Új Dunántúli Napló, 1997. június (8. évfolyam, 148-177. szám)

1997-06-28 / 175. szám

6 Diinántúli Napló Kultúra - Művelődés 1997. június 28., szombat Hírcsatorna A komolyzene mesterei. Műsorváltozás lesz azon a zárókoncerten, mellyel a 7. Nemzetközi Zenei Fesztivál búcsúzik el a pécsi közön­ségtől június 28-án 20 óra­kor a pécsi Bazilikában. Csajkovszkij 5. szimfóniája mellett bemutatják Beetho­ven 3. Leonóra-nyitányát, il­letve az Ah, perfido című hangversenyáriát. Énekel a holland Ellen van Haaren, a Pécsi Szimfonikus Zenekart a francia Jean-Paul Penin vezényli. Orgonán Király Csaba játszik. Textilképek. Különleges élményt nyújtanak Kindlo- vits Katalin textilképei. Munkáiból július 3-án nyí­lik tárlat a villányi kultúrház kiállítótermében, 17 órakor. A tárlat elé Kallós Miklósáé dr., a Baranya Megyei Ön- kormányzat Humánpolitikai Irodájának vezetője mond bevezetőt. Közreműködik Ferenczi Judit. A válogatás augusztus 4-éig tekinthető meg. üfadrigálzene. A Pécsi Madrigálkórus lép fel június 29-én, vasárnap fél 11 óra­kor a Pécsi Irgalmasok templomában, ahol hálaadó zenés áhitatot tartanak. Az együttes Palestrina „Missa brevis” című művét mutatja be. Janus Itáliája. Janus Pan- nonius-emlékhelyeket is felkeresnek azok a Pécs-ba- ranyai könyvtárosok és ér­deklődő könyvbarátok, akik részt vesznek a könyvtáros­egyesület szeptember 5-én kezdődő, tíznapos olaszor­szági utazásán. Az utat, melyre még jelentkezni le­het a Megyei Könyvtárban, abból az alkalomból szerve­zik, hogy az itáliai tanult- ságú költő-püspök 525 év­vel ezelőtt fejezte be életét a Zágráb melletti Medvevár­ban. Ide - hazatérőben - ugyancsak ellátogat a cso­port, hogy koszorút helyez­zen el az emlékhelyen. Papírművészek. Országos Origami Találkozó lesz Pé­csett a Hevesi György kol­légiumban, melyre július 4- éig lehet jelentkezni. A már nyolcadik alkalommal meg­rendezésre kerülő találko­zón a bemutatók mellett ar­ról is szó lesz, miképpen használható fel a papírhaj­togatás a pedagógiában. A találkozót, melyet augusztus 9-én és 10-én rendeznek meg, a Pécsi Origami Kör szervezi. Itt várják az érdek­lődőket is. A művészet csoda, igazi varázslat A művészet csoda, igazi varázs­lat. Ha ezt szóval, színnel, fénnyel, mozdulattal meg tudja valaki teremteni, a legjobb dol­got csinálja, amit az életben csak lehet. így gondolja ezt az a most is rendkívül energikus nyugdíjas rajztanámő, akinek egész élete a festészet iránti olthatatlan szerelem jegyében zajlott. Világéletében festőművész­nek készült Szakácsné Kozári Piroska. Pécsi otthonának kis műterme zsúfolásig telve ké­pekkel, némelyiket még ki sem csomagolta azóta, hogy a leg­utóbbi reimsi kiállításáról ha­zaérkeztek.- Kelle Sándortól, Martyn Ferenctől, Erdősi Andrástól, Gebauer Ernőtől tanultam - kezdte. - Még középiskolás vol­tam, amikor eljártam a Pécsi Dolgozók Esti Iskolájába, ahol fiatalok, idősek együtt rajzol­tak, festettek. Sokat tanultam ott a klasszikus komponálási módról, az anatómiai tudás szükségességéről, a tónusokról, a színek helyi értékéről. Mesterei biztatására jelent­kezett a képzőművészeti aka­démiára, de hely hiányában el­utasították. Végül iparművé­szeti tanulmányokra javasolták, de ő nem tudta elképzelni, hogy más legyen belőle, ne festő. 1955-ben felvették Pécsett a rajztanszékre, de mert az meg­szűnt, 1956-ban Egerbe került. Vesztére. Egyetemistaként részt vett az októberi esemé­nyekben, s ezért az ország ösz- szes felsőoktatási intézményé­ről kizárták. Grafikus lett, férj­hez ment. Édesanyja azonban nem nyugodott bele a történ­tekbe, egy napon át addig ült az oktatási miniszter előszobájá­ban, míg el nem fogadták fo­lyamodványát, melyben leánya rehabilitálását kérte.- így aztán levelező tagoza­ton befejezhettem a főiskolát, majd egy komlói kitérő után a pécsi, István téri iskolába ke­rültem. Itt tanítottam akkor is, amikor összevonták a Belvárosi iskolával, innen mentem nyug­díjba. De végig rajzoltam, nem utazhattam úgy buszon, bárhol, hogy ne készítettem volna sorra a vázlataimat. Vaskos irattartóban pihennek a tervek, de most is készül né­hány izgalmas, szimbolikus tar­talmú munka. Szakácsné Ko­zári Piroska képeinek többsége azonban tájat, falusi környeze­tet, városrészletet ábrázol. Saját stílusát festői realizmusként ha­tározta meg. Munkáit érzékeny, élénk színek jellemzik, köny- nyed ecsetkezelés, nagy színér­zékenység. Tojástemperával dolgozik, s még az a réges-régi fémpalettája van, melyet nagy­bátyja készített neki. A tanítás során azt tartotta legfontosabb feladatának, hogy a gyereknek átadja a mester­ségbeli tudást, de inkább azt a látásmódot, ahogyan megköze­líthető a művészet minden ága­zata, a népművészettől a grafi­káig. Azt vallja, a rajzolás is gondolkodás, nem pedig egy­szerűen készség. Az igazi mű­vészi tehetség mellett pedig szerinte a kitartás, az önkontroll is lényeges, s az, hogy az ember ne váljon nagyképűvé sohasem. Ma is fest, aktív és tevékeny lénye nem enged lazítást. De nemcsak a rajzkréta, a toll, az ecset vonzza. Vata Emillel 1989-ben ők vezették azt a negyven tagú svájci-francia res­taurátor-csapatot, mely az oldi templom mennyezetkazettáit hozta rendbe. Míg beszélgetünk, a rengeteg energiát látva arra gondolok, ta­lán éppen ez a lendület és élet­szeretet a kulcsa Szakácsné Kozári Piroska alkotómunkájá­nak, annak, hogy ma is, 61 éve­sen képes kísérletezni, mást ke­resni, új és új gondolatokat ál­modva képbe. Hodnik I. Gy. A munka rendszeres a kis műteremben fotó: laufer László A holland hegyek között Dél-Hollandia - szemben a hű­vös, elegáns és polgárosult Északkal - primitív, sötét, s a szolgaságban tartott tömegre jellemzően ösztöneiben-érzel- meiben is szélsőséges. Cees Nooteboom egyszerű történetre építi álomszerűségében is a va­lóság teljességét adó vízióját „A holland hegyek között” című regényében, amely „A következő történet” után a má­sodik, amely a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg. Bérezés Tibor fordította, az utó­szót Földényi F. László írta. A cirkuszban illuzionistaként fellépő Lucia és Kai a sötét Dé­len kap munkát. így a mese egy­felől arról szól, hogy egy testé­ben, fiatalságában tökéletes em­Cees Nooteboom A holland hegyek között berpár hogyan űzetik ki a Para­dicsomból, s hogy ekképpen bemocskolódhat-e az érintetlen lélek. De éppilyen erővel szól a harmadik „főhősről”, az írói képzeletről, a mesélői pozíció önkényéről is. Az elbeszélő egy spanyol útépítő mérnök képében jelenik meg, s tartja maga elé tü­körként a saját történetét a való­ság és képzelet megragadásá­nak, Ierögzítésének - magának az írásnak, a mesének - örökös paradoxonét példázva. Van ebben kétségbeesettség is, hisz az „intenzív jelenlét” - amelyről az író szemléletét elemző Földényi F. beszél - e regény filozófiája szerint is ritka ajándék. Tán az az - Nootebo- omnál misztikus - élmény, amit ki az ihlet, ki a kegyelem állapo­tának nevez, vagy az, ami Ham­vas Bélánál a „létező” vagy az „átvalósulás”. (Jelenkor Kiadó, 1997). B. R. Hogyan csábítsuk el az olvasót? Szív Ernő: Hogyan csábít­suk el a könyvtáros kisasz- szonyt? - Pécs, Jelenkor. Legyünk rámenősek. ígéretes költői indulás után (Horger Antal Párisban, A portugálok) jól formált pró­zakötetekkel (A veinhageni rózsabokrok, A Borgognoni- féle szomorúság, A Kleofás- képregény) lepjük meg ma­gunkat és az olvasót. Ne ret­tenjünk meg attól se, ha gon­dosan szerkesztett mondata­ink mitikus sugallaté struktú­rákba rendeződnek. Ne darvadozzunk akkor se, ha az írótársak és az ítészek is elismerik teljesítményünket. Ez még a legjobbakkal is megesik. Közbe-közbe pró­bálkozzunk tárcaírással. Eh­hez válasszunk finoman uta­lásos álnevet (szebbet a szép igazinál), és továbbra se fe­ledkezzünk meg a tárgy szere- tetéről és a szakma tudásáról. írhatunk eztán a szegedi nőről vagy Szív Lacikáról, Bohumil Hrabal hogylétéről vagy az angyalokról, akik labdáznak az ember szívével, az eredmény ugyanaz lesz: az olvasó örül (vagy sír), mi pe­dig vele örülünk (vagy sí­runk). Miután pedig első tárca(novella)-kötetünk (A vonal alatt) kedvező fogadta­tásra talált, másodjára járjunk el még körültekintőbben, gyűjteményünk élére válasz- szunk olyan diszkrét vonzású címet, amely egyidejűleg két­féle olvasó (mely olykor bi­zony csak egy) szívéhe képes beletalálni: a könyvbarát sze­relmesébe és az érzelembarát filoszéba. Csillagzatot és kiadót is jól válasszunk. Halmai Tamás Gyászhírek és népszokások Jó év volt az idei a pécsi Faltysné Újvári Anna szá­mára, aki az elmúlt néhány hónap során több elismerést is kapott. Harmadik lett az Or­szágos Néprajzi és Nyelvjá­rási Gyűjtőpályázaton, ahová több, mint 200 oldalas pálya­munkát küldött be a halálozás népi írásbeli­ségéről. Az Új Dunántúli Napló gyászhí­reit és köszö­netnyilvánítá­sait elemezte, azt keresve, hogy az ősi hagyományait elhagyó pa­raszti és a pa­raszti gyökerű városi lakos­ság hogyan próbálja a régi közösségi rítusokat új szoká­sokkal pótolni.- A gyászhírekben olyan régi hagyományokra talál­tam, mint a halott megszólí­tása, beszéltetése, vagy a be­cenevek, ragadványnevek közlése. Érdekes az is, ezek­ben a hirdetésekben hogyan tükröződnek a ma élő rokoni fogalmak, mert kiderül ezek­ből, milyen egy mai család. Beszélgetőtársam 1967 óta tagja a Néprajzi Társaságnak, s az elmúlt 30 évet szorgos kutatómunkával töltötte. Fog­lalkozott a sellyei temető fel­irataival, monográfiát írt Vá- gottpusztáról, tavaly pedig a szatymazi kettős parasztlako­dalomról készült művével lett negyedik a Társaság pályáza­tán. Csak néhány hete kapta meg az első díjat a felnőtt ka­tegóriában az Országos Szé­chenyi Könyvtár Magyar Ol­vasástársaságától, ahol „Segí­tett a mese, a könyv” címmel küldte be anyagát.- Négyévesen éltem át az ostromot - mondta el erről. - A gyerekeket a szőlőhegyre menekítették, ahol egy nagyapó mesél nekünk, hogy r' féljünk a bombázástól. Itt ért engem az első élmény a népmese, a néprajz vilá­gából. Nemrég ka­pott elismerést az „Édes nem­zetemnek nyelve” című anya­nyelvi pályázaton is. 56 éve nemigen látszik rajta. Ezt ta­lán 3 évtizedes tájfutói ered­ményeinek köszönhető, me­lyekről egy szobafalnyi em­lékérem és helyezés tanúsko­dik. Túra vezetőként nagy művelődéstörténeti háttérrel vezeti a jelentkezőket ked­venc helyére, a Jakabhegyre. Novellákat, karcolatokat, verseket ír, az Őszidő rend­szeresen közöl tőle. Pécsi versfaragókkal is tartja a kap­csolatot. Nem tudós, nem kutató, s nem tartja magát művésznek. Csak érdeklődő, nyitott, tud- nivágyó ember, akit érdekel a világ, a múlt, a hagyomány s a történelem. Hodnik I. Gy. Futnak a képek FILMJEGYZET Az Angyal egykor és most Az Angyal és szép védence M indenkinek vannak gyengéi. Én például an­nak idején (mikor is? úgy emlékszem, még a hatvanas évek végén) nagyon kedveltem az Angyal-filmeket a televízió­ban. Nehéz megmondani, mi­ért. De Roger Moore-nak, azt hiszem, oroszlánrésze volt a do­logban. Mindig elegáns volt és jó modorú. Azt külön szeret­tem, hogy még egy kiadós ve­rekedés sem billentette ki meg­szokott stílusából. Még a nyak­kendője sem csúszott félre. Mi­után kiütötte ellenfelét, néhány porszemet könnyedén lepöccin­tett frissen vasalt zakójáról, hanyag mozdulattal megigazí­totta fürtjeit, elmosolyodott, majd azt mondta örök vetély- társának, a rendőrfőnöknek Láng József magyar hangján: Nézze, Claude, bizonyára nem tudja, hogy ... Arra már nem emlékszem, szegény Claude éppen mit nem tudott. Mert se a kriminológiá­hoz, se a nőkhöz nem értett. (Az első még csak hagyján ...) Ezzel szemben Simon Temp- larból csak úgy áradt a derű és a fölényes magabiztosság, egy­szóval: az élet iránti bizalom. És erre az élményre nekünk nagy szükségünk volt akkori­ban. Úgyhogy amikor felcsen­dült Deák Tamás muzsikája (a magyar változathoz ugyanis ő írta a főcímzenét), miközben a bemondó közölte, hogy a filmet írta: Leslie Charteris, az ember szépen hátradőlt a fotelban, s egyúttal kibontotta a gondosan behűtött pannónia-pezsgőt (ha valaki nem tudná, ez egy kiváló barnasör volt akkoriban, amit ma már, sajnos, nem főznek). Ez volt a régi Angyal. Most pedig itt van az új Angyal (The Saint), Phillip Noyce filmje, s én nem nagyon tudok mit kez­deni vele. Már az is zavar, s ez jelzi, milyen elfogult vagyok, hogy ez az új film színes, nem fekete-fehér, mint a régi. Az is meglátszik rajta, hogy a forga­tókönyvet nem Leslie Charteris írta. Val Kilmer pedig szerin­tem túlságosan James Bondosra vette a figurát. Az orosz kömyezetrajz vi­szont minden naivitása mellett is érdekes. A film készítői bi­zonyára nem is tudták, hogy - Tretyak tábornokot falra fest­vén - milyen közel jártak a tűz­höz. De ezt ne bolygassuk. Azt viszont elmondom, hogy a ren­dező barátjának, az Oscar-díjas Nyikita Mihalkovnak közben­járására a stáb szabad bejárást kapott a Kremlbe, s egy tömeg­jelenet kedvéért öt napra lezár­ták a Vörös teret. Még a mauzó­leumot is kinyitották volna, ha Phillip Noyce kéri, de eíre nem volt szükség. A cselekmény, persze, elég nagy badarság, a hidegfúzióval együtt, amit az oroszok ellop­nak, mint annak idején a nagy­apám zsebóráját. Val Kilmer azonban természetesen vissza- szerzi. Ám figyelme csupán a hidegfúzióra terjed ki, a zseb­órára, sajnos, nem. De annyi baj legyen, több is veszett Mo­hácsnál. Fő, hogy a hidegfúzió megvan, a csinos fizikusnővel együtt, aki éppen olyan zseniá­lis, mint Einstein, de sokkal szebb annál. Ami azt jelenti, hogy a fizika tudománya kétségkívül fejlő­dik. Nem biztos, hogy a film­művészet is. De ez más kérdés. Nagy Imre 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents