Új Dunántúli Napló, 1997. november (8. évfolyam, 299-328. szám)

1997-11-20 / 318. szám

1997. november 20., csütörtök Hitélet Dünántúli Napló 7 i ) A zárdisták ünnepe November 14-én újra összejöt­tek Pécsett, a Helyőrségi Műve­lődési Otthonban a zárda volt tanárai, tanítványai, a hajdani növendékek gyermekei és uno­kái, hogy emlékhangversennyel és műsoros délutánnal ünnepel­jék a Rend fennállásának 400. évfordulóját. A 23 számból álló műsor végén kialudtak a lám­pák, az énekkar tagjai égő gyer­tyákkal álltak a színpadon és Dobosné Harmath Ilona már nem csak őket, hanem az egész közönséget vezényelte, amikor felhangzott búcsúzóul Kodály Zoltán Esti dala. Dr. Marth Sándorné Emlékeztető A Keresztény Értelmiségi Fórum pénteken 5 órakor tartja é havi programját a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma dísztermében. Dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek előadásának címe: „Az erdélyi magyarság ezer éve és jelene”. Elkészült a szalánta-németi templom tornyának felújítása, vasárnap a fél 11-es szentmise keretében áldja meg a munkát Mayer Mihály megyés püspök. Az erzsébeti egyházközség és a község önkormányzata a temp­lomlépcső és támfa felújításának átadásával kapcsolatban ünnep­séget tart. A búcsúi szentmisét a megyés püspök úr mutatja be délután fél háromkor. Cecília hangversenyek. No­vember 23-án, vasárnap este a 6 órai szentmisén Szent Cecília tiszteletére és Mayer Ferenc a székesegyházi énekiskola igaz­gatója emlékére a pécsi Madri­gál kórus zenés áhítatot tart a Szent Ágoston templomban. Egyházzenei áhítat lesz a Bazi­likában is vasárnap 4 órakor. Pécsszabolcson vasárnap a 9 órai misén a pécsi székesegy­házi (Palestrina) kórus énekel. Aranymise a Fiúsban. Va­sárnap este 6 órakor kezdődik a pécsi Pius templomban Bolvári Pál atya aranymiséje, melyen részt vesz egykori paptársa, Barcza Tivadar is. (a) Nyílt napokat tartanak de­cember 1-jén és 2-án a Pécsi Református Kollégium Gimná­ziumában az érdeklődő nyolca­dikos és hatodikos diákok va­lamint szüleik számára. A négyosztályos gimnáziumban egy humán és egy általános tan­tervű osztály indul az 1998/99- es tanévben, a hatosztályos gimnáziumi képzés keretében pedig egy humán osztály. Elő­zetes felvételiket 1998. február 16-án tartanak. (a) Orientációt Helmut Kohl német kancellár az evangélikus egyház zsinódu- sához intézett üdvözletében felhívta a figyelmet: nagymér­tékben az egyházakon múlik, miként tud megbirkózni Né­metország a jövő nagy kihívá­saival. A kancellár beszédében ki­emelte a hit erejét. „A társada­lom egyenesen szomjazza a biztonságot és az orientációt, s ennek kielégítésében az egy­háznak nagy szerepe van” - fogalmazott Kohl, hozzá­fűzve: azt szeretné, ha az em­berek egyházukat olyan erő­ként élnék meg, amely a nagy Változások idején utat mutat és bátorságot ad. A német kancellár ezúttal is határozot­tan kiállt az iskolai vallásokta­tás fenntartásáért. Mária-év az egyházmegyében Beszélgetés Mayer Mihály megyés püspökkel a hiteles keresztény emberekről és a zsinat munkájáról Sok szép Ünnep után, gondoljunk csak legutóbb a vértanú Apor Vilmos vatikáni boldoggá avatására, a dolgos hétköz­napokra tekinthetünk egyházmegyénkben is. A tennivalók középpontjában a zsinati teendők állnak és a jövő évre való készülődés, mely szőkébb régiónkban Mária éve lesz. Erről váltottunk néhány szót Mayer Mihály megyés püspökkel. A Püspök Úr (képünkön) elöljáróban leszögezte, hogy Apor Vilmos vér­tanú püspök római bol­doggá ava­tása az egy­ház, a megkeresztelt emberek közösségének szép ünnepe volt. Azt bizonyította, hogy ma milyen nagy szükségünk van a hiteles keresztény embe­rekre, kiknek hitelességét Is­ten iránti szeretetük, hitük ala­pozta, s az ebből fakadó erköl­csi életük, társadalmi felelős­ségük. Apor Vilmos életében ifjú pap kora óta ott lakozott a hi­téből fakadó felebaráti szere- tete, pasztoráli s feladatai és a mindenki iránti karitatív mun­kája. Ezt igazolja a Gyulán el­töltött plébánosi munkája, püspöki kinevezése 1941-ben, s ennek bizonyítéka a háború végén a különböző menekül­tek befogadása a püspökvárba és pincerendszerébe valamint a nők megvédése a garázdál­kodó szovjet katonáktól. Apor Vilmos boldoggá avatása a Magyar Katolikus Egyház ki­emelkedő eseménye volt, s a tény az egyetemes világ felé is jelezte a nap jelentőségét, vive a magyarság hírét. Minden egyházmegye a kor változó szellemiségéből és ki­vívásai okán arra törekszik - mondotta Mayer Mihály -, hogy hasonlóképpen megraj­zolja a hiteles emberek képét. Ez a „megrajzolás” természe­tesen szimbolikusan értendő, s e képet az egyházmegyei zsi­nat kívánja megfelelő kont­rasztban bemutatni. Az idén megkezdett zsinati teendőket 1988-ban a Pécsi Egyházme­gye tovább kívánja folytatni. A zsinat záró ülései egyház­megyénk társ-védőszentjének ünnepéhez igazodik majd, hi­szen tudjuk, hogy évről évre október hónap 25. napján em­lékezünk Boldog Mórra. Minden egyházmegyei zsi­nat, mint ahogyan az egyete­mes zsinatok is az emberi megfontolások és meggondo­lások dialógusa. A munka számunkra, vallásos emberek számára a Szentlélek megvi­lágosító, útmutató egységesítő irányítását is jelenti, és így az emberi munka és a Lélek mun­kája által minőségi és hiteles zsinórmértéket nyújthatunk a ma embere számára. Köztudott, hogy a pünkösdi lélek eljövetele előtt az apos­tolok Máriával együtt imád­koztak az utolsó vacsora ter­mében. Mária ott volt az egy­ház születésénél. A mai egy­ház újjászületésében - hangsú­lyozta a megyés püspök - Má­ria imájára, közbenjárására és példájára is fel akarjuk hívni a figyelmet. Ezért az 1998-as év egyházmegyénkben nem csak az ezredfordulóra való készü­lődés jegyében a Szentlélek éve lesz, hanem Mária-színe- zetet is kap. Az egyházmegyei Mária-év meghirdetésére ok­tóber 25-én, Boldog Mór ün­nepén került sor Máriagyűdön, püspöki mise keretében, nagy számú hívő és pap jelenlété­ben. A jövő évben arról is sze­retnénk megemlékezni, hogy a jelenlegi gyűdi kegyszobor éppen 300 éves, s az előző szobor a török időkben Eszékre került. Terveink kö­zött szerepel tehát az eszéki Mária-szobor ünnepi fogadása Máriagyűdön, melyet ünnepi zarándokmenettel hozunk át a jövő évi ünnepségekre. Máriagyűdöt minden esperesi kerület hívei felkeresik 1998- ban. A Mária-évi ünnepsé­gekre szóbeli meghívást ka­pott már Franjo Kuharics ér­sek úr Horvátországból, to­vábbá Paskai László bíboros úr és Karl-Josef Räuber, pápai nuncius úr. Végül, de nem utolsósorban arra is emlékezhetünk jövőre - mondotta befejezésül Mayer Mihály -, éppen ötven éve lesz annak, hogy 1948-ban, az akkor meghirdetett Mária-év- ben Mindszenty József her­cegprímás úr Máriagyűdön járt és misézett. Mindezek a várhatóan szép és felemelő események segítenek abban, hogy egyházmegyénkben is minél több hiteles, keresztény ember vállalja az istenszere- tetből fakadó társadalmi szol­gálatot. Kozma Ferenc A gyülekezeti terem falán Csányoszróban az eklézsia két nevezetes alakjának portréja látható. Csikesz Sándor csány- oszrói lelkész, későbbi egye­temi tanár és Király Julianna. Neki nem Debrecenben jutott katedra, hanem „csak” itt a fa­luban. Ő volt az utolsó kántor­tanító a kiscsányi református elemiben, ő szólaltatta meg 20 éven keresztül az Angsztert minden áldott nap iskolakez­dés előtt és minden istentiszte­let alkalmával. Istennek legyen hála, Csi­kesz szószéke egy vasárnap sem maradt üresen utána. Az Angszter azonban árván ma­radt. Nagy gyülekezetek sem tehették meg, hogy kántort vá­lasszanak, elárvultak az orgo­nák, elgazdátlanodtak a korál- könyvek és az énekeskönyvek, nem volt aki orgonáljon, éneket tanítson. Fél évszázaddal „új” Angszter énekeskönyvünk kiadása után még mindig hallani ,jaj tiszte- letes úr, mi ezeket az újakat nem ismerjük.” Az orgonák pedig, miközben felbecsülhe­tetlen értéket képviselnek, né­mán állnak sok templomban. A lelkészek közül kevesen tud­nak, mernek rajtuk játszani. Csányoszróban Tóth Sándor nagytiszteletű úr még vezette a hangszerrel a gyülekezet éneklését, de az utána követ­kező lelkészek erre már nem vállalkoztak. Az idei esztendőben csoda­képpen minden vasárnap meg­szólal az Angszter Csányosz­róban. Magyarmecskében és Gyöngyfán pedig harmonium vezeti a gyülekezet éneklését. Gyülekezetünknek három kán­tora is van, Sebők Károly ma­gyarmecskei nyugdíjas tanár, okleveles kántor, Németh Ist­ván, a pécs-kertvárosi gyüle­kezet másodkántora, okleveles kántor és Kovács Ildikó, a vajszlói római katolikus eklé­zsia kántora, a pécsi kántor­képző végzős növendéke. A köszönetnyilvánításra keres­tünk alkalmat és újra csak az ő szolgálatukat „kellett” kér­nünk. November 15-én délután 2 órakor ők adtak hangversenyt a csányoszrói templomban. Mi ennek az áhítatnak keretei kö­zött adhattunk hálát értük, minden szolgáló és valaha szolgált kántorért, orgonáért és orgonaadományozóért, építőért és hangolóért, mindazokért, akik lehetővé tették, teszik számunkra, hogy a gyülekezet éneklése szép harmóniában szállhasson a templom ajtón kívül maradókhoz is, hívogatá- sul. B. Csaba Nővérünk, Erzsébet ő a mienk. Nem azért, mert II. András királyunk és Merániai Gertrúd leánya, inkább lelkü- lete ragad magával minket, s ami őt lelkesítette, az tölthet be bennünket is. Épp a lényeg a közös bennünk: Erzsébetben valóságként, bennünk lehető­ségként él az a többlet, ami tar­tást és gerincet ad az embernek. Erzsébet túl régen élt ahhoz, hogy megérezzük mai aktuali­tását? Túl kevés volt a földi 24 éve ahhoz, hogy bölcs taní­tónkká válasszuk? S annyira különbözött az ő családi háttere a mi társadalmi pozíciónktól, hogy nehezünkre esik beillesz­teni az ő vonásait és gondola­tait a mi életünkbe? Ezért úgy érezzük, őmégsem a mienk? Jézus Krisztus, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké, személyében hidalja át az idő és tér távolságait, s mi őbenne leszünk testvérei egymásnak. S ebbe a „családi” kötelékbe nem az értelmi szűrő engedi be­lépni a jelöltet, s nem is a „megéri-e, nem leszek-e vesztes miatta?” kérdés elemzése báto­rít fel az Istenhez tartozás gyermeki bizalmára, hanem Jé­zus meghökkentő adoptálása: „aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvé­reim, nővérem és anyám ”. Erzsébetben élt ez a lelkűiét, s ez Krisztus testvérévé tette. Logikus, hogy felismerte min­den embertestvérében a Krisz­tus-testvért, abban is, akiben még csak rejtve volt jelen az Is­ten. Mi is a Krisztus-testvériség örökségében élünk, s azon fá­radozunk, hogy napi törekvése­ink közelebb vigyenek az ígéret beteljesedéséhez: hogy Isten gyermekeként, megajándéko­zottként birtokoljuk az öröksé­get, az Országot. Örömmel te­kintünk azokra az előttünk járó, idősebb testvéreinkre, akik már győztek, akik elnyerték Jézus áldozatának gyümölcsét. Sze­retnénk felzárkózni hozzájuk, eltanulni tőlük, miért tették azt, amit tettek. S talán bennünket is megragad a győztes indíték! Erzsébet eladta királyi ék­szereit, hogy jóllakathassa a környék éhezőit. Naponta közel ezer embert etetett. Üres kenye­ret fogyasztott a pazar lakomá­kon, mert szívébe hasított az igazságtalan megkülönbözte­tés: az ő asztala azért roskado­zik a jobbnál jobb falatok­tól, mert el­vették azt a szegényektől! Egyikünk sem ismeri Isten titkait. De ta­lán nem jár messze az igazságtól, aki úgy fogalmaz, hogy Isten azért teremtett a többinél gazdagabb embereket, mert rájuk bízta testvéreik ja­vait, azzal a meghagyással, hogy ők nyújtsák át azt nekik, így aztán nehezen érthető, hogy meri az ember különbnek tekin­teni önmagát másoknál, s mire alapozva éli kiváltságos életét, mintha neki több joga lenne az élethez, a jóléthez, az örömhöz, mint a peremre szorultaknak. Az örökkévalóság és a múló világ feszültségében azt sem mondhatjuk magunkénak, amit naponta használunk, különös­képpen nem a fölösleget, amit talán azzal a megbízatással kaptunk, hogy mi adjuk át test­véreinknek, s így - érdemtele­nül - nekünk is részünk legyen az érdemben, s a közös öröm­ben. Amikor a Jóságnak kijáró ér­tetlenség tetőződött, az özvegy­ségre jutott Erzsébetnek el kel­lett hagynia otthonát. De őt ez sem töri meg, hiszen látja az ápolásra szoruló betegeket, el­hagyatottakat, testi-lelki nyo­morultakat. Korábban otthont tudott adni nekik - most még többet ad: önmagát. Észrevette őket, és figyelmes szeretetébe vonja őket. ő, a királylány, aki úri életre született, de inkább krisztusi akart lenni. Amikor megkereszteltek és Jézus szeretetére kezdtek ne­velni minket, jó úton indultunk, hogy keresztények legyünk. Néha mégis úgy tűnik, az az út, amin járunk, nem Krisztushoz vezet. Mert Krisztus nem kas­télyban lakik. Talán inkább pa­nelben, öregotthonban, park­ban vagy lépcscíházban. Éhezik, fázik, tartozásai vannak. Em­beri szóra, figyelmességünkre vágyódik. .. Erzsébet az utcát rója és osztja a szeretetét. Időnként mé­lyen a szemünkbe néz és báto­rít: merj kilépni az önzésed bör­tönéből, nyisd ki szívedet, hogy betelhess az ajándékok Ajándé­kozójával. Garadnay Balázs Egymás testvérei vagyunk Néhány évvel ezelőtt egy pün­kösdi máriagyűdi zarándokla­ton a cigányok szentmiséje után az alsószentmártoni lelkészhez odament egy idős sokác néni és ezt mondta: „Tisztelendő úr! Maga tudja, hogy mennyire fájt nekünk, hogy amikor otthagy­tuk a falunkat, a templomunk a cigányoké lett. Most ott voltam a misén. Ha ezek a cigányok ilyen szépen imádkoznak, ak­kor már nem sajnálom, hogy övék a templom. Isten áldja meg magukat!” A templom, a korábbi sokác- sváb-magyar faluközösség összetartója és életének köz­pontja az idei búcsúkor, no­vember 11-én volt kétszáz éves. Alsószentmártonban, a több mint húsz éve homogén cigány faluban élő egyházközség ott­hona ez a templom. A jubile­umra előbb lelkigyakorlattal, gyónással készültünk, aztán nagytakarítással, díszítéssel. Az ünnepi szentmisére meg­hívtuk a falu egykori lakóit. Sokan örömmel fogadták a meghívást és meghatottan jár­ták be a szép emlékeket idéző helyeket, köszöntötték a rég nem látott ismerősöket. Az ünnep alaphangját a helybeli plébános köszöntő szavai adták: „A fájó esemé­nyek elég távol vannak már ah­hoz, hogy az emlékek idézése ne a sebek fölszaggatása, ha­nem gyógyulása legyen. Az ünnep alkalom arra, hogy fel­ismerjük: mindannyian Isten gyermekei és egymás testvérei vagyunk.” Magyarul, sokáéul és cigá­nyul zengett az ének. Arnold János kerületi esperessel együtt misézett többek közt Báthori László és Funk Gusztáv egykori alsószentmártoni plébános is. Mise végén a Collegium martineum fiataljai a szent Márton legendát és cigány da­lokat adtak elő cigány nyelven. Az alsószentmártoni ci­gányasszonyok a templom ud­varán a maguk sütötte ünnepi kaláccsal vendégelték meg a kb. 400 résztvevőt, akik még egy ideig együtt maradtak, be­szélgettek. Az egyház egyetemességé­nek (minden embernek és nép­nek helye van benne!) és a ki- engesztelődésnek szép jele volt ez a búcsú. A jövőbeni közös ünneplé­sek reményében mondtuk: s Bogom! Nurok bún s szene- tate! Viszontlátásra! L. J.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents