Új Dunántúli Napló, 1997. április (8. évfolyam, 89-118. szám)
1997-04-15 / 103. szám
1997. április 15., kedd Háttér - Riport Dünántuli Napló 9 Megőrizve az álmokat I smerősöm szülei paraszt- emberek. Nem is olyan régen, még a fiuknak gépkocsit vettek, lakásra adtak kölcsön. Tellett rá. Ma a fiuktól váiják a segítséget: a falu földgázt kapott, de nem tudják kifizetni a bevezetés költségeit, sőt még a hozzájárulást sem. Ha van, amiért leszavazták négy év után a rendszerváltó Antall-kormányt, akkor az a mezőgazdaság miatt volt. Hiszen akad aki szemérmesen csak az agrárágazat átalakításának gondjairól, más a tönkretételéről beszél, attól függően, hogy a termelőszövetkezetek színeváltozását miként élte át. Ugyanis a falun dolgozó emberek nagy része kimaradt a helybéli nagyüzemek magánosításából, s ha kapott is a kárpótlás jogán, abból a néhány hold földből nem tud megélni. Elúszott munkahelye, elapasztották jövedelmének egyetlen forrását, elvesztette életjáradékát, illetménygabonáját és sok minden mást, ami a napi megélhetést jelentette. Erről is beszélgettem a villányi szövetkezet elnökével, Czigler Jánossal, aki aránylag fiatal ember még (jóval az ötven alatt), de hófehér haja jelzi mindazokat a küzdelmeket, melyet a termelőszövetkezet együtt-tartása érdekében vívott meg. Igaz, nem volt egyedül. Több vezetőtársa és a közösség is érezte, a falu és a térség egyik legnagyobb munkáltatója dőlhet össze egyik napról a másikra. Ma elmondhatjuk, a csatát megnyerték. Szép győzelmük bizonyítéka, hogy kevés olyan tsz maradt az országban, ahol az addig felhalmozott közös vagyonból mindössze egyetlen százaléknyit vesztettek volna el. Pedig voltak küzdelmek Villányban is. Czigler János élete ez a gazdaság. Gyerekkorában nyaranta itt ismerkedett a munkával, járt szénát gyűjteni, vezetett lovakat, dolgozott mást. Ivánbaty- tyánban látta meg a napvilágot, s korán elhalt édesapja is a közös, a szövetkezeti mozgalom embere volt, s ha élne, ma alighanem büszke lenne a fiára. (Nem az elnök, hanem én mondom, megtehették volna azt is, mint azt megtették másutt, széthordva mindent, hogy a vezetőké legyen a zsírosa. De nem tették.) M a arra büszke az elnök, hogy a legutóbbi megválasztásakor 97 százalék igennel voksoltak rá, ami a bizalom legteljesebb jele. Arra büszke, hogy a vitrinjébe az elmúlt napokban három díjat tehetett be. Egyetlen borral indultak az országos borversenyen, a bor aranyérmes lett. Besöpörték az OMÉK nagydíját, övék lett a Magyar Sertés- tenyésztők Egyesületének kü- löndíja. De mindez semmi. Félezer ember „munkáltatói”, hiszen 210 aktív dolgozójuk és 290 nyugdíjasuk van, s ez, akár le- elvtársozzák néha az elnököt, akár nem, ma nagy dolog. Nem külhoni az érdekeltség, hanem tősgyökös villányi. S az a legszebb, amikor minduntalan megállítják az elnököt, s kérdik az érdekeltek, hogy állunk. is a közösség fejével gondolkozni, s ki tudta számítani, hogy mit hozhat a jövő (s nem csak a maga érdekeit nézve a gyors meggazdagodásra ment), az ma emelt fővel járhat. Villányban az agrárágazat biztonsággal termel, bár a jövedelmek még a közalkalmazotti szemüvegen át nézve sem óriásiak, mert meglehetősen drága a mezőgazdaság. Tőkeigényes. (Egyetlen hektár szőlő telepítése 2 millió forint!) Mindenesetre az a biztonság, ami az évek sora alatt kialakult, olyan A sertéságazatból napi 225 hízó kerül vágóhídra fotó: Müller megy-e a szekér. S Czigler János megválaszolhatja. Közel hatvan millió forintos eredménnyel zártak az 1996-os évben. Bár hozzáteszi, hogy bizonyára mindezt több baranyai szövetkezetnél is elmondhatják, gondoljak csak az ide legközelebb lévő, szalántai szomszédvárra. Aki tudott egy kicsit pozícióba hozta a gazdaságot, hogy egyenletesen, kapkodás nélkül dolgozhatnak, szinte minden ágazat nyereséges. A szántóföldön főleg a búza és a szója a sláger: szójából az ország második legnagyobb termelője Villány. Borban, meny- nyiség és minőség szempontjából is élen járnak, hála a vidék istenáldotta adottságainak, s közvetve eljuthatnak német és angol piacokra is. Sertéságaza- —-m tűk jellem- zője, hogy naponta 225 RvC- ^Pnll hízót szállíta- HCr . ! wáBk rak a vágóhídra, s két fajtából - a magyar Nagyfehér hússertés és a dán Duroc vonalán - országos törzstenyészet az övék. S’bár kicsit megszokásból is elmosolyodik az ember rajta (az ötvenes évek vásárai jutnak az eszünkbe), de az elismerést ma nem adják ingyen: országos kiállításon a kiállítás legszebb kanja díj az övék lett. Persze rákérdezhetne bárki, hogy állunk a jövedelmekkel? A gazdaságban a havonta kifizetett bérek évente 20-25 százalékkal emelkedtek, s ma ott vannak, ahol a magyar átlag, akár az iparban, akár másutt. Huszonöt-harmincezer forint nettóban. A vezetőké sem a banki plafon: negyvenezer fölött valamivel. Tény, hogy lehetne többet is adni néhány hónapig, de a gazdálkodás biztonsága a döntő. Közösen fogalmazták meg, hogy a jövőt nem ehetik meg. C zigler János feltehetően boldog ember ma. Ez az első, s eddig egyetlen munkahelye: 1970-ben lett a villányi Uj Alkotmány Termelőszövetkezet dolgozója. Azt csinálja, amit szeret, amihez ért. Falusi gyerek, a faluért él. Elmondhatja, hogy ő az évek folyamán lelkében meg nem változott, s aki a mai világban képes volt hitét, világnézetét, gyermekkori álmait megőrizni, boldog ember lehet. Kozma Ferenc Európai hírű rendezvényeknek is otthont ad tsz Batthyányi-pincéje FOTÓ: LÄUFER L. Mészáros Attila jegyzete A falvak megmaradt falai A kategória - olvasom -, hogy magyar falu, tulajdonképpen nem is létezik. Döntően azért, mert e települések a földművelésre épültek, ez pedig idejétmúlt, mert a falvak lakóinak jó része ingázó munkaerőként a városba járt. Ma már otthon sincs munkahelyük. A szakemberek azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy a külföldi tőke az urbanizációs térségek felé vonzódik. A megoldás, hogy minél több település érje el a városi rangot. Ennek feltételei vannak, például a szennyvízcsatorna, megfelelő intézményi ellátottság. Ezt a baranyai település-szerkezetre vetítve az eredmény lehangoló. Legfeljebb egy előnyünk lehet. A megyében nagyon magas a községek száma, vagyis bő a mezőny a „kinövésre”. Ez az optimizmus azonban gyengécske. Maradjunk a csatornázottságnál. Baranyában csaknem 100 százalékos a falvak vezetékes vízzel való ellátottsága. Törik is a fejüket a képviselőtestületek, polgármesterek, vízügyi, környezetvédelmi szakemberek, hogy mi legyen a mód, amely- lyel a feladat - a szennyvízelvezetés - megoldható. Egyelőre „szükséges álom”. Beszélhetünk az intézményi ellátottságról is. Amelyik településen valami önkormányzati intézmény működik, görcsös erőfeszítésébe kerül a faluvezetésnek fenntartani. Sok helyütt lemondanak ezekről, inkább választanak más utat. Például belterületté minősítenek szántóföldeket, hogy azután áruba bocsássák, mert tudják, hogy a befektetők a zöldmezős beruházásokat szívesebben vállalják. Baranyába azonban alig jönnek. Urbanizációs térségek után vágyakozó falvaink lemaradnak. Lebénítva nem tudják átlépni saját falaikat. Jó az az eset, ha a lemaradás mellett jó néhány legalább megmarad. Létezik. A parasztság és a falumegújítás Mit tesznek külföldön? A steiermarki Paraszt Szövetség Grazban a „Vidék a jövő” címmel tanácskozást rendezett, amelyre meghívást kaptak baranyai agrárszakemberek is, egyebek mellett a Baranya Megyei Területi Agrárkamara, a Parasztszövetség, a Baranya Megyei Vállalkozói Központ képviselői is. A tanácskozás fő témája az EU- hoz való csatlakozás agrár- termelésre gyakorolt hatása volt. Ezen kívül lehetőség nyílott a hasonló tevékenységet folytató szervezetekkel való találkozásra is. A vállalkozói központ képviselője többek között arról tárgyalt, milyen lehetőségei vannak annak, hogy az augusztusi Szentlőrinci Gazdanapokon is kiállítsanak a welsi használtgép-bemutató és -vásár résztvevői. A bajorországi Hersching- ben ülésezett az Alpok-Adria Munkaközösség parasztság helyzetével foglalkozó munkabizottsága, ezen a megyei önkormányzat, az agrárkamara és Boly térségében tevékenykedő gazdálkodók vettek részt. A tanácskozáson elsődlegesen a parasztság falumegújító szerepe került terítékre. A fórumon egyebek mellett megfogalmazódott: a falu értékét vissza kell szerezni, mert az az emberi élet természetes közege, a városok mesterségesen létrehozott életterek. Fontos az infrastruktúra és a humán erőforrások fejlesztése, mert egyre kevesebb ember tud a mezőgazdaságból megélni, éppen ezért jövedelemkombinációkban kell gondolkodni. Elhangzott, hogy Ausztriában a mezőgazdasági vállalkozások száma a felére csökkent, ezért a családi jövedelmek kétharmadát más forrásból kell előteremteni. Bajorországban összefognak az egyes települések, s különböző egyesüléseket hoznak létre mezőgazdasági és más jellegű tevékenység végzésére. Van ahol vágóhidat működtetnek. A tagok önköltséges áron vehetik igénybe a szolgáltatásokat. Az EU- szabványoknak megfelelő termékeiket kedvező áron, közvetlenül maguk értékesítik. Sz. K. Hát még él a tanár úr? N yolcvannyolc esztendős Péterfia Zoltán tanár úr, de hála istennek szellemileg és fizikailag is frissen (csak a látása roinlott meg), jó kedvvel, mi több tréfálkozva fogadott. Mint megírtuk, Magyar Fészek névvel országos alapítványt tett, hogy hirdesse az élet szépségét, értelmét. Azt, hogy a nagy család (neki tíz gyermeke volt) okozta boldogság semmivel sem pótolható. Beszélgetésünk közben elejtem, hogy az akkori rövid tudósítás után sokan kapták fel a fejüket, s kérdeztek rá: Hát még él a tanár úr? Bizonyíték rá, Pécsett számon tartják a Péterfia családot. A tanár úr mindehhez hozzá teszi:- A nemzet napszámosait nehezebben felejtik el, hiszen sok-sok emberrel és gyermekkel volt és van kapcsolatom. De ne szólíts tanár úrnak, mert nem voltam én úr soha, legfeljebb csak szolga. S ehhez hozzátenném azt, amit manapság nem szoktunk egyenesen kimondani, hirdetni, legfeljebb a gyónási titok megőrzése mellett: magyarnak születtem. Békésből, a Viharsarokból érkezett, ahol szülei hasonlóképpen pedagógusok voltak. Édesapja 1918-ban, betegen, meghalni érkezett haza a háborúból. A három gyermeket az anya egyedül nevelte föl, nehéz körülmények közepette, de mindegyik kezébe diplomát adott. Péterfia Zoltán magyar-német szakos tanár lett, s állástalanságában Orosházán gimnáziumi felkészítőt indított, majd egy szegedi tanártársával, a fizika-matematika szakos Musulin Bélával létrehozták az orosházi evangélikus gimnáziumot. A történetről, a középiskola megalapításáról, Tüskés Tibor írt gyönyörűen, s persze megírva a folytatást is, s abban az alapítók elűzésének históriáját is, 1950-ben, az államosítás idején. Péterfia Zoltán és családja csak úgy maradhatott volna Orosházán, ha megfogadja, amit sok pedagógusra rákényszerítettek akkoriban, hogy többet templomba nem megy. Inkább a búcsút választotta, s hazajött ősei földjére, Pécsre. Pécs nagy város volt, az evangélikus közösség kicsi. Itt nem tűnt fel a templombajárás, vagy ha fel is tűnt, nem tették szóvá. A gyülekezet alapítói között ott volt Péterfia Zoltán dédapja, nagyapja, a Dischka Győző utcai templomépítésben is kivették részüket némi pénzzel és néhány téglával. Persze a család számára talán a legnagyobb boldogság az lehetett, hogy sikerült állást kapni, s egyre jobb, és szebb feladatokkal feledtetni Orosházát, a hátrahagyott szomorúságot. (A feleség, Karola asszony előbb a bányászgyerekek számára szervezett külön gimnáziumban, majd a Pedagógiai Főiskola gyakorló általános iskolájában tanított, ő pedig gimnáziumi tanár, egyetemi lektor, majd a TIT nyelviskolájának munkása lett.) Ezek a véletlenek irányították a sorsát, s az elmúlt negy- ven-ötven esztendőben keresendő Péterfia Zoltán ismertségének oka. Pécs a végső állomás lesz, feltehetően. Mint az idős ember, ha diófát ültet, Zoli bácsi az alapítvánnyal próbál a jövőnek üzenni, bár tudja, a termést nem éri meg. Fogyóban a nemzet: az alapítvány figyelemfelhívó kiáltás, hogy Magyarország ne maradjon az abortuszok és az öngyilkosságok hazája, hogy alakuljanak szerte az országban magyar fészkek, minél több szervezet, amely ezért a célért munkálkodik. H osszas beszélgetésünk végén Péterfia Zoltán a saját életével példálózva, gyermekeire is utalva jegyezte meg:- Mi is fel tudtuk nevelni mindannyiukat tisztességgel, s én bízom abban, hogy a nagy- családosok példája előbb- utóbb követésre talál'a fiatalok körében is. Egyébként Békésben azt tartották, hogy ha ád a Jóisten ju- hocskát, gondoskodik róla, s ád hozzá megfelelő legelőt is. Kozma F. - Fotó: Läufer
