Új Dunántúli Napló, 1997. december (8. évfolyam, 329-357. szám)

1997-12-13 / 341. szám

1997. december 13., szombat Háttér - Riport Dunántúli Napló 7 Országgyűlési képviselők és választóik - négy év tükrében (13.) „Nem lettem gazdagabb” SZDSZ területi lista: beszélgetés Bretter Zoltánnal A vége felé közeledik a választási ciklus. Ez egyfelől a pártpoli­tikai csatározások megélénkülésével jár, másfelől a mérlegké­szítés kötelezettségével: hol tartunk a négy évvel ezelőtt megfo­galmazott célok megvalósításában. Interjúra kértük Baranya megye országgyűlési képviselőit: sorozatunkban arról beszél­getünk, milyennek látszik a képviselő és a választópolgár az elmúlt időszak eseményeinek, munkájának tükrében.- Mi az, amitől elvonja a képvi­selői munka?-Elsősorban a családtól. A vidéki képviselőknek ebből a szempontból különösen nehéz a helyzetük. Sőt, tulajdonképpen akkor sem vagyok a csalá­dommal, ha hazajövök Pécsre. Rengeteg itthon is a munka. Természetesen a képviselői fel­adatkör elvon a szakmától is. Ez nekem annyiban okoz foko­zottan gondot, hogy első meg­választásom előtt már elkezd­tem kiépíteni egy szakmai kar­riert, amit éppen a politika mi­att kellett félbeszakítanom. Va­lamelyest segített szakmai kö­tődéseim megőrzésében az, hogy közben taníthattam.- Frakciófegyelem, képviselői kötelezettség a választók felé. Az elv: a választók érdekeinek a képviselete. A parlamenti munka azonban jellemzően országos döntéseket szül, nem lokális igé­nyeket elégít ki. Ezek hogyan egyeztethetők össze?-Ezek a motívumok állan­dóanjelen vannak, minden dön­tésnél mindegyiket folyamato­san figyelembe kell venni. Egy példa: a pedagógusok bérezése. Természetes, hogy dolgozik bennem egyfajta „szakszerve­zeti indulat”, vagyis a bérüket emelni kell, mert az összokta- tási kiadásokon belül is a fize­tések nagyon alacsonyak. Azt is tudom, hogy ha a közalkalma­zotti kör egészére vonatkozóan bért emelnénk akár csak 100 forinttal, ez a költségvetés szá­mára több milliárdos többletet jelentene. A konfliktus felold­hatatlannak látszik, s ilyenekkel kell nap mint nap megküzdeni.- De kinek felel a képviselő a szavazatáért? A frakciónak, a választónak, a költségvetés ki­dolgozóinak?-Egyértelműen a választók­nak, rajtuk keresztül a pártjá­nak. Ha sikeres jelöltként a par­lamentbe választják, sok szava­zatot tud a pártjának vinni, és ez is jelent felelősséget.- Ha valamitől a képviselő­ség elvonja - a családot, a szakmát említette —, akkor kell adni többletet is, mert különben miért vállalta volna a második ciklusra is?- Konkrétan pluszt nem iga­zán ad a politizálás, ellenben hasonlatos a mákonyhoz. Se gazdagabb, se megbecsültebb nem lettem képviselőségem ál­tal. Az viszont, hogy az ember a dolgok közelébe jut, azzal az il­lúzióval élve, hogy beleszólhat a döntésekbe - ráadásul ez nem mindig illúzió -, vonzó élet­formát ad. Nekem még különö­sebb funkcióim sincsenek, se az SZDSZ-ben, se a parlament­ben. Az országgyűlésben az ok­tatási bizottságon belül az Eu­rópa Uniós integrációs albizott­ságnak elnökeként dolgozom, a pártban pedig a felsőoktatásért felelős képviselő vagyok.- Ritkán is szerepel a parla­mentben.-Csak ahhoz szólok hozzá, amihez értek, amiből fel tudtam készülni. Oktatási kérdésekben mindig, kisebbségiekben gya­korta meg szoktam szólalni.- Az oktatás perspektívái nem biztatóak Magyarországon - elég a kritikák özönére gon­dolni. Az ember azt gondol­hatná, hogy az Ön visszafogott szereplése az országgyűlésben ennek a következménye, ezt tük­rözi.- Kettős megközelítés lehet­séges. Ha az oktatás helyzetét belülről nézzük, számos fe­szültség, gond, ideges hangulat jellemzi. Ha kívülről nézzük, például az Európa Unió Ma­gyarországról készült jelenté­sén keresztül, akkor jó bizo­nyítványt kapunk, mert a jelen­tés szerint oktatásunk helyzete nem jelenti a legkisebb aka­dályt sem a csatlakozáshoz. Ráadásul éppen átéljük az okta­tás infrastrukturális fejlődését, egy telekommunikációs robba­nást - gondoljon az Internet bevezetésére az iskolákba. E téren még a nyugati országok­kal szemben is viszonylagos előnyre tettünk szert. Őszinte meggyőződésem, hogy ezek később kamatozni fognak. Már most elmondhatjuk, hogy be­léptünk az információs társada­lomba.- Ön SZDSZ-politikus. Fel kell tételeznünk a párt ideoló­giájával, koncepciójával, prog­ramjával való teljes azonosulá­sát.- Nem politizálnék akkor, ha nem hinném, hogy egy csoport — ez esetben egy párt - képes kialakítani olyan programot, amely alkalmas megoldásokat kínál. Ráadásul az SZDSZ- programnak magam is már évek óta alakítója vagyok.-Sokaknak azonban mind­egy lehet, hogy melyik párt lo­vára ülve, de bekerüljenek a parlamentbe.-Nem zárható ki. Ezt azon­ban morálisan mélységesen el­ítélem. A magyar demokrácia szempontjából demoralizáló­nak tartom, hogy egy párt szí­neiben a parlamentbe jutott képviselő átül egy másik frak­cióba. Ha megváltozik a nézete, konfliktusba került a pártjával, akkor mondjon le, és a követ­kező választáson más progra­mot képviselve próbálkozzon.- Ön mióta szimpatizált az SZDSZ-szel?- Mielőtt megalakult volna az SZDSZ, évekkel korábban kap­csolatban voltam azokkal, akik akkor a demokratikus ellenzéket képviselték, és később ők is az SZDSZ-hez csatlakoztak. Mondhatnám, hogy személyes kapcsolatom van a párttal. Jól érzem magam itt, pontosabban jól együtt tudok dolgozni velük.- Politikai elemzők - megle­het, elfogultan - úgy vélik, hogy az SZDSZ „befűzte” a nagyob­bik koalíciós pártot. Vagyis a politikát az SZDSZ „találja ki”, az MSZP-vel csak végrehaj­tatja.-Nem zárom ki, hogy ezt bizonyos pontokon megpró­bálta az SZDSZ. Például na­gyon szoros koalíciós együtt­működést kötött a szocialisták­kal, s megpróbálta egy 54 szá­zalékos többséggel rendelkező párt mozgásterét csökkenteni, a magáét pedig tágítani - de ez nem következett be, mert 54 az 54 százalék. Ha az SZDSZ-nek voltak belső frusztrációi, éppen abból fakadtak, hogy kisebb volt a cselekvési tere, mint amennyit szeretett volna.- A választópolgárok nem kis része azonban csak legyint a parlament munkáját figyelve: „Bohóckodnak ott fent...”- Van igazság abban, amit a polgárok érzékelnek. Sok jelből lehet ezt a következtetést le­szűrni, legutóbb a NATO-csat- lakozás kapcsán. Miért nem si­kerül konszenzust kialakítani abban, amit mindenki akar? Va­lami tehát mozgatja a szemben­állásokat, akadályozza a meg­egyezést. Márpedig a konszen­zusos demokráciát érdemes épí­teni, nem pedig az erőfölénnyel működőt.- Csakhogy a többségnek az SZDSZ is részese.- Mégis mi verekedtük ki — még az MSZP ellenében is -, hogy az ellenzéknek legyenek többletjogosítványai, például a napirend megváltoztatásához 4/5-ös arány kelljen. Fontos ismérve ugyanis a parlamenti demokráciának, hogy a kisebb­ség ne érezze magát elnyomva. A konszenzusra való hajlamnak egyelőre kevés a jele. Úgy lá­tom, ha így haladunk tovább, a magyar demokráciára még in­kább a konfrontációk lesznek a jellemzőek. Most valóban úgy néz ki, hogy a parlament tevé­kenységét pejoratív szél lengi körbe, s ebben a közegben az ember rosszul érzi magát. En­nek lehet következménye a megbecsülésnek, a teljesítmé­nyek elismerésének hiánya.- Mégis szeretne tovább dol­gozni a parlamentben.- Igen, szándékomban áll el­indulni a választáson, de a pol­gárok döntenek majd. Mészáros Attila Kozma Ferenc jegyzete Éhségsztrájk Nem tudom, hogy végiggon- dolták-e, mikor és kik választ­ják az éhségsztrájkot szándé­kaik nyomatékosítására. Elő­fordult-e a megkeseredett és kényszerű protestálások tör­ténetben valahol a nagyvilág­ban, hogy netán egy neves szívsebész választotta volna e kétes kimenetelű figyelem- felhívást. S nem börtönben ülve, meggyötörtén, hanem viruló demokrácia közepette, szabadon. Mindenesetre emlékeim­ben többnyire magányos har­cosok az éhségsztrájkolók, még akkor is, ha csoportban, esetleg többen is hasonló cé­lért tagadják meg az ételt. Papp Lajos pécsi profesz- szor e sorban nem kivétel. Egyik hétfőn megtartotta illő és hagyományos székfoglaló­ját a POTE kijelölt tantermé­ben, a hét további napjain - egyéb munka híján - végig­járja régiónk megyéit, kilin­cselve egy közös, nemzetközi pályázat tető alá hozásáért (dollármilliókat lehetne a szívsebészetnek megnyerni). Zalaegerszegen ugyanis át­menetileg „zárva volt” a műtő. Akkor néhány szót váltva vele megkockáztattam, hogy meglehetősen vagány­nak ismerem, kivágta már magát egyéb, szakmai és eg­zisztenciális csatákból is, s most is kitalál majd valamit. De ő legyintett. Nem vagány- ság ez - mondta meglehetős fáradtsággal a hangjában -, csupán annyi, hogy szeretem a betegeimet, szeretnék tenni azokért, akik hisznek ben­nem, és rám bízzák életüket. Miközben mások fölösleges csatákra kényszerítenek, s képtelen vagyok észérvekkel magyarázatot adni arra, hogy miért nem fizeti ki az egész­ségbiztosító a szívműtét árát, s ki találta ki azt az ökörséget, hogy a kórházaknak egyéb bevételeikből kell kigazdál­kodniuk azt, amire a szívmű­tétekkel ráfizetnek. Az éhségsztrájk híre persze megdöbbentett, de utólag nem csodálkozom. Sem a kezde­tén, sem a befejezésén. A pro­fesszor tudta, hogy mit vállal, s akik ismerték, szintén tud­ták, ő nem szokott viccelni. , És persze nem kell nagy képzelőerő ahhoz sem, hogy átérezze az ember, micsoda fizikai és lelki teher, micsoda stressz az élete annak, aki má­sok életéért küzd. A szívse­bész valószínűleg a rutint nem ismeri, s naponta neki is újjá kell születnie. Csak sikerüljön. „Sót vegyenek .. FOTÓ: MÜLLER ANDREA Ötszáz éve énekel a Bécsi Fiúkórus Tíz évi szünet után ismét fellép a Bécsi Filharmonikusok híres Újévi Koncertjén a Bécsi Fiú­kórus, amely jövőre ünnepli fennállásának 500. évforduló­ját. I. Maximilian alapította meg 1498-ban az udvari zene­karral együtt az udvari fiúkó­rust, amely ma már Ausztriának éppen olyan neves turista at- rakciója, mint a Spanyol Lovas­iskola, vagy a Salzburgi Ünnepi Játékok. A hivatalos jubileumi ünnep­ség 1998. március 29-én lesz, amelyen a varázslatos hangú gyerekek a Musikvereinben Ri- chardo Muti vezényletével, a fiúkórus egykori, ma már fel­nőtt tagjaival, a Chorus Vien- nensis-szel együtt Joseph Haydn Évszakok című oratóri­umát adják elő. A sánta kiskutya- De édes kis tesókl - kiált fel az anyjával sétáló lányka, amint észreveszi a kerítés mö­gött egymással hempergőző, egymást harapdáló és kergető két gombócformájú kiskutyát. Az anyukával összemosoly- gunk, elvégre a két kis pamacs valóban annyira egyforma, hogy akár testvérek is lehet­nek. Percekig csodálattal bá­muljuk a pöttöm ebek önfeledt játékát. Néhány nap múlva látom barátomat a kerítésnél, amint szalámiyégeket és parizer da­rabkákat dob a két gombócnak. Az egyikük nyüszítve von­szolja magát az alkalmi ebéd­hez, a bal hátsó lába remegve eláll a testétől. „Valaki belerú­gott szegénybe” - jegyzi meg. Napokon át szomorúan lát­tam, hogy a sérült kutyus a vackán feküdve nyalogatta a - valószínűleg - törött lábát. Vit­tem nekik csirkecsontot, és el­szorult a torkom, amikor a sánta kis eb is odabicegett a kerítéshez a jussáért. Eltelt vagy két hét, ami­kor ismét csirkecsontot vittem nekik, és a két kis blöki vadul szaladt felém. Fellélegeztem. Már nem tud­tam volna megmondani, hogy minap még melyikük volt ket­tejük közül a sánta. Hja, eb­csont beforr. Életkép A sétálóutca két oldalán egy- egy személyautó áll, az egyik­nél beszélgetnek. Barkas áll középen, a vezetőjén látszik, szeretne áthajtani az autók kö­zött. A fiatalember kiszáll, mé­regeti a térközt, aztán udvaria­san megkérdezi a bal oldali kocsinál traccsoló fickót, hogy övé-e a személyautó, s amikor az rábólint, megkéri, álljon a kocsijával egy kicsit közelebb a falhoz, hogy ő is elférjen. Erre az kitör, tegeződve el­küldi a barkaszost a francba, közölve vele, hogy adja vissza a jogosítványát, ha a két kocsi között nem tud biztonsággal továbbhaladni. A letámadott fiatalember feje pulykavörösre vált, és csendben csak annyit válaszol, hogy véletlenül sem akarja meghúzni egyik autót sem. Csak ezt ne mondta volna! Újabb becsmérlő meg­jegyzéseket kap válaszul. S hogy ne hallja a záporozó szit­kokat, beül a kocsijába és nagy óvatosan, centiről centire ha­ladva átvergődik a két személy­autó között. Megkönnyebbül. Az imént átko­zódó autós a barkaszos sike­res manőverét látva megnyugodva folytatja az imént abbahagyott beszél­getést. Dühös ügyfél Várom a bankban, hogy a pénztárnál rám kerüljön a sor. Kényszerűségből ráérősen né­zelődöm, figyelem sorstársai­mat és a tisztviselőket. Nagy­üzem van. Cingár férfi nagy aktatáská­val áll meg egy őszes-fekete hajú hölgy előtt a pultnál. Nem hallom, miről váltanak szót, csak annyit látok, hogy a férfi egyre ingerültebben magyaráz, a nő meg egyre türelmesebben válaszolgat neki. A háttal álló férfit testtartása, széles mozdu­latai alapján meggyőzhetetlen- nek tartom, olyannak, aki az ügyével kapcsolatban valakitől valamit hallott, és most azt kéri számon az alkalmazottól, hogy az miért nincs úgy. A nőről lerí ä szakmai tudás, a nyugalom, a segítő szándék. Mégis kudar­cot vall. A férfi dühösen visz- szadobál mindent a diplomata- táskájába és vérig sértve, kö­szönés nélkül úgy hagyja ott a csodálkozó vitapartnerét, mint aki megfogadta, ide soha az életben nem teszi be többé a lábát. A hölgy leforrázva, ér­tetlenül bámul utána. B. Murányi László Szálkák

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents