Új Dunántúli Napló, 1997. október (8. évfolyam, 269-298 szám)

1997-10-27 / 294. szám

1997. október 27., hétfő Háttér - Riport Dhnántúli Napló 9 Üdvözlet a „pokol tornácáról” Kozma Ferenc jegyzete Koncert Amikor az ember kilép a lég­kondicionált repülőtérről és megcsapja a hódító hőség, könnyen az az érzése támadhat, hogy New Orleans nem más, mint a „pokol tornáca”. A kül­város lerobbant, a páratartalom­tól rothadó házainak látványa meg is erősíti ezt az érzést, a belvárosban teijengő émelyítő bűz pedig igazolja sejtéseinket. Persze, senkit se tévesszen meg a napközbeni viszonylagos nyugalom az utcákon, New Or­leans az éjszaka birodalma. Nappal olyan, mint bármelyik mediterrán nagyváros: lassú, unott és üres, éjszaka viszont beláthatatlan, veszélyes forga­taggá alakul. Mielőtt az utazó egy lépést is tesz ebben a na­gyon különleges környezetben, nem árt tudni, hogy évente itt történik a legtöbb gyilkosság az Egyesült Államokban. Olcsó és jó szállást találni New Orleansban szinte lehetet­len, legjobb valamelyik álta­lunk is ismert nagy szálloda- lánc belvárosi hoteljében fog­lalni szobát (90-180/éj szaka dollár). Óvakodjunk a magukat hangzatos szavakkal hirdető belvárosi motelektől, mert ezek lehet hogy olcsók (30-50 dollár éjszakánként), de ugyebár senki sem szeret az előző vendég ál­tal használt ágyneműben aludni. Egyébiránt az olcsó belvárosi szálláshelyek általá­ban nem a hosszabb tartózko­dás célját szolgálják... A hotelszobát jobb minél előbb lefoglalni, mert New Or­leans rengeteg konferenciának ad otthont, és ilyenkor bizony szinte csak az exkluzív lakosz­tályok maradnak szabadon (300-500 dollár). Ha valaki a Mardi Gras-t szeretné meg­nézni, akkor a szobafoglalást néhány hónappal az esemény előtt érdemes elintézni. Ä Mardi Gras a Velencei Karne­válhoz hasonló rendezvény, jelmezes felvonulással, az extá- zisig fokozott tánccal, álarcok­kal és számtalan látnivalóval. Ilyenkor egyébként a szállodák speciális tarifákkal üzemelnek. Az étkezési szokások azok­nak a turistáknak kedveznek, akik szeretik a rendkívül fűsze­res ételeket. New Orleans a ca- jun konyha főváros, itt még a nemzetközi gyorséttermekben is fűszeresebbek az étkek. Azon se lepődjünk meg, hogy itt a Coca-Cola is édesebb egy kicsit a szokásosnál. Délen forrón, erősen és édesen szeretik, ezért nem árt az európai utazónak el­kerülni a hagyományőrző ki­főzdéket, tengerből származó dolgot pedig csak az igénye­sebb helyeken szabad enni, mert egyébként nem lehetünk biztosak abban, hogy ellenőr­zött portékáról van szó. Egy té­vedés pedig napokra a szállo­daszobához és annak egy bizo­nyos helyiségéhez köthet ben­nünket. Az unalmasnak tűnő nappal azért tartogat némi látnivalót számunkra. A tucatnyi bolt és múzeum által bepillantást nyerhetünk a voodoo, a fehér és fekete mágia titkaiba. A kis le­vegőtlen kiállítótermek homá­lyában ezernyi mütyür vár arra, hogy felfedezzük, a voodoo kegytárgyak, démoni szobrok, koponyák, tartósított állattete­mek között üdítően hat, ha fel­tűnik egy-egy régi Bacardis üveg vagy coca-colás doboz. A „rémségek kicsiny boltjaiban” pedig megvásárolhatjuk a voo­doo kultusz segédeszközeit a szárított denevérszámytól, a kí­gyóbőrön keresztül, a külön­böző varázslatokig. Az eredeti­nek hirdetett souvenirek nagy része természetesen Kínában készült. A másik érdekesnek ígér­kező látnivaló a mocsár, amit 20 és 50 dollár közötti össze­gért járhatunk be. A túrák be­mutatják a várost körülölelő láp állatvilágát, láthatunk egzoti­kus madarakat, krokodilokat természetes élőhelyükön. Álta­lában délután vagy kora este kezdődnek az „elátkozott tú­rák”, melyek keretében megte­kinthetjük a temetőket, a voo- doo-val vagy a New Orleans-i vámpírokkal kapcsolatos he­lyeket. Persze, a temetőkbe magunktól is ellátogathatunk és érdemes is ellátogatnunk, hi­szen itt a sírokat, kriptákat - magas talajvíz miatt - nem a föld alá ássák be, hanem a földre építik. Nem csoda, ha a régi idők egyszerű emberei vámpírlegendát kovácsoltak a talajvíz által kimosott tetemek­ből. Ezt a legendát írta tovább Anne Rice, New Orleans-i Írónő Vámpír krónikáiban, a bestsellersorozat első fejezeté­ből nagy sikerű film is készült (Interjú a vámpírral). A szórólapok és útikönyvek által kínált voodoo-szertartások megtekintésével ne veszteges­sük az időnket, hiszen az igazi „hívők” féltve őrzik titkaikat a kíváncsi szemektől. A zene iránt érdeklődőknek is jobb, ha inkább egy jazz-koncert meg­tekintésére tartogatják pénzü­ket. Ha lelkileg és anyagilag fel­készültnek érezzük magunkat, akkor óvatosan vágjunk neki a New Orleans-i éjszakának. Azok, akik a nyugodtabb, csendesebb szórakozást kedve­lik, ajánlatos a főutcán, a Canal Streeten maradni, ahol számta­lan hangulatos étterem és kávé­ház várja őket, de egy hajóká- zás a Mississippin vagy szeren­csejáték egy kaszinóhajón sem rossz mód az éjszaka átvészelé­sére. A bátrabbak azonban ne habozzanak, induljanak azon­nal a Bourbon Street felé. Ezt az utcát az USA-ban mindenki ismeri, hiszen talán ez az egyet­len hely ebben az óriási ország­ban, ahol az utcán a szó szoros értelmében folyik az alkohol. A bárokból élő jazz és blues szű­rődik ki és ugyebár New Orle­ansban vagyunk, ahol kötelező egy kis jazz. Az itallapról min­denki vérmérséklete szerint vá­lasszon: a rutinosabbak azonnal kezdhetik a helyi fő specialitás­sal, a Big Easyvel (másfél dl rum, és gyümölcslevek - észa­kabbra Hurricane-ként isme­rik), az óvatosabbaknak érde­mes valamilyen ízesítésű Dai- quiri-val próbálkozniuk. A Big Easy egyébként báránybőrbe bújtatott farkas, mert a papaya, a grape-fruit, ananász és na­rancslé szinte teljesen elnyomja a rum ízét, ezért olyan mintha üdítőt inna az ember, de nem felejtsük el, hogy egyszer fel is kell állni az asztaltól... A Bourbon Street kétharma­dán szinte lehetetlen esténként sétálni, tömegek hömpölyög­nek egyik szórakozóhelyről a másikra. Ha a tömegek hirtelen eltűnnek, akkor valószínűleg átértünk az utca „tiltott” ré­szére, ahonnan jobb minél előbb távozni. Ez ugyanis az utcalányok, stricik, transzvesz­titák birodalma, ahol minden szórakozóhely piros lámpás és valószínűleg mi leszünk az egyetlenek, akiknél nincs fegy­ver. Ez pedig rossz omen erre­felé. Persze, azért akadnak szelí- debb erotikus bárok is az éhes férfiszemeknek, ezeket a he­lyiek nemes egyszerűséggel „fosztogatóknak” hívnak, nem érdemes kipróbálni, hogy mi­ért. Érdemes viszont lenézni egy vámpír-tavernába - ezek alkonyaitól pirkadatig tartanak nyitva, a bejáratnál nagy tükör ellenőrzi, hogy kik is vagyunk valójában. Ha a mellettünk ülő mosolygó vendégnek nincs tü­körképe, akkor keressünk in­kább egy másik asztalt. Ha valaki az utcán a cipőnk­kel kapcsolatos kérdést tesz fel, akkor semmiképpen se figyel­jünk oda rá és legfőképpen ne álljunk meg, mert ellenkező esetben hirtelen azt vesszük észre, hogy a cipőnket már ket­ten fényesítik és ez sokba fog kerülni. Alkudni persze lehet, de nem ajánlatos. Ha taxiba szállunk, mindig készüljünk apróval, mert a so­főrök nagyon otrombák, ha a „kedves utas” 20 dolláros ban­kóval akar fizetni a hat dolláros útért. A nézeteltéréseket pedig jobb elkerülni, mert a taxisok itt hamar a kesztyűtartóba nyúlnak (az elmúlt két hónapban nyolc taxist gyilkoltak meg New Or­leans utcáin). A közlekedés másik formája a steetcar, ami olyasmi, mint a villamos csak kicsit bumfor­dibb. Felemelő érzés megpil­lantani egy koszos utca végé­ben a „Vágy villamosát”, amely Tennesse Williamset is megih­lette. A Desiré nevezetű villamos pedig nem mindig rója az utcá­kat éjjel-nappal, azokat az ut­cákat, melyek megépítésük óta nem nagyon változtak. Az el­hanyagolt épületek pedig szé­pen lassan elrohadnak a min­dent átható bűzben. A temető­ben elmerengve a föld fölé épí­tett sírokról pedig óhatatlanul is eszébe jut az embernek, hogy talán ez az egész nem is a föld felszínén, hanem a föld alatt van, a sírokat alulról látjuk, csak a feje tetejére állt minden. Itt a pokol tornácán, ahol az éj­szaka igazán él. Rendes Zoltán Számomra azon kevés tiszta hangú énekesek közé tartozik Koncz Zsuzsa, aki a generá­ciós egybeesések miatt is be­lopta a szívembe magát. Vele tölteni másfél-két órát a POTE aulában, maga az em­lékezés és egyben torokszo­rító érzés volt. Nemcsak hatvannyolcra gondolva és arra, hogy a Jan- csó filmeken és Allen Gins­bergen nőttünk fel és Kerouac világára fogékonyan érkez­tünk a gondolkodó-eszmélő felnőttvilágban éppen akkor, amikor Párizsban felszedték az utcaköveket és Prágában leöntötte benzinnel és felgyúj­totta magát egy diáktársunk. Szép szerelmekben és a tisz­taarcú szocializmus megvaló­sításának lehetőségében is hit­tünk, erkölcsös világot építve és az idő tájt a minap újrate­metett Che Guevara és női re­inkarnációja, alias Angela Davis lépett elő példaképpé. Nem értettük legföljebb érez­tük, hogy a Nyugat kiábrán­dultságában miért fordul a Marx-intenciók illetve a Mao- könyvek felé, nyögtük a hi­degháborút és Vietnamot mi­közben olykor-olykor LSD- felhőkben úszó beat-zeneka- rok adta új zenében oldód­tunk. S ha véletlenül Pécsre is rátalált egy-egy hazai vagy külhoni rock-csapat és bein­dult az ájkengetnó, rekedtsé­gig üvöltöttük a koncertet, s megesett, hogy tüzek gyúltak a szabadtéri színpad környé­kén is. Nos, mennyire más volt ez a minapi koncert, pedig ugyanazok ültünk többnyire az aulában, mint annak ide­jén, (Koncz Zsuzsa mellől legfeljebb az Illés zenekar hi­ányzott Bródy-Szörényi ket­tősével) s a felcsendülő dal ta­lán tisztábbnak is tűnt, az erő­sítők pedig jobbnak. Vala­hogy az embernek az az ér­zése támadt, hogy generációm már régesrég kiüvöltötte, ki­tombolta magát, többségün­ket az élet is kicsavarta mint a citromot, s a konszolidált tap­sok az jelentették, hogy túljutottunk az álmokon. Nem vagyunk se lázadók (se fogé­konyak az Interneten való ka­landozásra), s legföljebb azért fizettük ki a belépőjegy árát, hogy idővonatra ülve szem­besüljünk valahavolt önma­gunkkal, távolodjunk el a mára remélt egzisztencia he­lyett ránk szakadt, gyötrő, még citromfacsaróbb valóság­tól, melyben nemcsak ma­gunknak, hanem korosztá­lyos, perspektívátlan és dep­resszióra hajlamos gyereke­ink számára is ki kell találni az elfogadható jövőt. S ebben Koncz Zsuzsa rá­érző partner, amolyan igazi háziasszony volt. Az 1. számú exportőr Az összes lengyelországi válla­lat közül a FIAT csoporthoz tartozó FIAT Auto Poland ex­portálja a legtöbb terméket az Európai Unióba. A Lengyelországban a Cin­quecento és az Unó kisautókat összeszerelő autógyár tavaly 25 százalékai 600 millió dollárra növelte az Európai Unióba irá­nyuló exportját, s ezzel a Ga- zeta Bankowa üzleti lap 100-as vállalati listájának élére került. A FIAT megelőzte a KGHM lengyel rézóriást, amelynek az EU-ban eszközölt eladásai 17 százalékkal 550 millió dollárra estek 1996-ban. E két céget a Weglokoks szénkombinát kö­veti 460 millió dolláros export­tal, majd a szczecini és a gdyniai hajógyár, 330, illetve 225 millió dolláros kivitellel. Elment az öreg Telefonon keresem barátomat, azt tudakolván, hogy van beteg édesapja. A központos szomo­rúan közli, hogy az éjjel meg­halt a papa. Barátom apját is ismertem és becsültem. Néhányszor meghívtak szü­retelni. Az öreg olyan energi­ával emelte, hordta a szőlővel zsúfolásig megrakott zsáko­kat, mint egy huszonéves deli legény. Pedig már a hetven felé járt. Hiába is mondtam, papa, lazítson már egy kicsit, nem magának való az a nagy hajtás, ő csak mosolygott, le­gyintett, aztán még nagyobb elánnal dolgozott tovább. Most tavasszal a fiát kértem, csináljon már valamit az elva­dult gyümölcsfáinkkal, mert én a fához akkor kezdek valamit is konyítani, ha már léc vagy deszka. Jött is, az apjával. És minden ott folytatódott, ahol a tavalyi szüretnél abbamaradt. A lefűrészelt ágakat nagy kö- tegekbe összefogva megállás nélkül húzkodta fel a merede­ken. Hiába szólt rá a fia, én is hiába kérleltem, hogy inkább tanácsokat adjon, mit hogyan kell megritkítani, csonkolni, a nehéz mun­kát hagyja ránk, fiata­lokra, mintha süket lett volna.- Ezt szoktam egész éle­temben, a hajtást - vetette oda, és vonszolta tovább az ágakat. Odaát talán meggyőzik. Ha ugyan hagyja. Szívműtét után Régen láttam. Már hiányzott vállon veregetős, ugratós, har­sány jókedve. Ő az, aki nem tűri maga körül a rosszkedvet. Az utóbbi időben már keres­tem a társaságát, hogy jó szo­kásához híven percek alatt fe­ledtesse velem búmat, bána­tomat. Minap kedvenc kiskocs­mánkban bukkantam rá. Mi­előtt heccelve letoltam volna, amiért nagy ívben kerüli kis- fröccsös szentélyünket, szem­üvege mögül szomorkásán rám nézett, és csendben megje­gyezte, hogy éppen hét hete esett át egy komoly bypass mű­téten. Öt órán át szabták, varr­ták a szívét. Még mielőtt együtt érző szavakat mondtam volna, el­akadt a lélegzetem a látvány­tól: ott állt előtte a vörösboros pohár. Még hogy szívműtét és nyugodtan iszik?! Mielőtt ki­törtem volna, hogy ugrassa ám a jó körösztanyját, rám neve­tett, tárcájából komótosan elém tett egy szabá­lyosan kitöltött, lepecsételt és aláírt receptet, és tőle szokatlan fancsali képpel közölte, hogy neki orvosi uta­sításra ezt kell nap mint nap lenyelnie. A recepten az állt, hogy naponta háromszor 1000 gramm vörösbor bevétele köte­lező. Meglepett képemet látva olyan harsányan nevetett, ahogy csak életvidám, egész­séges ember képes. Kirakott ruhanemű Karin, a németországi vendég­látó háziasszonyunk nagy sür- gést-forgást rendezett egy dél- előttön. Néhány óra elteltével három pvc zsáknyi ruhaneműt vitt ki a bejáratuk elé. „Jönnek a szeretetszolgálat gyűjtői” - indokolta tüsténkedését. Be­lém bújt a kisördög, hogy ti­tokban nézzem át a zsákokat, hátha akad valami nekem való, de rájöttem, nincs értelme, mert a férje, Werner, alacso­nyabb és vékonyabb is nálam. Aztán eszembe jutott, mi is hányszor tettünk már ki szá­munkra használhatatlan inget, nadrágot, kabátot pulóvert. Igaz, nem a megadott szeretet- szolgálati gyűjtő napon, mert olyan nálunk még nincs. Csak úgy, a kuka mellé. Hadd vigye, akinek épp arra van szüksége. B. Murányi László Szálkák

Next

/
Thumbnails
Contents