Új Dunántúli Napló, 1997. december (8. évfolyam, 329-357. szám)

1997-12-24 / 352. szám

16 Dünántúli Napló Karácsony 1997. december 24., szerda A ferences barátok betleheme Az embernagyságú szoborcsoportot ötven éve már minden éve felállítják a pécsi templomban FOTÓK: LÄUFER LÁSZLÓ 1941-ben azt írták a barátok a pécsi Ferencesek templomának História Domus-á ba: „Nem csak a várost, hanem az egész délvidéket, sőt az egész orszá­got meglepő Betlehem készült el Karácsony éjjelére. ”- Valódi ferences gondolat volt megalkotásának ötlete - mondja most a város egyik leg­szebb, stílusában a barokkot a népi barokkal vegyítő templo­mának plébánosa, Várnagy An­tal. - Az első betlehemet ugyanis Assisi Szent Ferenc, a barátok rendjének megalapítója még a XIII. században állította fel az erdőben. Immáron több mint fél év­százada minden karácsony előtt embemagyságú alakokból álló, Jézus születésének betlehemi jelenetét bemutató szoborcso­portot állítanak fel a templom­ban. Laikus ferences barátok alkotása, alapozva a XVIII. század óta fennálló, hírneves asztalosműhelyükben felhal­mozott tudásukra. Az egyház soha nem szor­galmazta, sugallta a betlehemi jelenet megörökítését. A Meg­váltó születésének tiszteletéhez korán kötődő népi hagyomány eredménye. A karácsony kettős tartalma: az emberré lett Isten, illetve Jé­zus Istenként való megjelenése a keleti bölcsek előtt. A három- királyok - akiket mai szóhasz­nálattal asztrológusoknak is mondhatunk - a csillagokból olvasták ki a hittörténet megha­tározó judeai eseményét, Jézus születését. Amikorra Betle­hembe érnek, már hosszabb idő eltelt a gyermek születése óta. Ezért van eltérés a pécsi Feren­cesek templomában felállított szoborcsoport „I., illetve II. felvonásbeli” jelenete között. Karácsony estéjén Jézus még a jászolban van, Vízkereszttől azonban már Mária ölében ül. A laikus barátokat, amikor elkezdték a szoborcsoport ké­szítését, liturgikus szabályok nem kötötték. Várnagy Antal plébános úr megfogalmazása szerint: betlehem a hivatalos li­turgián kívüli népi ájtatosság megjelenítése. Nem volt sza­bály a ruházat színeire, az arcok elrendezésére - mint ahogy ilyenek megkötötték például a bizánci ikonfestő művészek al­kotói szabadságát. Ezzel együtt azonban kötelező szempon­tokra figyelemmel kellett len­niük. Nem hiányozhat termé­szetesen a betlehemi jelenetből Jézus, Mária és József - a Szent család -, az angyalok, a pászto­rok, a bárányok, a csillag, a kü­lönböző bőrszínű napkeleti bölcsek, az elefánt, a teve, az ajándékba hozott arany, mirha és tömjén. Ezen túl a pécsi szo­borcsoportnak különleges tagja egy kiskutya, az ősi magyar fajta puli.- Évtizedek óta nincs már Pécsett a Ferences rend - mondja a plébános úr -, ám szellemiségük - baráti közelál­lás a szegényekhez,a néphez - még ma is érezhetően belengi templomukat. A szoborcsoport egy része már 1940-ben elkészült - két ferences laikus barát előtte hosszabb időn át Olaszország­ban tanulmányozta a Jézus szü­letését bemutató különböző bet­lehemi jeleneteket -, akkor sik­lósi fűzfát használtak, a követ­kező évben a Mohácsi-szigetről hoztak fűz- és nyárfát. A szoborcsoportot sokszor kérték már kölcsön, külföldre is, sohasem adták, féltve a szál­lítással járó esetleges károso­dástól. Különösebb javításokra az elmúlt évtizedekben nem szorult. Idén január 10-én vi­szik el a szentélyből - másnap, az Úr megkeresztelésének ün­nepén már nem látható -, s egy évre ismét a gyóntatófolyosó egyik megfelelő helyiségében várja a következő karácsonyt. A História Domus írja 1943- ban: „Az új nagy Betlehem, amely asztalos testvéreink buz- góságát és ügyességét árulja el, nagy tömegeket vonz. ” M. A. Karácsony este a kis Jézus még a jászolban van Hívő hitetlenek Amikor Jézust és Istent még egyazon felhők fölötti lény­nek hittem, a karácsonyfát angyalok lopták be nagy­anyának, a sokgyerekes na- zarénuscsalád tisztaszobá­jába. Áttetsző, fátyolszerű lé­nyek, mint a fény, könnyeden suhantak át ajtóréseken, abla­kokon. Egyikük a karácsony­fát helyezte el az asztalon, a többiek,Jézuska” ajándékait. Nem volt ebben semmi meglepő. A Mindenható köz­vetett jelenléte ott világított a gyertya lángjában, ott rezgett nagyapám áhítattól reszelőssé vékonyuló hangjában, Ő tette fuldokoltatóan nehézzé a gyanta illatát. Isten jelenléte szükségsze­rűség, evidencia volt. Kényszerű hálát éreztem iránta, hiszen izzadságos volt megküzdeni azzal az irtóztató tudattal, hogy mindent lát. Hogy a lélek egyedüli tanúja, s hogy ez a tény a fázó lelki­ismeret egyfajta szüntelen, Is­ten kegyelmébe ajánlott éber­ségét feltételezi. A gyarló Személyesség párbeszédét a néma Személytelennel. S ha mindent lát, még az álmaimat is - akkor hogy küldhet mégis ajándékot nekem, annyi vágy, gondolat, bűnös álom után? Később olvastam gyaurok­ról és Allahról, a rézbőrűek Tamenundjáról, a polipkarú Visnuról és Avalokitesvará- ról, a tolták Quetzalcoatlról, az egyiptomi Átunról, a per­zsa Mazdáról, a más vallások iránt türelmes Brahmanról, a távoli Zenről - és Krisztust, akit általában hosszúkás ko- ponyájú, de amúgy jóképű, szakállas fickónak ábrázol­nak, a legendák közé száműz­ték. Mint sokunknak, nekem sem volt nehéz hűtlenség. Az Istenek, Istenkirályok a tan­könyveinkben is históriai kö­dökbe vesztek, keresztre fe­szítették vagy felakaszották őket; még jó, hogy akadtak praktikus bölcsek is, akik visszamenekítették őket sú­lyos magányukból közénk, emberek közé. De mire a Ná­záreti hányattatásaival, ro­konságával és tanítványaival ismerkedni kezdtem, Spinoza már rég megfeszítette Istent mint Semmit, a logika ke­resztjén is. Felnőve, huszonévesen, al­bérletekből hazaverődve, a karácsonyok fénye gyakran tört lett, de csak mint az ösz- szefogdosott arany; és noha a Megváltót hűvös templomkö- vön térdeplő öregasszonyok próbálták visszakönyörögni a szívünkbe - maga az ünnep többségünkből nem kopott ki egészen soha. Krisztusban ké­telkedhettünk, kételkedhet­tünk mágiájában, vádolhat­tuk, a megbocsátás emberte­lenül magas, nem földi mércéi miatt megfoszthattuk trónjá­tól - de karácsony ünnepén ez alig változtatott. Es Krisztust még ezekben az istentagadó évtizedekben is éppen az „Antikrisztusok” hozták vissza minduntalan; a költészet, a klasszikus gyöke­reit őrző zene vagy a tudo­mány tanácstalansága az anyag legvégső titkai fölött. "Térdig a csobogó nyuga­lomban” - mintha vízen lá­balna át és jönne értünk Isten József Attila versében; vele perlekedik, hozzá menekül Ady. Ma ismét divatja van val­lásnak, szeretetnek - de már nincsenek bálványok, ame­lyeket újra kellene faragni - ez az Internet korában egyéb­ként is anakronizmus volna. A ránkszabaduló mai „földön- túliság”, istenek-utak-miszti- kák tarka választéka sokakat ösztönöz arra, hogy Istent, a számára igazat keresni kell. Jó esetben legfőképp azért, hogy arcmására lelve több er­kölcsi fogódzója legyen a sa­ját helyét, evilági feladatait il­letően. Ma az ódon bútorai közé rekedt nyugdíjas a szeretetvá- rását, a Messiás jövetelét csak egyetlen szerényen díszített fenyőággal jelzi. Van, ahol Is­ten mindenhatóságával kínzó magány, betegség, másutt az asztalra löttyent olcsó borok ecetszaga felesel. Korunkban a média szívesen beszél a haj­léktalanok karácsonyáról vagy a kemény fiúk börtönka­rácsonyáról. És a nagycsalá­dosokéról. A szélsőségekről. Az utóbbi helyekre ma a jó magaviseletű politikusok többsége is ellátogat, aki ilyenkor ígérhet mindent - kivéve megváltást. A Megváltó a hívők szerint üdvözítő gát a Semmi partjai előtt, melybe minden felfog­ható létezés hullik. Megszün­teti a Semmit, a halál tudatá­nak helyébe az átlényegülés, a hozzá való vissztérés tudatát építi. Az isteni szubjektumba „visszahelyezett végtelenség” - mint az isteni okság reali­tása - teszi lehetővé azoknak az erkölcsi tartalmaknak a ki­alakulását, amit a hívővé váló önmagában felfedez: az Is­tennel egyesült lelkiismeret feltétlen és akadálytalan kész­ségét a Jóra. Ez a „Jó” az, amikor a ka­rácsonyfa alatt megérintjük egymást, ha csak gondolatban is - míg más egyedül lévén csak Istent, ha van. Talán ez karácsony üzenete. Bóka R. Töredezett fénykép a múltból P eley Erzsébetnek talán az utolsó esélyt adta meg az élet, amikor egy nálánál több mint tíz esztendővel fiata­labb katonatiszt megkérte a kezét ott, a Szepességben. S bár apai nagyanyám rám ma­radt emlékkönyve szerint (mert ő volt e vénülő kisasszony) álmodott más lovagról, egy de­cemberi napon, különös kará­csonyi ajándékként oltárhoz állhatott Kozma Sándorral. (Már nem volt mire várni?) Kozma Sándorné a házas­ságkötést követő esztendő múl­tán, 1918-ban (még állt a Mo­narchia) negyvenhárom évesen megszülte egyetlen fiát, apá­mat, s hosszú életet kapva ajándékba, még én is ismerhet­tem, s hallgathattam kisgye­rekként régből eredő történe­teit. Áthatolhatatlan fenyőer­dőkről, sziklás meredélyekről, gyors sodrású hegyipatakról, énekeskönyvben őrzött havasi gyopárról és persze, a hihetet­lenül kemény és hosszú telek­ről. A telek csöndjeiről. Mert, miután Pécsre jöttünk, soha­sem értette nagyanyám, mitől e hosszú, lucskos őszök és e gyönge, alig havas telek, hi­szen ahol ő gyerekeskedett, már novemberben méteres ta­karó födte a tájat, s nem volt más közlekedési eszköz már­ciusig, mint a lovak repítette, csilingelő szán. Meg hát az élet más dolgai­ban is bőkezűbben adott szá­mára, többet hullatott a javak­ból is. Birtokot és rangot. Ahogy emlékszem, szinte minden születésnapon, névna­pon (és persze, minden kará­csonyon) megjegyezte, hogy bizony azért áll körünkben, üres kézzel, mert a nincsből nem tud adni. És olykor elsírta magát, mi meg vigasztaltuk. N agyon hittem én abban az elporladt gazdagság­ban, amit jóságával pó­tolt azokban a lehetetlen, de akkor számomra a gyermekko­romat és sokféle boldogságot adó ötvenes években. Engem különösen szeretett, hiszen fiú voltam, s fiához hasonlíthatott. Most, hogy régen őrzött nap­lóját újraolvastam, ismételten megerősített benne: más volt az ő világa. Mondén. Hiszen Pestre jártak vásárolni ifjúko­rában, a feljegyzett címek sze­rint például Neumann Jenő ka­lapüzletébe, a Kígyó utcza 6-ba vagy Hölzel József czipőkeres­kedésébe, a Múzeum körút 35- be. A szentestének egy arra alkalmas pillanatában nagyanyám felszólítá­sára a távol lévő szeretteinkre gondoltunk, számba véve őket. Akadtak bőven. (Édesanyám erdélyi lány volt.) Soroltuk fennhangon, kinek ki jutott eszébe, s a hosszú sort mindig a svédországi rokonok zárták, nagyanyám, általunk sohasem ismert nővérének famíliája. Mariskát a svéd nagykövet vette feleségül (vagy talán a követségi titkár volt az illető?), s már az első világháború kitö­rése előtt magával vitte, vala­hova Göteborg környékére. Az utazás akkoriban, főleg ilyen távon nehézkes volt, s tud­tommal nagyanyám többet so­hasem látta nővérét, (sokat imádkozott érte) s csak levél­ben tartották a kapcsolatot. (E leveleket nagyanyám később, néhány héttel a halála előtt ap­rólékosan kiválogatta a többi közül és elégette.) A svéd rokonok, a svédor­szágiak ma is minden kará­csony előtt eszembe jutnak, s olykor felötlik bennem, de jó volna valahogy reájuk buk­kanni. De hogy keressem őket? Lenne-e értelme? Ki tudja. Családon belül nincs, aki tám­pontot adjon. Talán, majd ha nem lesz más dolgom, kikutatom őket, mert lehetetlen kiseprűzni őket a fe­jemből. Különösen néhány éve, hogy rátaláltam egy töre­dezett, régi fényképre, úgy 1870-80 környékéről (a képet a családi lomos őrizte meg), melyen Mariska és Erzsébet, két csöpp leány ücsörög a pla­fonig érő karácsonyfa előteré­ben, babák és játékok közelé­ben, nyitott mesekönyvvel az ölükben, kissé mereven, de bé­késen, és feltehetően kíván­csian az akkoriban ritka fotog­ráfusra. M a, több mint száz esz­tendő múltán már csak nekem beszél e fénykép. S bár hasonló ünnepi pillanatokat megörökítünk ma is, holnap is, színesben fogva meg a tűnő pillanatot, de mint ez a két csöpp lány, Erzsébet és Mariska, mi sem tudjuk, hogy mit tartogat a sors különös for­gatókönyvében. Csak remél­jük, hogy sokáig lesznek még velünk is szép karácsonyok. Kozma Ferenc

Next

/
Thumbnails
Contents