Új Dunántúli Napló, 1997. december (8. évfolyam, 329-357. szám)
1997-12-24 / 352. szám
16 Dünántúli Napló Karácsony 1997. december 24., szerda A ferences barátok betleheme Az embernagyságú szoborcsoportot ötven éve már minden éve felállítják a pécsi templomban FOTÓK: LÄUFER LÁSZLÓ 1941-ben azt írták a barátok a pécsi Ferencesek templomának História Domus-á ba: „Nem csak a várost, hanem az egész délvidéket, sőt az egész országot meglepő Betlehem készült el Karácsony éjjelére. ”- Valódi ferences gondolat volt megalkotásának ötlete - mondja most a város egyik legszebb, stílusában a barokkot a népi barokkal vegyítő templomának plébánosa, Várnagy Antal. - Az első betlehemet ugyanis Assisi Szent Ferenc, a barátok rendjének megalapítója még a XIII. században állította fel az erdőben. Immáron több mint fél évszázada minden karácsony előtt embemagyságú alakokból álló, Jézus születésének betlehemi jelenetét bemutató szoborcsoportot állítanak fel a templomban. Laikus ferences barátok alkotása, alapozva a XVIII. század óta fennálló, hírneves asztalosműhelyükben felhalmozott tudásukra. Az egyház soha nem szorgalmazta, sugallta a betlehemi jelenet megörökítését. A Megváltó születésének tiszteletéhez korán kötődő népi hagyomány eredménye. A karácsony kettős tartalma: az emberré lett Isten, illetve Jézus Istenként való megjelenése a keleti bölcsek előtt. A három- királyok - akiket mai szóhasználattal asztrológusoknak is mondhatunk - a csillagokból olvasták ki a hittörténet meghatározó judeai eseményét, Jézus születését. Amikorra Betlehembe érnek, már hosszabb idő eltelt a gyermek születése óta. Ezért van eltérés a pécsi Ferencesek templomában felállított szoborcsoport „I., illetve II. felvonásbeli” jelenete között. Karácsony estéjén Jézus még a jászolban van, Vízkereszttől azonban már Mária ölében ül. A laikus barátokat, amikor elkezdték a szoborcsoport készítését, liturgikus szabályok nem kötötték. Várnagy Antal plébános úr megfogalmazása szerint: betlehem a hivatalos liturgián kívüli népi ájtatosság megjelenítése. Nem volt szabály a ruházat színeire, az arcok elrendezésére - mint ahogy ilyenek megkötötték például a bizánci ikonfestő művészek alkotói szabadságát. Ezzel együtt azonban kötelező szempontokra figyelemmel kellett lenniük. Nem hiányozhat természetesen a betlehemi jelenetből Jézus, Mária és József - a Szent család -, az angyalok, a pásztorok, a bárányok, a csillag, a különböző bőrszínű napkeleti bölcsek, az elefánt, a teve, az ajándékba hozott arany, mirha és tömjén. Ezen túl a pécsi szoborcsoportnak különleges tagja egy kiskutya, az ősi magyar fajta puli.- Évtizedek óta nincs már Pécsett a Ferences rend - mondja a plébános úr -, ám szellemiségük - baráti közelállás a szegényekhez,a néphez - még ma is érezhetően belengi templomukat. A szoborcsoport egy része már 1940-ben elkészült - két ferences laikus barát előtte hosszabb időn át Olaszországban tanulmányozta a Jézus születését bemutató különböző betlehemi jeleneteket -, akkor siklósi fűzfát használtak, a következő évben a Mohácsi-szigetről hoztak fűz- és nyárfát. A szoborcsoportot sokszor kérték már kölcsön, külföldre is, sohasem adták, féltve a szállítással járó esetleges károsodástól. Különösebb javításokra az elmúlt évtizedekben nem szorult. Idén január 10-én viszik el a szentélyből - másnap, az Úr megkeresztelésének ünnepén már nem látható -, s egy évre ismét a gyóntatófolyosó egyik megfelelő helyiségében várja a következő karácsonyt. A História Domus írja 1943- ban: „Az új nagy Betlehem, amely asztalos testvéreink buz- góságát és ügyességét árulja el, nagy tömegeket vonz. ” M. A. Karácsony este a kis Jézus még a jászolban van Hívő hitetlenek Amikor Jézust és Istent még egyazon felhők fölötti lénynek hittem, a karácsonyfát angyalok lopták be nagyanyának, a sokgyerekes na- zarénuscsalád tisztaszobájába. Áttetsző, fátyolszerű lények, mint a fény, könnyeden suhantak át ajtóréseken, ablakokon. Egyikük a karácsonyfát helyezte el az asztalon, a többiek,Jézuska” ajándékait. Nem volt ebben semmi meglepő. A Mindenható közvetett jelenléte ott világított a gyertya lángjában, ott rezgett nagyapám áhítattól reszelőssé vékonyuló hangjában, Ő tette fuldokoltatóan nehézzé a gyanta illatát. Isten jelenléte szükségszerűség, evidencia volt. Kényszerű hálát éreztem iránta, hiszen izzadságos volt megküzdeni azzal az irtóztató tudattal, hogy mindent lát. Hogy a lélek egyedüli tanúja, s hogy ez a tény a fázó lelkiismeret egyfajta szüntelen, Isten kegyelmébe ajánlott éberségét feltételezi. A gyarló Személyesség párbeszédét a néma Személytelennel. S ha mindent lát, még az álmaimat is - akkor hogy küldhet mégis ajándékot nekem, annyi vágy, gondolat, bűnös álom után? Később olvastam gyaurokról és Allahról, a rézbőrűek Tamenundjáról, a polipkarú Visnuról és Avalokitesvará- ról, a tolták Quetzalcoatlról, az egyiptomi Átunról, a perzsa Mazdáról, a más vallások iránt türelmes Brahmanról, a távoli Zenről - és Krisztust, akit általában hosszúkás ko- ponyájú, de amúgy jóképű, szakállas fickónak ábrázolnak, a legendák közé száműzték. Mint sokunknak, nekem sem volt nehéz hűtlenség. Az Istenek, Istenkirályok a tankönyveinkben is históriai ködökbe vesztek, keresztre feszítették vagy felakaszották őket; még jó, hogy akadtak praktikus bölcsek is, akik visszamenekítették őket súlyos magányukból közénk, emberek közé. De mire a Názáreti hányattatásaival, rokonságával és tanítványaival ismerkedni kezdtem, Spinoza már rég megfeszítette Istent mint Semmit, a logika keresztjén is. Felnőve, huszonévesen, albérletekből hazaverődve, a karácsonyok fénye gyakran tört lett, de csak mint az ösz- szefogdosott arany; és noha a Megváltót hűvös templomkö- vön térdeplő öregasszonyok próbálták visszakönyörögni a szívünkbe - maga az ünnep többségünkből nem kopott ki egészen soha. Krisztusban kételkedhettünk, kételkedhettünk mágiájában, vádolhattuk, a megbocsátás embertelenül magas, nem földi mércéi miatt megfoszthattuk trónjától - de karácsony ünnepén ez alig változtatott. Es Krisztust még ezekben az istentagadó évtizedekben is éppen az „Antikrisztusok” hozták vissza minduntalan; a költészet, a klasszikus gyökereit őrző zene vagy a tudomány tanácstalansága az anyag legvégső titkai fölött. "Térdig a csobogó nyugalomban” - mintha vízen lábalna át és jönne értünk Isten József Attila versében; vele perlekedik, hozzá menekül Ady. Ma ismét divatja van vallásnak, szeretetnek - de már nincsenek bálványok, amelyeket újra kellene faragni - ez az Internet korában egyébként is anakronizmus volna. A ránkszabaduló mai „földön- túliság”, istenek-utak-miszti- kák tarka választéka sokakat ösztönöz arra, hogy Istent, a számára igazat keresni kell. Jó esetben legfőképp azért, hogy arcmására lelve több erkölcsi fogódzója legyen a saját helyét, evilági feladatait illetően. Ma az ódon bútorai közé rekedt nyugdíjas a szeretetvá- rását, a Messiás jövetelét csak egyetlen szerényen díszített fenyőággal jelzi. Van, ahol Isten mindenhatóságával kínzó magány, betegség, másutt az asztalra löttyent olcsó borok ecetszaga felesel. Korunkban a média szívesen beszél a hajléktalanok karácsonyáról vagy a kemény fiúk börtönkarácsonyáról. És a nagycsaládosokéról. A szélsőségekről. Az utóbbi helyekre ma a jó magaviseletű politikusok többsége is ellátogat, aki ilyenkor ígérhet mindent - kivéve megváltást. A Megváltó a hívők szerint üdvözítő gát a Semmi partjai előtt, melybe minden felfogható létezés hullik. Megszünteti a Semmit, a halál tudatának helyébe az átlényegülés, a hozzá való vissztérés tudatát építi. Az isteni szubjektumba „visszahelyezett végtelenség” - mint az isteni okság realitása - teszi lehetővé azoknak az erkölcsi tartalmaknak a kialakulását, amit a hívővé váló önmagában felfedez: az Istennel egyesült lelkiismeret feltétlen és akadálytalan készségét a Jóra. Ez a „Jó” az, amikor a karácsonyfa alatt megérintjük egymást, ha csak gondolatban is - míg más egyedül lévén csak Istent, ha van. Talán ez karácsony üzenete. Bóka R. Töredezett fénykép a múltból P eley Erzsébetnek talán az utolsó esélyt adta meg az élet, amikor egy nálánál több mint tíz esztendővel fiatalabb katonatiszt megkérte a kezét ott, a Szepességben. S bár apai nagyanyám rám maradt emlékkönyve szerint (mert ő volt e vénülő kisasszony) álmodott más lovagról, egy decemberi napon, különös karácsonyi ajándékként oltárhoz állhatott Kozma Sándorral. (Már nem volt mire várni?) Kozma Sándorné a házasságkötést követő esztendő múltán, 1918-ban (még állt a Monarchia) negyvenhárom évesen megszülte egyetlen fiát, apámat, s hosszú életet kapva ajándékba, még én is ismerhettem, s hallgathattam kisgyerekként régből eredő történeteit. Áthatolhatatlan fenyőerdőkről, sziklás meredélyekről, gyors sodrású hegyipatakról, énekeskönyvben őrzött havasi gyopárról és persze, a hihetetlenül kemény és hosszú telekről. A telek csöndjeiről. Mert, miután Pécsre jöttünk, sohasem értette nagyanyám, mitől e hosszú, lucskos őszök és e gyönge, alig havas telek, hiszen ahol ő gyerekeskedett, már novemberben méteres takaró födte a tájat, s nem volt más közlekedési eszköz márciusig, mint a lovak repítette, csilingelő szán. Meg hát az élet más dolgaiban is bőkezűbben adott számára, többet hullatott a javakból is. Birtokot és rangot. Ahogy emlékszem, szinte minden születésnapon, névnapon (és persze, minden karácsonyon) megjegyezte, hogy bizony azért áll körünkben, üres kézzel, mert a nincsből nem tud adni. És olykor elsírta magát, mi meg vigasztaltuk. N agyon hittem én abban az elporladt gazdagságban, amit jóságával pótolt azokban a lehetetlen, de akkor számomra a gyermekkoromat és sokféle boldogságot adó ötvenes években. Engem különösen szeretett, hiszen fiú voltam, s fiához hasonlíthatott. Most, hogy régen őrzött naplóját újraolvastam, ismételten megerősített benne: más volt az ő világa. Mondén. Hiszen Pestre jártak vásárolni ifjúkorában, a feljegyzett címek szerint például Neumann Jenő kalapüzletébe, a Kígyó utcza 6-ba vagy Hölzel József czipőkereskedésébe, a Múzeum körút 35- be. A szentestének egy arra alkalmas pillanatában nagyanyám felszólítására a távol lévő szeretteinkre gondoltunk, számba véve őket. Akadtak bőven. (Édesanyám erdélyi lány volt.) Soroltuk fennhangon, kinek ki jutott eszébe, s a hosszú sort mindig a svédországi rokonok zárták, nagyanyám, általunk sohasem ismert nővérének famíliája. Mariskát a svéd nagykövet vette feleségül (vagy talán a követségi titkár volt az illető?), s már az első világháború kitörése előtt magával vitte, valahova Göteborg környékére. Az utazás akkoriban, főleg ilyen távon nehézkes volt, s tudtommal nagyanyám többet sohasem látta nővérét, (sokat imádkozott érte) s csak levélben tartották a kapcsolatot. (E leveleket nagyanyám később, néhány héttel a halála előtt aprólékosan kiválogatta a többi közül és elégette.) A svéd rokonok, a svédországiak ma is minden karácsony előtt eszembe jutnak, s olykor felötlik bennem, de jó volna valahogy reájuk bukkanni. De hogy keressem őket? Lenne-e értelme? Ki tudja. Családon belül nincs, aki támpontot adjon. Talán, majd ha nem lesz más dolgom, kikutatom őket, mert lehetetlen kiseprűzni őket a fejemből. Különösen néhány éve, hogy rátaláltam egy töredezett, régi fényképre, úgy 1870-80 környékéről (a képet a családi lomos őrizte meg), melyen Mariska és Erzsébet, két csöpp leány ücsörög a plafonig érő karácsonyfa előterében, babák és játékok közelében, nyitott mesekönyvvel az ölükben, kissé mereven, de békésen, és feltehetően kíváncsian az akkoriban ritka fotográfusra. M a, több mint száz esztendő múltán már csak nekem beszél e fénykép. S bár hasonló ünnepi pillanatokat megörökítünk ma is, holnap is, színesben fogva meg a tűnő pillanatot, de mint ez a két csöpp lány, Erzsébet és Mariska, mi sem tudjuk, hogy mit tartogat a sors különös forgatókönyvében. Csak reméljük, hogy sokáig lesznek még velünk is szép karácsonyok. Kozma Ferenc
