Új Dunántúli Napló, 1997. november (8. évfolyam, 299-328. szám)
1997-11-15 / 313. szám
10 Dhnántúli Napló Kultúra - Művelődés 1997. november 15., szombat Oldalszerkesztő: Gárdonyi Tamás Hírcsatorna Bábelna. A Pécsi Harmadik Színházban november 18- án este fél 8-kor a budapesti Szkéné Színház vendégjátékára kerül sor. Tasnádi István „Bábelna” című darabjának alcíme: Vidám zenés manipuláció, nyelvleckék haladóknak. Az előadást Árkosi Árpád rendezte. A színházban 17-én este 7-kor Spiró Kvartettjét játsz- szák. (ly) Város, kultúra. A társasági élet formáiról, a klubok, szalonok, bálok szerepéről beszélgetnek a vendégek a „Város, polgárok, kultúra” sorozatban november 20-án 18 órakor a pécsi Művészetek Házában. Házigazda Varsányi Erika szociológus és Cseri László újságíró. (ly) Szépségtár. A századelőtől napjainkig készült tárgyakkal nyílik meg november 17-én a Parti Szépségtár. A galériában olyan darabokat mutatnak be, melyeken egy tisztes ipar, iparos vagy művész keze nyoma, szaktudása, tehetsége tetten érhető. (ly) Nyílt nap. A Művészeti Szakközépiskolában november 18-án és 19-én 10 órától a képző-iparművészeti szakra jelentkezőket várják. A zeneművészeti szakra készülők hangszeres előmeghallgatása 17-e és 19- e között lesz. (ly) Vidám művek. Baranyai előadók is jelentkeztek arra a találkozóra, melyet november 22-én és 23-án a Ferencvárosi Művelődési Központban tartanak „Vidám művek fesztiválja” címmel. A bemutatón versmondók, színjátszók lépnek fel. (ly) Körtánc. Új, országos kulturális vetélkedősorozat indul Körtánc címmel a hazai etnikai kisebbségek megismertetése céljából, a Ki mit tud? mintájára, melyre öttagú csapatokat várnak általános és középiskolás diákok részvételével. A versenyt a Magyar Televízió hirdette meg. (ly) Érzelmekről a zene nyelvén Van, aki soha nem érti meg igazán, mi lehet a jó abban, hogy néhány ember hangokat csal ki egy fa- vagy fémdarabból. Ä Pécsi Ércbányász Fúvószenekar tagjai azonban tudják a választ. Ezt bizonyítja, hogy több nehéz időszakot is túlélve idén már fennállásuk 40. évfordulóját ünnepük. Lelkes kis csapatként, volt katonazenészekből amatőr fúvós- zenekar alakult meg 1957-ben a Pécsi Uránércbánya Vállalatnál. Nagy örömmel, saját és kölcsönbe kapott hangszerekkel muzsikáltak, de még egyenruhájuk sem volt. Ebben az időben Tölgyessy Tibor, egykori színházi zenész lett a karnagyuk. Jól emlékszik az első évekre Krachenfelder Sebestyén, aki 1962 óta játszik velük. 12 éves korától zenél, a nagyárpádi fúvószenekarban kezdett, ahonnan egyébként később többen is jöttek a zenekarhoz. Amikor élményeit sorolja, a külföldi szereplésekre emlékszik vissza legszívesebben. A német népzene bemutatásával elért teljesítményét idén Gungl József-éremmel ismerték el. Ritter Jánosnak az egész családja zenész volt, sőt még most is az, hiszen jelenleg is öt Ritter muzsikál a zenekarban. János klarinéton és szaxofonon játszik, 1972-ben jött az együtteshez. A kezdettől a zenekar mellett volt Bimbó József, aki csak idén áprilisban mondott le az elnöki megbízatásról. Nagyon jó társaságnak tartja a zenekart, nemcsak a szoros baráti szálak és a közös élmények miatt, de azért is, mert az idők múltával egyre többen kerültek ide zeneiskolai előképzettséggel. Amikor 1972-ben Apáthy Árpád vállalta el a kamagyi teendőket, magasabb zenei színvonal, lendületes fejlődés lehetőségei teremtődtek meg. Egyre több siker fűződött a nevükhöz, a siklósi fesztivál nagydíja 1973-ban, a koncert fúvószenekar cím elnyerése 1978-ban, az Örökös Kiváló Együttes cím 1984-ben, majd a csúcspont: kétszer is megkapták a „Kiemelt Aranydiplomát”. Apáthy Árpád 15 év után nem tudta tovább vállalni az itteni munkát. A rendszerváltás után kiderült: a vállalat nem gazdaságos, be kell zárni. A zenekar tagjai létszámleépítések és nyugdíjazások miatt szétszéledtek. 1992-ben azonban új élet kezdődött, amikor a karnagy Szabó Ferenc, a Pécsi Szimfonikus Zenekar szólam- vezetője lett. Szinte a nulláról, 16-18 taggal indultak el, de mára több, mint félszázán vannak. Szerencsére a zenekar szellemi és anyagi értékeit a nehéz időkben sem engedték széthullani, bár a hangszerekre ma már ráférne a felújítás. A zenekarért alapítványt hoztak létre, s tervezik, hogy januártól a nevük is új lesz. Ma is hetenként kétszer próbálnak, évente adnak két önálló koncertet, december 6- án pedig a Liszt-teremben jubileumi hangversenyt dirigál majd Howard Williams. A társaság utoljára a németországi Schlemában rendezett zenei fesztiválon aratott kirobbanó sikert. S hogy miért érdemes az együttesnek dolgozni? Szabó Ferenc karnagy szerint többek közt azért, mert kell egy olyan társaság, ahol nem a szavak döntik el a dolgokat, hanem érzelmek, melyeket a zene nyelvén közvetíteni is lehet egymás felé. És azért, mert a muzsika nem torzsalkodásra buzdít, hanem arra, hogyan lehet „együtt húzni”. Hodnik I. Gy. Fiatalok és idősebbek, férfiak és nők zenélnek itt együtt fotó: laufer László Padlás és fénytextil Árvái Ágnest vonzzák az ellentétek. A sűrű és a ritka, a durva és a finom, a sötétség és a fény. Textiljein váltakozik a sűrű és a ritka szövés, a durva szálú, rusztikus kender és a finom, nemes arany- vagy selyemszál, a fény pedig, mely átszűrődik a lazább felületeken, különösen lebegővé varázsolja az anyagot. Pécsett, a Művészetek Házában az elmúlt hét közepén megnyílt kiállításán elsősorban ilyen fénytextileket mutat be egy sajátos, a számára minden életkorban élményt jelentő padlás sejtelmes világát megjelenítő térben, melyben a rejtelmes sötétség, a réseken, nyílásokon beeső finom fénypász- ták, az ott található, felfedezésre váró elfelejtett tárgyak megtalálásának izgalma idéző- dik fel a látogatóban. Árva Ágnest nemcsak az ellentétek, hanem a tiszta, természetes anyagok, az ősi eljárások, szimbólumok is vonzzák. Mostani kiállítását az 1995-ben elnyert Kolbe-alapítvány ösztöndíja segítségével készítette. A Pécsi Művészeti Szakközép- iskolában végzett ’82-ben, majd a JPTE rajz szakán Keserű Ilonánál, jelenleg pedig az Iparművészeti Főiskola textil szakos hallgatója. Egy éve már, hogy Pécsett világtalan gyerekeket tanít, olyanokat, akik egyéb érzékszerveikkel próbálják a körülöttük zajló létet megtapasztalni, de akik sohasem élvezhetik egy fénytextil különös szépségeit. Cs. L. Felfedezésre váró, illatos textíliák fotó: wéber tamás A Jelenkor novemberi száma A Jelenkor novemberi számának versrovatában Lázáry René Sándor, Háy János, Gál Ferenc, Győri László, Makay Ida, Ki- bédi Varga Áron és Meliorisz Béla verseivel találkozhat az olvasó. A prózarovatban Darvasi László A könnymutatványosok legendája című regényének részlete, valamint Sándor Ivánnak az előző lapszámban olvasható regényfejezetének második része mellett Forgách András készülő, Az angyalarcú kígyó című prózakötetének újabb darabjai kaptak helyet. De ide tartozik Gustaw Herling-Grudzinski Ugolone da Todi (Egy filozófus nekrológja) című írása is Mihályi Zsuzsa fordításában. A folyóirat e számában Heller Ágnes és Bacsó Béla válaszolnak a filozófia feladatát, szükségességét firtató kérdésre, melyet Boros János vetett fel az októberi lapszámban olvasható vitaindítójában. A vita a decemberi számban folytatódik. A tanulmány-rovatban Krommer Balázs A nyelv, ami történik címmel ír Parti Nagy Lajos egy novellájának poétikájáról. A kritika-rovatban aztán két további munka foglalkozik Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolán álnéven írt A test angyala című regényparódiájával: Bombitz Attiláé és Báthori Csabáé. Décsi Tamás Sándor Iván két regényét, az Átváltozások kertjét és a Tengerikavicsot veszi nagyító alá. Rugási Gyula Az utolsó kapunál címmel közöl méltatást Bacsó Béla Celan-kötetéről, A szó árnyékáról, Kovács Eszter pedig Kemény István Család, gyerekek, autó című tárcagyűjteményéről ír. Makay Ida Tengeri temetés Akár a kő, a vízbe hullott, a mélybe szállt le már nyarunk. Tengeri, néma temetés. Állunk a parton könnytelen. Szótlan szertartás. Hallgatunk. Futnak a képek Film jegyzet Társkeresés a moziban Az üzenetre várva Egyedül vagyunk a világmindenségben, vagy pedig léteznek rajtunk kívül valahol még más értelmes lények is? Úgy tűnik, ez a mai embert foglalkoztató alapkérdések egyike. Megannyi tudományos mű és népszerű könyv után ezt tették fel a Kapcsolat (Contact) című film alkotói is. És a néző bizonyára eljátszik a válaszadás lehetőségével. Ami engem illet, nem titkolom, szkeptikus vagyok e tárgyban. De még ha lennének is valakik egy messzi bolygón, az univerzum emberi léptékkel szinte végtelen idő- és térbeli távlatai következtében eleve reménytelennek tűnik a kapcsolatfelvétel. De talán jobb is így. Két különböző fejlettségű kultúra találkozása nem biztos, hogy bármelyikre nézve is jótékony hatású lenne. Konkvisztádorok legyünk valahol, vagy egy másik civilizáció indiánjai? Egyik sem lenne hálás szerep. így hát, az űrbéli sültgalambra várás helyett, magunknak kell kísérletet tenni arra, hogy megoldást találjunk problémáinkra. Más dolog, hogy a lét transzcendens dimenziói bizonyára új összefüggések rendszerébe állítják e kérdést. De addig itt a Földön próbálkozhatunk azzal, hogy társra leljünk: csillagközi lények helyett, teszem azt, a másik emberrel kellene szót értenünk. Még csak távcső vagy rádiólokátor sem kell ehhez, csupán egy csipetnyi jószándék és tolerancia. Meg aztán itt vannak derék útitársaink e földi létben, az állatok, kivált az emlősök, akik iránt felelősséggel tartoznánk. Szóval ilyen gondolatok fogalmazódtak meg bennem, míg Robert Zemeckis művének képsorai peregtek előttem. Idő bőségesen állt rendelkezésemre a töprengések számára, lévén a film meglehetősen hosszú és bizony, kissé teijengős is. Százötven perces vetítési idejének kétségkívül vannak apályszakaszai. A rendező talán túlságosan ragaszkodott Carl Sagan regényéhez, ami nem biztos, hogy minden szempontból megérdemelte ezt a tiszteletet. Viszont három tényezőt mindenképpen a film javára kell írni. Áz egyiket úgy hívják: Jodie Foster, aki őszinte átéléssel festi elénk a csillagásznő szakmai elkötelezettségét és alázatát, valamint konok kitartását, megszállottságát. A másik pozitívum, hogy a filmben nincsenek űrlények, ufók, kis zöld homunculusok vagy más effélék, s nem röpködnek benne csészealjak sem. Zemeckis jobb rendező annál, semhogy ilyen eszközhöz folyamodjon. Ehelyett inkább az ember belső drámájaként veti fel a kérdést. (Én még azt a vidámparkba illő forgó alkalmatosságot is mellőztem volna, amit kilövő állomásként megépítettek.) A cselekmény pedig nyitva marad, s ez lenne a film alighanem legszerencsésebb komponense. Bizonytalanná válik ugyanis, hogy jött-e egyáltalán üzenet a Vegáról, s nem lehet tudni, valódi űrutazáson vett-e részt a hősnő, vagy csupán érzékcsalódást élt át. - Nincs hát megoldás, ki-ki töprenghet tovább. Nagy Imre
