem kedvelem a sablonokat, hogy a karácsony a bevásárlás, az angyalhaj, a csillagszóró, a negyvennyolc óráig tartó „szeretet ünnepe”. Hogy a karácsony valódi fénye honnan jön, arra Illyés Gyulával válaszolhatok: A csillag mind betlehemi. Engem még úgy neveltek a szüleim, hogy a karácsonyfát a Jézuska és az angyalok hozzák. Ezért volt megrendítő a leleplezés, amikor hét-nyolcéves koromban, Nagykanizsán a vasutas bérházban, ahol laktunk, az egyik karácsony előtti napon benyitottam a lakásunk ajtaján és ott találtam anyámat és apámat, amint a karácsonyfát öltöztetik. Ezért gyermekeimet én már úgy szoktattam, hogy velük együtt, közösen díszítettük a fenyőt és azóta megtanultam, hogy nem a Jézuska hozza a fát, legföljebb a Jézuska küldi a karácsonyt. Küldi a betlehemi csillagot, megváltottságunk reményét. Ezért nekem mindig az a legszebb karácsony, ami éppen következik. A riporter Vitray Tamás a válaszra időt kért, s elárulta önkéntelenül, hogy nem akart ebben a kérdésben egy személyben dönteni, s elhamarkodni a választ. Nem az én, hanem a mi karácsonyunk fontossága foglalkoztatta. Az ünnep családi. Másnap aztán így válaszolt:- Vagy tíz esztendeje szépek a karácsonyok számomra, hiszen a gyermekkor messze tűnt, és én az unokáimban élek már. Tavaly vettünk egy házat vidéken, s ott karácsonyoztunk, havas, szép, csöndes és nagyon boldog összejövetelben, ahol ott voltak a gyerekek, unokák és természetesen feleségem nyolcvan éven felüli édesanyja is. Az idén ezt ismételjük meg. És ez lesz a legboldogabb, mert bővült a kör. Velünk lesz a legifjabb Vitray is, egy tündéri kisleány, akit én a bátyja után (aki Uncsi volt) csak egyszerűen Uncsának nevezek. Egyébként Anna a becsületes neve, és éppen három hónapos. Tehát feleség, három gyermek és két unoka. Ez a gazdagságom. Egyéb oldalágakkal együtt éppen tizenegyen fogjuk körbeülni az ünnepi asztalt családi együttlétben. Ilyen békés és szeretetbeli néhány nap az, amire vágyom és amire nagyon készülök - készülünk - jó ideje. A könyvkiadó Püski Sándor még jól emlékszik az első, általa gondozott könyvre, 1939-ben Sinka István Vád-ját adta ki. Azóta vagy félezret, igaz, hosszú megszakításokkal. És milyen érdekes, hogy mostanában éppen befejezte Sinka életművének sajtó alá rendezését, s Szabó Dezsővel is rövidesen végez, s szeretné még Veres Péterre és Ko- dolányi Jánosra irányítani a figyelmet. Püski Sándor 87 esztendős:- Nem a karácsonyokban álmodom már, inkább ^z foglalkoztat, hogy sikerüljön a pályát teljességben befutni, terveimet valóra váltani. Nekem két furcsa karácsonyom volt, amilyet senkinek sem kívánok. Az egyiket, 1944-ben sokak megélték, hiszen háború volt és nagyon nehéz. A másik egy kényszer szülte ünnep, 1970-ben, amikor New Yorkban megnyílt a könyvesboltom, s megkezdtem az újvilágban az addig és aztán megjelent magyar könyvek terjesztését. Köztudott, hogy a kényszer vitt az emigrációra 1966-ban, belátva - miután beláttatták velem -, hogy többet Magyarországon rám és a munkámra nincs szükség. És persze, harmadik karácsonyként egy ünnep, szép fénnyel ismét, az első a hazatérés után, az első azon a Magyarországon, amelyet lélekben sohasem hagytam el. A tihanyi apát Dr. Korzenszky Richárd bencés szerzetes, aki hosszú évekig igazgatta a pannonhalmi gimnáziumot, sok diákot bocsátva útnak azon az ösvényen, melyet életnek nevezünk.- Féltett kincsként őrzöm édesapám háborúból hazaküldött, rézlemezre maratott tábori levelezőlapját édesanyámnak, amely egy külön ünneplő, de mégis összetartozó család bizonyítéka, és olyan idők emléke, amelyek - bízom benne - soha vissza nem térnek. Aztán a háború utáni évek egyik karácsonya, lombfűrésszel kivágott apró lovak, tehenek, tyúkok, kacsák sokasága; apám keze- munkája, melyre visszaemlékezni ma is szívet melengető élmény. Minden vásárolt ajándéknál többet ért akkor, s ennek az ajándéknak az ereje ma is elevenen él és éltet. Azóta sokszor újra eljött a karácsony. Az utóbbi években mintha félnénk tőle, mert valami őrült rohanás, vásárlási kényszer, a kötelező üdvözlőlap-írás lehetetlenné teszi a legtöbb ember számára megélni azt, ami az ünnep lényegéhez tartozik. Lehetetlenné válik a csend. Lehetetlennek látszik az elmélyülés. Mert nem csak ünnepi ruhát kell ölteni, hanem ünneplőbe kell öltöztetni a lelket is.- Most Tihanyban, ahol az apátság épületéből, szobám ablakából látom a felkelő és lenyugvó napot, hajnalban a napfelkelte ragyogó hídját a Balatonon, arra gondolok, bárcsak minden ember tudna igazán és tisztán várakozni az ünnepre, amely azért köszönt ránk évről évre, hogy rádöbbenjünk: nem szabad, hogy elsodorjon bennünket az elembertelenedő világ rohanása. Mert a karácsony évről évre visszatérő üzenete, amely kétezer évvel ezelőtt a betlehemi pásztoroknak fölhangzott: Ne féljetek. Nagy örömet hirdetek nektek és az egész népnek. Ma született meg az Üdvözítő Dávid városában. Visszatér ma is a lehetőség, sötétségünkben befogadni a fényt. Ezt az üzenetet hallom ma is és ezt az üzenetet szeretném továbbadni azoknak, akikhez szólhatok. Kozma Ferenc A karácsony immár több mint egy hónapja tart. Pontosan emlékszem, november 15-én hallottam először valami kereskedelmi rádióadón a repeső reklámhangot: „Itt a karácsony ..Mire eljön a szenteste, már láttam háromezer feldíszített fenyőfát és a könyökömön jön a ki a „Csendes éj”, szegény, ártatlan dalocska. Most, az aranyvasárnapot is magunk mögött hagyván, végképp a célegyenesbe kanyarodva a harsány, konzu- málásra felszólító hangok mellett megjelentek a finomabb hangszerelésűek is. Arra próbálnak rávenni, hogy szent karácsony nevében mit gondoljak és érezzék, kit sajnáljak és kin segítsek minden áron. Rendben van. Elvégre július 24-én, például, egy meleg, vízparton töltött nyári napon teljesen reménytelen lenne bárkit is magasztos gondolatokra serkenteni. Erre is jó a karácsony. Hogy elhitetjük magunkkal, szeretjük embertársainkat, zusammen mindenkit, de szép is lenne! Persze, minden pillanat kötelességek hálójában vergődik, és nincs ez másképp december 24-ével sem. De hadd érezhessük egyszer a kötelességet örömnek is egyben! Megszólítás a pécsi Király utcán, este. Az arcról jól ismert koldusfigura karácsonyi kirakodóvásárt tart a díszburkolaton. Van ott minden, mi szem-szájnak ingere. Be is mutatja portékáját: fázisceruza, műanyag óra, motorgyertya, nyakörv és még vagy tucat apróság, valószínűleg áldozatos kutatómunka eredményei. A jóember állítása szerint minden működik és használható. És egészen potom vételről van szó, hiszen az egész elvihető 100 forintért! A fejemet rázom, és közben már a zsebemben kotor a kezem. Legyen karácsony?! Újra élnek a népi Hagyományok - Sokan csak a nagyszülők meséiből tudják, hogy miképp ünnepelték egykor a karácsonyt. A fára festett dió, mézeskalács-figura, alma került. Este betlehemezők kopogtattak a gazdához. A gyerekek fa-, csuhéjátékoknak örülhettek. Szerencsére, a népi szokásoknak ma is akad tanítómestere. fotó: müller Almomban a Nádorban dolgozom Kürmer Győző ugyan épp az államosítás évében, 1949-ben került a konkurens Pannóniától a Nádor Szállóhoz, az 50- es, 60-as években mégis nagy időknek volt tanúja és tevékeny részese. A valaha Fiúméban született, Abbáziában nevelkedett, és így olaszul és németül folyékonyan beszélő fiatalember 1934-ben, 14 évesen portástanulóként kezdett bele a szállodás szakmába. A háború előtti időkre így emlékszik:- A Pannónia inkább a dzsentrik, a helyi felső tízezer hotelje volt, például gróf Be- nyovszky Móric tartott fenn lakosztályt, és a környék földesurainak lányai-feleségei is itt vettek ki nappali szobát, ha bejöttek Pécsre vásárolni. A Nádor mindig is a kereskedők, a tisztviselők és állami alkalmazottak kedvelt törzshelye volt. Ám az étterem, a kávéház és a söröző miatt itt mindig zajos élet folyt, szemben a meghittebb Király utcai hotellel. Az államosítás után először a párt jóvoltából egy kárpitos lett a Nádor igazgatója, de a korlátolt és korlátlan italmérési engedélyt 1950. március 8-án már Kürmer Győző nevére állította ki a hatóság. Aztán megérkezett Kenedi Mihály, az új igazgató. Kenedi nővére a Rákosi-titkárságon dolgozott, úgyhogy amit el akart érni, azt elérte. Az ő idejében a legínségesebb időkben is volt minden az étlapon. Az már más kérdés, hogy az ÁVH segítségével szintén ő intézte el, hogy a szobákba lehallgató-készüléket szereltek. Kenedi egyébként Bécsben nőtt fel, az anyja egy szabályszerű kuplerájt vezetett. Ezt onnan tudtuk meg, hogy mikor a kedves mama Pécsre látogatott, egy néhai kuncsaftja - egyébként helybéli író - felismerte régi bécsi diákéveiből, és így köszöntötte az 50-es évek derekán: Isten hoztá, kedves ma- dám! Étlap 1956-ból: erőleves 2,85 Ft; syllő roston 20,35 Ft; Nádor-egyveleg (3 személyre) 40,45 Ft; a szovjet ételkülönlegességek című rovatból: zu- lejka (?) 17 Ft. A málnaszörp 2,55 Ft-ba, a Badacsonyi szürkebarát 51,60 Ft-ba került.-Pécsett ez volt a legdrágább hely, de jóformán mindenki megengedhette magának, hogy beüljön a Nádorba. Az írókról-újságírókról nem is szólva, akik fél életüket itt töltötték, ki fröccs, ki egy fekete mellett. Az étterem délután 3 órakor bezárt, ebéd után, és csak este 8-kor nyitottunk ki. Kérem szépen, sorban álltak, és nyitáskor asztalt döntögetve tódult be a nép! Kisádi öttagú szalonzenekara játszott, vacsora alatt szalonzenét, 9-től tánczenét, vasárnap sörzene volt műsoron.- A specialitások?-A legtöbben a kiváló állandó menüsor mellett, azt hiszem, a kávéházi kocsonyára és a somlói galuskára emlékeznek. Extra igényű vendégek mindig is akadtak, de rendelésre Pestről akár lazacot és osztrigát is tudtunk hozatni. Ennek ellenpéldája volt viszont egy szegény gyomorbeteg ügyvéd, aki minden álló nap natúr borjúszeletet evett krumplipürével. Már mi sem bírtuk látni! Aztán a 60- as évek elején, mikor megjelentek az első külföldiek, feltűnt egy Nyugatra szakadt pécsi úr. Emlékszem, a városba ő jött először automata sebváltós autóval. Mindig vele volt egy gyönyörű kutya is, akinek csakis rántott húst rendelt!- Vajon előfordult-e, hogy hajszál volt a levesben?- Bizonyára, és kekeckedő vendég is mindig lesz. Azt tanítottam, hogy a pincérnek le kell nyelni a raplit, bocsánatot kérni és kicserélni az ételt. Elvégre az étterem marad, de a vendég nem biztos, hogy visszajön!- No és a nők?- Kérem, mindig ügyeltünk, hogy a Nádorból ne legyen garniszálló. De ma már nem titok, hogy lehetett odajönni pásztorórára, ám csak úgy, hogy a férfi és nő is külön szobát vett ki, mivel többnyire nem voltak házasok, ugyebár .. . Régi szép idők? Igen, hiszen a Nádor immár tíz éve bezárva áll és pusztul. Mikor eljöttem onnan, oly hosszú idő után - mondja Kürmer Győző, az egykori üzletvezető -, annyira fájt a szívem, hogy éveken át minden éjszaka azt álmodtam, hogy a Nádorban dolgozom megint, a régi kollégákkal.- Ha majd megnyílik az új Nádor, visszamenne egy napra? - kérdezem tőle, tovább fáj- dítva a szívét.- Igen - feleli nagyon szívesen visszamennék legalább egy napra. Hiszen a régi „nádoristák” közül már csak én élek egyedül. M. K.
