Új Dunántúli Napló, 1997. október (8. évfolyam, 269-298 szám)
1997-10-27 / 294. szám
1997. október 27., hétfő Háttér - Riport Dhnántúli Napló 9 Üdvözlet a „pokol tornácáról” Kozma Ferenc jegyzete Koncert Amikor az ember kilép a légkondicionált repülőtérről és megcsapja a hódító hőség, könnyen az az érzése támadhat, hogy New Orleans nem más, mint a „pokol tornáca”. A külváros lerobbant, a páratartalomtól rothadó házainak látványa meg is erősíti ezt az érzést, a belvárosban teijengő émelyítő bűz pedig igazolja sejtéseinket. Persze, senkit se tévesszen meg a napközbeni viszonylagos nyugalom az utcákon, New Orleans az éjszaka birodalma. Nappal olyan, mint bármelyik mediterrán nagyváros: lassú, unott és üres, éjszaka viszont beláthatatlan, veszélyes forgataggá alakul. Mielőtt az utazó egy lépést is tesz ebben a nagyon különleges környezetben, nem árt tudni, hogy évente itt történik a legtöbb gyilkosság az Egyesült Államokban. Olcsó és jó szállást találni New Orleansban szinte lehetetlen, legjobb valamelyik általunk is ismert nagy szálloda- lánc belvárosi hoteljében foglalni szobát (90-180/éj szaka dollár). Óvakodjunk a magukat hangzatos szavakkal hirdető belvárosi motelektől, mert ezek lehet hogy olcsók (30-50 dollár éjszakánként), de ugyebár senki sem szeret az előző vendég által használt ágyneműben aludni. Egyébiránt az olcsó belvárosi szálláshelyek általában nem a hosszabb tartózkodás célját szolgálják... A hotelszobát jobb minél előbb lefoglalni, mert New Orleans rengeteg konferenciának ad otthont, és ilyenkor bizony szinte csak az exkluzív lakosztályok maradnak szabadon (300-500 dollár). Ha valaki a Mardi Gras-t szeretné megnézni, akkor a szobafoglalást néhány hónappal az esemény előtt érdemes elintézni. Ä Mardi Gras a Velencei Karneválhoz hasonló rendezvény, jelmezes felvonulással, az extá- zisig fokozott tánccal, álarcokkal és számtalan látnivalóval. Ilyenkor egyébként a szállodák speciális tarifákkal üzemelnek. Az étkezési szokások azoknak a turistáknak kedveznek, akik szeretik a rendkívül fűszeres ételeket. New Orleans a ca- jun konyha főváros, itt még a nemzetközi gyorséttermekben is fűszeresebbek az étkek. Azon se lepődjünk meg, hogy itt a Coca-Cola is édesebb egy kicsit a szokásosnál. Délen forrón, erősen és édesen szeretik, ezért nem árt az európai utazónak elkerülni a hagyományőrző kifőzdéket, tengerből származó dolgot pedig csak az igényesebb helyeken szabad enni, mert egyébként nem lehetünk biztosak abban, hogy ellenőrzött portékáról van szó. Egy tévedés pedig napokra a szállodaszobához és annak egy bizonyos helyiségéhez köthet bennünket. Az unalmasnak tűnő nappal azért tartogat némi látnivalót számunkra. A tucatnyi bolt és múzeum által bepillantást nyerhetünk a voodoo, a fehér és fekete mágia titkaiba. A kis levegőtlen kiállítótermek homályában ezernyi mütyür vár arra, hogy felfedezzük, a voodoo kegytárgyak, démoni szobrok, koponyák, tartósított állattetemek között üdítően hat, ha feltűnik egy-egy régi Bacardis üveg vagy coca-colás doboz. A „rémségek kicsiny boltjaiban” pedig megvásárolhatjuk a voodoo kultusz segédeszközeit a szárított denevérszámytól, a kígyóbőrön keresztül, a különböző varázslatokig. Az eredetinek hirdetett souvenirek nagy része természetesen Kínában készült. A másik érdekesnek ígérkező látnivaló a mocsár, amit 20 és 50 dollár közötti összegért járhatunk be. A túrák bemutatják a várost körülölelő láp állatvilágát, láthatunk egzotikus madarakat, krokodilokat természetes élőhelyükön. Általában délután vagy kora este kezdődnek az „elátkozott túrák”, melyek keretében megtekinthetjük a temetőket, a voo- doo-val vagy a New Orleans-i vámpírokkal kapcsolatos helyeket. Persze, a temetőkbe magunktól is ellátogathatunk és érdemes is ellátogatnunk, hiszen itt a sírokat, kriptákat - magas talajvíz miatt - nem a föld alá ássák be, hanem a földre építik. Nem csoda, ha a régi idők egyszerű emberei vámpírlegendát kovácsoltak a talajvíz által kimosott tetemekből. Ezt a legendát írta tovább Anne Rice, New Orleans-i Írónő Vámpír krónikáiban, a bestsellersorozat első fejezetéből nagy sikerű film is készült (Interjú a vámpírral). A szórólapok és útikönyvek által kínált voodoo-szertartások megtekintésével ne vesztegessük az időnket, hiszen az igazi „hívők” féltve őrzik titkaikat a kíváncsi szemektől. A zene iránt érdeklődőknek is jobb, ha inkább egy jazz-koncert megtekintésére tartogatják pénzüket. Ha lelkileg és anyagilag felkészültnek érezzük magunkat, akkor óvatosan vágjunk neki a New Orleans-i éjszakának. Azok, akik a nyugodtabb, csendesebb szórakozást kedvelik, ajánlatos a főutcán, a Canal Streeten maradni, ahol számtalan hangulatos étterem és kávéház várja őket, de egy hajóká- zás a Mississippin vagy szerencsejáték egy kaszinóhajón sem rossz mód az éjszaka átvészelésére. A bátrabbak azonban ne habozzanak, induljanak azonnal a Bourbon Street felé. Ezt az utcát az USA-ban mindenki ismeri, hiszen talán ez az egyetlen hely ebben az óriási országban, ahol az utcán a szó szoros értelmében folyik az alkohol. A bárokból élő jazz és blues szűrődik ki és ugyebár New Orleansban vagyunk, ahol kötelező egy kis jazz. Az itallapról mindenki vérmérséklete szerint válasszon: a rutinosabbak azonnal kezdhetik a helyi fő specialitással, a Big Easyvel (másfél dl rum, és gyümölcslevek - északabbra Hurricane-ként ismerik), az óvatosabbaknak érdemes valamilyen ízesítésű Dai- quiri-val próbálkozniuk. A Big Easy egyébként báránybőrbe bújtatott farkas, mert a papaya, a grape-fruit, ananász és narancslé szinte teljesen elnyomja a rum ízét, ezért olyan mintha üdítőt inna az ember, de nem felejtsük el, hogy egyszer fel is kell állni az asztaltól... A Bourbon Street kétharmadán szinte lehetetlen esténként sétálni, tömegek hömpölyögnek egyik szórakozóhelyről a másikra. Ha a tömegek hirtelen eltűnnek, akkor valószínűleg átértünk az utca „tiltott” részére, ahonnan jobb minél előbb távozni. Ez ugyanis az utcalányok, stricik, transzvesztiták birodalma, ahol minden szórakozóhely piros lámpás és valószínűleg mi leszünk az egyetlenek, akiknél nincs fegyver. Ez pedig rossz omen errefelé. Persze, azért akadnak szelí- debb erotikus bárok is az éhes férfiszemeknek, ezeket a helyiek nemes egyszerűséggel „fosztogatóknak” hívnak, nem érdemes kipróbálni, hogy miért. Érdemes viszont lenézni egy vámpír-tavernába - ezek alkonyaitól pirkadatig tartanak nyitva, a bejáratnál nagy tükör ellenőrzi, hogy kik is vagyunk valójában. Ha a mellettünk ülő mosolygó vendégnek nincs tükörképe, akkor keressünk inkább egy másik asztalt. Ha valaki az utcán a cipőnkkel kapcsolatos kérdést tesz fel, akkor semmiképpen se figyeljünk oda rá és legfőképpen ne álljunk meg, mert ellenkező esetben hirtelen azt vesszük észre, hogy a cipőnket már ketten fényesítik és ez sokba fog kerülni. Alkudni persze lehet, de nem ajánlatos. Ha taxiba szállunk, mindig készüljünk apróval, mert a sofőrök nagyon otrombák, ha a „kedves utas” 20 dolláros bankóval akar fizetni a hat dolláros útért. A nézeteltéréseket pedig jobb elkerülni, mert a taxisok itt hamar a kesztyűtartóba nyúlnak (az elmúlt két hónapban nyolc taxist gyilkoltak meg New Orleans utcáin). A közlekedés másik formája a steetcar, ami olyasmi, mint a villamos csak kicsit bumfordibb. Felemelő érzés megpillantani egy koszos utca végében a „Vágy villamosát”, amely Tennesse Williamset is megihlette. A Desiré nevezetű villamos pedig nem mindig rója az utcákat éjjel-nappal, azokat az utcákat, melyek megépítésük óta nem nagyon változtak. Az elhanyagolt épületek pedig szépen lassan elrohadnak a mindent átható bűzben. A temetőben elmerengve a föld fölé épített sírokról pedig óhatatlanul is eszébe jut az embernek, hogy talán ez az egész nem is a föld felszínén, hanem a föld alatt van, a sírokat alulról látjuk, csak a feje tetejére állt minden. Itt a pokol tornácán, ahol az éjszaka igazán él. Rendes Zoltán Számomra azon kevés tiszta hangú énekesek közé tartozik Koncz Zsuzsa, aki a generációs egybeesések miatt is belopta a szívembe magát. Vele tölteni másfél-két órát a POTE aulában, maga az emlékezés és egyben torokszorító érzés volt. Nemcsak hatvannyolcra gondolva és arra, hogy a Jan- csó filmeken és Allen Ginsbergen nőttünk fel és Kerouac világára fogékonyan érkeztünk a gondolkodó-eszmélő felnőttvilágban éppen akkor, amikor Párizsban felszedték az utcaköveket és Prágában leöntötte benzinnel és felgyújtotta magát egy diáktársunk. Szép szerelmekben és a tisztaarcú szocializmus megvalósításának lehetőségében is hittünk, erkölcsös világot építve és az idő tájt a minap újratemetett Che Guevara és női reinkarnációja, alias Angela Davis lépett elő példaképpé. Nem értettük legföljebb éreztük, hogy a Nyugat kiábrándultságában miért fordul a Marx-intenciók illetve a Mao- könyvek felé, nyögtük a hidegháborút és Vietnamot miközben olykor-olykor LSD- felhőkben úszó beat-zeneka- rok adta új zenében oldódtunk. S ha véletlenül Pécsre is rátalált egy-egy hazai vagy külhoni rock-csapat és beindult az ájkengetnó, rekedtségig üvöltöttük a koncertet, s megesett, hogy tüzek gyúltak a szabadtéri színpad környékén is. Nos, mennyire más volt ez a minapi koncert, pedig ugyanazok ültünk többnyire az aulában, mint annak idején, (Koncz Zsuzsa mellől legfeljebb az Illés zenekar hiányzott Bródy-Szörényi kettősével) s a felcsendülő dal talán tisztábbnak is tűnt, az erősítők pedig jobbnak. Valahogy az embernek az az érzése támadt, hogy generációm már régesrég kiüvöltötte, kitombolta magát, többségünket az élet is kicsavarta mint a citromot, s a konszolidált tapsok az jelentették, hogy túljutottunk az álmokon. Nem vagyunk se lázadók (se fogékonyak az Interneten való kalandozásra), s legföljebb azért fizettük ki a belépőjegy árát, hogy idővonatra ülve szembesüljünk valahavolt önmagunkkal, távolodjunk el a mára remélt egzisztencia helyett ránk szakadt, gyötrő, még citromfacsaróbb valóságtól, melyben nemcsak magunknak, hanem korosztályos, perspektívátlan és depresszióra hajlamos gyerekeink számára is ki kell találni az elfogadható jövőt. S ebben Koncz Zsuzsa ráérző partner, amolyan igazi háziasszony volt. Az 1. számú exportőr Az összes lengyelországi vállalat közül a FIAT csoporthoz tartozó FIAT Auto Poland exportálja a legtöbb terméket az Európai Unióba. A Lengyelországban a Cinquecento és az Unó kisautókat összeszerelő autógyár tavaly 25 százalékai 600 millió dollárra növelte az Európai Unióba irányuló exportját, s ezzel a Ga- zeta Bankowa üzleti lap 100-as vállalati listájának élére került. A FIAT megelőzte a KGHM lengyel rézóriást, amelynek az EU-ban eszközölt eladásai 17 százalékkal 550 millió dollárra estek 1996-ban. E két céget a Weglokoks szénkombinát követi 460 millió dolláros exporttal, majd a szczecini és a gdyniai hajógyár, 330, illetve 225 millió dolláros kivitellel. Elment az öreg Telefonon keresem barátomat, azt tudakolván, hogy van beteg édesapja. A központos szomorúan közli, hogy az éjjel meghalt a papa. Barátom apját is ismertem és becsültem. Néhányszor meghívtak szüretelni. Az öreg olyan energiával emelte, hordta a szőlővel zsúfolásig megrakott zsákokat, mint egy huszonéves deli legény. Pedig már a hetven felé járt. Hiába is mondtam, papa, lazítson már egy kicsit, nem magának való az a nagy hajtás, ő csak mosolygott, legyintett, aztán még nagyobb elánnal dolgozott tovább. Most tavasszal a fiát kértem, csináljon már valamit az elvadult gyümölcsfáinkkal, mert én a fához akkor kezdek valamit is konyítani, ha már léc vagy deszka. Jött is, az apjával. És minden ott folytatódott, ahol a tavalyi szüretnél abbamaradt. A lefűrészelt ágakat nagy kö- tegekbe összefogva megállás nélkül húzkodta fel a meredeken. Hiába szólt rá a fia, én is hiába kérleltem, hogy inkább tanácsokat adjon, mit hogyan kell megritkítani, csonkolni, a nehéz munkát hagyja ránk, fiatalokra, mintha süket lett volna.- Ezt szoktam egész életemben, a hajtást - vetette oda, és vonszolta tovább az ágakat. Odaát talán meggyőzik. Ha ugyan hagyja. Szívműtét után Régen láttam. Már hiányzott vállon veregetős, ugratós, harsány jókedve. Ő az, aki nem tűri maga körül a rosszkedvet. Az utóbbi időben már kerestem a társaságát, hogy jó szokásához híven percek alatt feledtesse velem búmat, bánatomat. Minap kedvenc kiskocsmánkban bukkantam rá. Mielőtt heccelve letoltam volna, amiért nagy ívben kerüli kis- fröccsös szentélyünket, szemüvege mögül szomorkásán rám nézett, és csendben megjegyezte, hogy éppen hét hete esett át egy komoly bypass műtéten. Öt órán át szabták, varrták a szívét. Még mielőtt együtt érző szavakat mondtam volna, elakadt a lélegzetem a látványtól: ott állt előtte a vörösboros pohár. Még hogy szívműtét és nyugodtan iszik?! Mielőtt kitörtem volna, hogy ugrassa ám a jó körösztanyját, rám nevetett, tárcájából komótosan elém tett egy szabályosan kitöltött, lepecsételt és aláírt receptet, és tőle szokatlan fancsali képpel közölte, hogy neki orvosi utasításra ezt kell nap mint nap lenyelnie. A recepten az állt, hogy naponta háromszor 1000 gramm vörösbor bevétele kötelező. Meglepett képemet látva olyan harsányan nevetett, ahogy csak életvidám, egészséges ember képes. Kirakott ruhanemű Karin, a németországi vendéglátó háziasszonyunk nagy sür- gést-forgást rendezett egy dél- előttön. Néhány óra elteltével három pvc zsáknyi ruhaneműt vitt ki a bejáratuk elé. „Jönnek a szeretetszolgálat gyűjtői” - indokolta tüsténkedését. Belém bújt a kisördög, hogy titokban nézzem át a zsákokat, hátha akad valami nekem való, de rájöttem, nincs értelme, mert a férje, Werner, alacsonyabb és vékonyabb is nálam. Aztán eszembe jutott, mi is hányszor tettünk már ki számunkra használhatatlan inget, nadrágot, kabátot pulóvert. Igaz, nem a megadott szeretet- szolgálati gyűjtő napon, mert olyan nálunk még nincs. Csak úgy, a kuka mellé. Hadd vigye, akinek épp arra van szüksége. B. Murányi László Szálkák
