Új Dunántúli Napló, 1997. április (8. évfolyam, 89-118. szám)

1997-04-13 / 101. szám

1997. április 13., vasárnap Magazin BtÉántúli Napló 7 John Waters a Pink Flamingo klasszikus film írója és rendezője a film bemutatójának 25. évfordulóján transz- . vesztiták között. Miért vesztett Napóleon? A kérdést - miért vesztett Wa­terloonál Napóleon - sokan sokféleképpen válaszolták meg, de úgy, ahogyan ezt nem­rég egy angol geológus, bizo­nyos Kenneth Spink tette, még soha senki. Nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a Waterlooi csata sor­sát végeredményben egy na­gyon távoli, indonéziai vulkán kitörése döntötte el. Nem csa­lás, nem ámítás: Spink profesz- szor tudományosan megalapo­zott ténynek tartja, hogy ha an­nak idején Sumbawa indonéziai szigeten nem tör ki a Tomboro nevű tűzhányó, akkor Bona­parte esetleg megnyeri a min­dent eldöntő Waterlooi csatát és ismét uralma alá hajtja Európa jelentős részét. De hát mi köze lehetett az 1815 áprilisában, Európától ir­datlan messzeségben kitört vulkánnak az 1815 júniusában lezajlott, meghatározó jelentő­ségű ütközethez? A brit tudós azt állítja, hogy nagyon sok, ugyanis ez okozta az 1815-ös nagy európai esőzéseket. Ab­ban pedig szinte minden had­történész egyetért, hogy a fran­cia csapatok Brüsszel ellen vo­nulását az ítéletidő és az iszap­tenger akadályozta. Ezáltal le­lassult a félelmetes napóleoni gőzhenger sebessége, szétzilá­lódott, fáradt és sebezhető sereg érkezett Waterloohoz. A szövetségesek két tehetsé­ges hadvezérének, Wellington- nak és a porosz Blüchemek nem volt más dolguk, mint ki­használni ezt a lehetőséget és ezt maradéktalanul meg is tet­ték. Spink szerint, minthogy a nehéztüzérséget nem lehetett átvinni a sártengeren, a Korzi­kai nem tehetett mást, mint azt, hogy igénybe vette az egyetlen, Charleroiból Brüsszelbe vezető köves utat. Ami olyan kerülőt és időveszteséget jelentett, hogy eldöntötte a csata sorsát. Ez tette lehetővé, hogy Blücher negyvenötezer porosza délután a szorongatott Wellington se­gítségére siessen, és észak­nyugatról megtámadja Napó­leon hetvenkétezres seregének jobbszámyát. Júniusra mindössze hetven­hat milliméter csapadékot vár­tak a szakemberek. Ez lett volna a normális, ha nem tör ki a Tomboro, méghozzá Spink szerint nagyobb erővel, mint a híres Krakatau 1883-ban. Erotikus női írók Érdekes tendenciát figyeltek meg a nyugat-európai, amerikai és ausztráliai szexirodalom te­rén, nevezetesen azt, hogy az évente mintegy ezer ilyen mű­fajú mű szerzői között egyre több a nő. Bár önmagában ér­dekes, hogy férfi írók esetében előszeretettel használják a „pornográf irodalom” minősí­tést, míg nők tollából származó műveknél visszafogottan csu­pán „erotikus irodalomról” szólnak az idevágó tanulmá­nyok, sőt a könyvkiadók ajánla­tai is, épp az utóbbi évek termé­sét tekintve vált nyilvánvalóvá, hogy ez a „tradíció” felbomló­ban van. Susanne Moore, Kathryn Harrison vagy éppen Candace Bushnell - hogy az USA piacá­nak jelenlegi, nálunk teljesen ismeretlen sztárjait említsük - bátran felveszik a versenyt fér­fitársaikkal. És itt nem arról van szó, hogy mosdatlan szájú beszéd vagy szexuális aktusok vérbő leírása lenne az erőssé­gük - természetesen női szem­szögből -, hanem eleve témavá­lasztásuk és egyes szexuális problémák írói kezelésében hoztak valami meghökkentően újat, már-már kegyetlent. Az egyik regény például (állítólag önéletrajzi ihletésű) egy húsz­éves lány apjával való viszo­nyát meséli el brutális őszinte­séggel, ugyanis a szex mellé egyre több esetben - az élveze­tek fokozása! - betársul a thril­ler, az erőszak is. A nők nyomulásának van némi ideológiai hátszele is, per­sze. Nem egy könyvben a tör­ténet szerint 180 fokkal meg­fordul a nemek évezredek tra­dícióin alapuló férfi-nő vi­szony, és Kathryn Harrisonék tolla hegyén (vagy inkább komputer-klaviatúráján) világ­uralkodó szuperhőssé növi ki magát az asszony, míg a férfi koitálógép szerepre kényszerül, aki jobb, ha meg se szólal. M. K. Az őskor mai ezermestere Mindene a kallódó felszíni régészeti leletek megmentése. A Balatonberényben élő Eőry Béla gépésztechnikus hivatá­sos restaurátorokat megha­zudtoló ügyességgel újít fel egykori kőeszközöket, régé­szeti útmutatás mellett évez­redekkel ezelőtti létesítmé­nyeket épít fel. A pécsi származású amatőr ré­gész szabad idejében Dél-Du- nántúl településeinek határait járja legtöbbször gyalog, illetve kerékpárral. Amit gyűjt, leadja a múzeumoknak, felfedezései­ről jegyzetet készít, ő maga nem ás, feltárásokon viszont segédkezik. Szakcikkeket pub­likál, kiállít, a régészet tudo­mányát és az őskori ismereteket népszerűsíti történelmi vándor­játszóházaiban. Utóbbiak szer­vezésére rendszeresen kap meghívást Somogy, Zala és Veszprém megye művelődési házaiba. Most épp munkanél­küli, így jobban élhet mások ál­tal különcnek tartott, számára élethivatást jelentő kedvtelésé­nek. Terepjárásai alkalmával el­sőként hívta fel az archeológu­sok figyelmét arra, hogy egy időszámítás előtti, több évezre­des, mediterrán eredetű, gabo­natermesztéssel is foglalkozó kultúra területe nemcsak a Drá­váig, de Kaposvárig, Dombó­várig, sőt a Balatonig is elért. Tizenéves korától számtalan szántásbéli leletet, így kőszer­számot tartott a kezében, ame­lyeket megtisztításuk során alaposan szemügyre vett. Nem véletlen, hogy bizonyos idő után már jól értett a helyreállí­tásukhoz, sőt utánzásukhoz, te­hát jelenkori előállításukhoz is. Elsajátította egyebek között a kő- és rézkori kézművesség, például a ruha- és kerámiaké­szítés fortélyait, az akkori épít­kezések technikáit is. Készített már népvándorláskori ezüst be- rakásos és bronzkori fokost, kőből baltát, kapát, íjvesszőt, íj­fúrót, fanyelű sarlót pattintott kövek berakásával. Híre és szaktekintélye oly nagy lett, hogy sikeresen pályá­zott a Vörsön tervezett őskori épület kivitelezésére. Jelenleg a százhalombattai régészeti sza­badtéri parkban két középső bronzkori lakóházat alakít ki. Ami szakmai erénye, s amiért a japán restaurátorok is elisme­rik, hogy a házelemeket úgy il­leszti össze, mint a korabeli emberek, vagyis kötelekkel és faszegekkel. A nyugdíj felé kö­zeledő kézműves-ezermester legfőbb terve, hogy tudását ok­levél is igazolja, és otthonában magánmúzeumot nyithasson. Csuti J. Floridában készült a kép Linda Finchről aki meg szeretné ismételni Amelia Ear hart föld­körüli repülését az újjáépített Lockheed Electra 10E repülőgéppel Töltse szabadságát az űrben Már röviddel az ezredfor­duló után megkezdődhetnek a rendszeres Földön kívüli turistautak. Sőt mintegy ne­gyedszázad múlva már űr­hotelban szállhat meg a kel­lően gazdag, kíváncsi és bá­tor világűrutazó - hangzott el egy, a témával foglalkozó németországi szimpóziu­mon. Jelenleg még 3,6 millió dollárba kerülne szemé­lyenként egy ilyen út, de évi félmillió turistával szá­molva a költség már fejen­ként 20 ezer dollárra zsugo­rodna - vélekedik a japán Nasda űrügynökség világűr­turizmussal foglalkozó koordinátora. Jelenleg mintegy 100 ezer komoly érdeklődő vár arra, hogy a világűrturizmus valóban beinduljon. A szak­értők legkésőbb 2025-re számolnak az első utak el­indításával. A piackutatók ekkorra már mintegy 20 millió fő lehetséges utazóra számítanak. Már az első világűrhotel építési terveit is részletesen kidolgozták, s a japán ipar - stílusosan - csak a startlö­vésre vár. Kínai motorkerékpárok Kína 9,29 millió motorkerék­párt gyártott tavaly, s ezzel már a negyedik egymást követő év­ben volt a világ első számú gyártója. Kínában háromszáz vállalat készít motorkerékpáro­kat, de csak kevés van köztük olyan, amelynek termelési ka­pacitása eléri az évi százezer darabot. Együttes kapacitásuk egyébként- évi 20 millió darab. - A hazai szükségletek kielégí­tése után most a nemzetközi versenyben is meg kívánnak " méretkezni a kínai motorkerék­pár-gyárak. Kína 1995-ben 7,83 millió motorbiciklit gyár- lőtt, de ebből csak 6,1 milliót értékesítettek. Világmindenség-modell az árverésen A világmindenség egy 1579- ben készített modellje, amelyen még a Föld áll a középpontban, 771 500 font sterlingért kelt el a napokban a Christie’s londoni árverésén. A rézből készített, fél méter magas és az ókori pto- lemaioszi világképet megele­venítő modellt telefonon a kiki­áltási ár háromszorosáért vette meg egy gyűjtő az európai kon­tinensről. RÁDIÓ MELLETT __________________________________________________________________________________________________________, JEGYZET F ütvörészünk ... cseverészünk?! Többen val­lanak a ripor­ternek, hogy milyen hatással van rájuk a má­sik - többnyire idegen - ember testközelsége. Többnyire elke­rülhetetlen, hiszen szinte na­ponta élünk kisebb-nagyobb tömegben, buszon, üzletek pénztára előtt, sportrendezvé­nyeken, koncerteken és - gon­dolom, talán a diszkóban is - bár ez utóbbi nem került szóba, érthető okokból. Akad olyan, aki inkább várakozik utolsónak a lift előtt, de képtelen többed- magával utazni akár csak egy emeletnyit is. A fóbiás pedig soha nem száll be a liftbe - haj­dani kolléganőm például na­ponta többször megtette az utat hatodik emeleti lakásába, de a lépcsőn. A lift egy külön világ. A bér­házi lakók többnyire - ha más­ként nem, de látásból - ismerik egymást, ám a liftben mintha mindenki megnérnulna. Tessék csak jól megfigyelni: „utas” mindenhova néz, tekintget, csak éppen társaira nem, mintha szégyellné magát, mintha lámpaláz gyötörné, in­kább merően figyeli a kijelző emelkedő számjegyeit, vagy a felfüggesztett hirdetéseket, majd fölfedez valamit a cipője orrán és lehorgasztja fejét, amíg csak ki nem száll. És a többi „utas”? Ugyanez a magatartás. Azon is eltűnődhetünk, hogy a férfiaknak nincsen szaguk, ha csak nem erősen dohányos egyike-másika, vagy nem ép­pen a szőlőjéből érkezett haza. A hölgyek illatosak. Tájékozat­lanságom parfümügyekben egyenesen elképesztő, de a nők illata szinte levesz a lábamról, jólápoltságuk megható. Főként reggel, az ABC-ben, vagy a zsúfolt buszokon. A társaság kitér a köszönté­sekre is. Valaki azt mondja - ez valami szakember - hogy az emberek félelmükben köszön­nek egymásnak a liftben. Úgy értve, hogy az idegeneknek is. Hát... merész állítás. Félelmét palástolva köszön, hogy magányérzését elűzze. Hogy baj esetén kötődjön valakihez, valakikhez. Ahogy hallom ­nyugaton az emberek egyálta­lán nem köszöntik egymást a liftben ... Ezt már el nem hi­szem, még ha nyugati lifteket sem volt szerencsém megis­merni, akkor sem. A köszönés - szerintem - egy picinyke ér­tékű magatartás is. Aki a liftbe lépve köszön, az köszön esetleg a kisboltokba lépve is, ahol fo­gadják és visszaköszönnek, ki­véve a nagy áruházakat, vagy az autóbuszokat, de például vo­natfülkébe lépve a jövevénytől el is várható. Tapasztalhatunk modortalan jelenségeket is. Minden bérházban akad egy­két lakótárs, akinek ítéletnapig köszönhetsz előre, soha el nem fogadja, csak bámul rád, vagy még azt sem, egyszerűen nulla vagy előtte, egy nagy semmi. Ez bosszantó, de mit tehetsz, legközelebb is köszönsz, az idők végtelenségéig. A napokban valaki fütyült az autóbuszon. Elég zsúfolt volt a huszonhetes, a székek foglal­tak, az utasok egymás hegyén- hátán és e viszonylagos csendbe belehasít a füttyszó. A „melódia” ismeretlen. Nem­csak itt dühít ez az illetlen „ze­nei” produkció, hanem például több kedvenc nyilvános helye is. Az egyik vendéglőben - már ismerem a főszert - kér egy bögre piát, kortyolgat és egy­szer csak fütyülni kezd. A mű­sor nem tart sokáig, talán fél percig, de megbotránkoztató. Az utolsó nagy pofont - sze­gény Anyámtól - nyolc eszten­dős koromban kaptam, amikor a vasárnapi ebéd idején, a má­sodik fogásra várva, fütyülni kezdtem. Megkaptam. Azóta utálom a füttyszót. Zárt helyi­ségben, vagy mondjuk társa­ságban. Kínos perceket él át az utazás közben, amikor a feje fö­lött bántóan hangosan társalog két ember. Megalázó a többiek számára is, hiszen a hangosan cseverésző akárkik mellőzik a többséget, mintha csak kettőjük végett robogna célja felé a busz, vagy a vonat. Ha még szellemes lenne a szöveg! De nem az. Egyszerűen otromba.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents