Új Dunántúli Napló, 1997. február (8. évfolyam, 31-58. szám)
1997-02-11 / 41. szám
1997. február 11., kedd Háttér - Riport Dünántúli Napló 9 Amikor a kopácsi Petőfi utcában bekopogtattunk Katarina Guhziham házának ajtaján, s a 68 éves, egyedül élő asszony meglátta, hogy a lányával jöttünk, zokogni kezdett. Két karja kapocsként ölelte gyermekét, s a sírása csak nem akart alább hagyni. Örömkönnyek voltak ezek. És jöttek a szomszédok is: lestek a kerítés felé. Mi hír van? Még a Csetnik névre hallgató fiatal kandúr is kinyújtózkodott a sparhelt mellől. Később, amikor már estére fordult az idő, s igyekeztünk a gépkocsival az udvari határátkelő felé, az egész napi Bara- nya-háromszögben tett kirándulás után értettem meg igazán Katalin asszony könnyeit. Itt húzódott a kertek alatt a frontvonal. E korábban majd színmagyar településen lakó horvát asszony, mint mindenki, 5 és fél évet imádkozott át a krajinai szerbek országlása alatt, s közben zsigereibe, csontjaiba végleg belakta magát a félelem. Katalin asszony könnyei Torkig van itt már mindenki, mindennel. Akár szerb, akár horvát, akár magyar. Várják, hogy múljon az idő, s hozzon orvoslást a mélyen ütött sebekre. Rossz arcú emberek figyelmének kereszttűzében botorkálunk át a gazos templomkerten. Ide jó ideje senki nem mert belépni. Sok ember jár erre, szem előtt van. Bellye katolikus temploma valaha a főtér éke volt: ma az ebek harmincadján. Összemocskolt, kiégett akol. A képek leszaggatva, az oltár szétverve, begyújtva, s köröskörül a talpunk alatt többrétegű szemétkupacot érlelt trágyává az idő. A szemétben átázott, német nyelvű énekeskönyv, az énekeskönyvben az egykori tulajdonosa neve: Slavica Musity. A templom-belső minden szónál, magyarázkodásnál többet mond. S ilyenné lett e közel 1100 négyzetkilométeres Baranya háromszög összes keresztény temploma. Laskón azt a református templomot gyújtották fel, amelynek gyülekezetét 16 éven át vezette Sztárai Mihály. S a tüzek a templomokban különböző helyeken lobbantak föl: emitt kiégett a korabeli Angster-orgona közepe, amott a tetőszerkezet, meggyulladt a szószék, a padok alja. Csáti Szabó Lajos lelkipásztor a szemközti parókiáról vödrökben hordta a vizet, jöttek az atyafiak is, de a tűzoltó autó valahogy elakadt a falu széli szerb katonai ellenőrző pontnál. A múlt még nagyon közel van. Hercegszöllősön is jár egykét igaz történet: a főút egyik házába katonák törtek be, megitták a gazda pálinkáját, aztán mindenkit megöltek. A másik lakásban pedig azért halt meg mindenki, mert nem volt pálinka. A halálnál és a testi kínza- tásnál van azért rosszabb. A lélek keresztre feszítése. Ezért aztán, bár mindenütt nagy szeretettel fogadják a magyarok a magyar újságírót, megkérik, ha lehet, ne névvel jelenjen meg az írás. Ki tudja? Még olyan ember is aggódott a búcsúzásnál, mint az egykori eszéki rádiós kollégám, a Vörösmarton élő Krómer József.', pedig ő a menekülés helyett az otthon maradást választotta. A kopácsi Kettős Dezső is inkább a fejét vakarta, de nem óhajtotta elárulni, ki lenne a helybéli, magyar polgármester jelölt. Majd elválik. Se a múltról, se a jövőről ne essék szó. Pedig alig egy hónap múlva általános választás lesz ezen a vidéken. Tudják: döntöttek a nagyhatalmak, július 1-től e Baranya- háromszög és benne Kelet- Szlavónia Horvátország integráns része lesz. Látják: itt az UNTAES szolgálata. Mindenhol a fehérre festett ENSZ- páncélosok mozognak, az ENSZ emberei párokban ragadnak a szerb köz- igazgatás embereire: fehér sisakos katona jár a szerb rendőrrel is, s ő figyeli a szerb határőr munkáját is. A túlkapások ellen. Mindezt meglehetősen egykedvűen tűrik a szerb hatalom egykori megtestesítői: nem az övék a jövő. De, azért még mindig szerb rendőrautók cirkálnak, cirill- betűsek a feliratok és a térség fővárosából, Pélmonostorról szerb rádió és tv-adást sugároznak az éterbe. Bár megnyílt a térségből az Eszék felé vezető út, még sehol a horvát közigazgatás, a horvát rendőr és katona, s időnként itt-ott provokációkról hallani. Krajina nehezen adja fel utolsó hadállásait. És ne feledjük: bár az ENSZ katonaság megkezdte a fegyverek összegyűjtését (márkában fizetnek minden leadott géppisztolyért, gránátért, aknavetőért), azért számottevő a kint lévő fegyverarzenál. A szekrényben, a kertben, az ágyak alatt. Ezért aztán nehéz is ma eldönteni, hogy ki fél jobban. Az őslakosság, az itt maradt fegyvertelen horvátok és magyarok, avagy a menekültként, a hasonlóan elmenekült helybeliek lakásába beköltöztetett, ál- lig felfegyverzett szerbek-e? Kós András, az UNTAES pélmonostori irodájának magyar tisztviselője szerint, minden gyötrődés és félelem ellenére ugrásszerűen megváltozott itt a helyzet. Rá sem ismerni már arra a világra, ami mondjuk egy-két hónappal ezelőtt volt. Amikor az egyetlen út a batinai hídon, csak Szerbia felé vezetett. Továbbá különösen örömteli, hogy bár csak magyar rendszámú gépkocsikkal, de jöhetnek a korábban elmenekültek. Látogatóba, szemrevételezni a régi házat, beszélni az ott maradt szomszéddal, rokonnal, jó baráttal. Takarítani. Tervezve a visz- szatérést.-Lassan a választások előestéjén vagyunk. Menynyire érezhető ez?- Egyelőre meglehetősen nagy a bizonytalanság. Még azt sem tudják jóformán az emberek, hogy milyen testületekre, hányféle tisztség- viselőre, s hogyan szavazhatnak majd. Ez a jelöltállítás gondja is. Másrészt érezhető a visszahúzódás, s nehéz találni olyan embert ma még, aki nyíltan közéleti funkcióra jelentkezne. Hogy is mondta ezt a vörösmarti rádiós kollégám? „Amikor a kopácsi erdőszélen, s frontvonalban, fegyverrel előttünk és fegyverrel a hátunkban, kényszermunkában ástuk a lövészárkokat, megfogadtuk: soha többé politikát! ” Laskó általános iskolájában angol nyelvű tábla is mutatja: itt már ENSZ védelem mellett a horvát művelődési minisztérium útmutatása szerint folyik az oktatás. Színmagyar iskola, apró gyerekekkel, Pécsi Tibivel, Kiss Annával a szép szemű hatéves ikrekkel, Denisszával és Danielával és a többiekkel. Tízen vannak. Pásztor Julianna tanítónő. A háború 5 és fél évében, pedagógusként egyedül ő maradt a gyerekei között, télen-nyáron, védve az iskolát. És tanítgatta Csáti Szabó Lajos és felesége, a laskói református lelkész-házaspár azokat, akik egyáltalán eljöttek, akik valahogy ideértek. Még most is állandó hiányzók a környező községek gyerekei. (Ko- pács szerb polgármestere és a magyar helyettese ott jártunk idején éppen az UNTAES-nél próbált valamiféle iskolabusz járat beindításáról tárgyalni, ígéretet kaptak.) A tanítónő törékeny asszony. Évekig tartotta a gyermekeiben a lelket, s most, hogy lényegében béke van, látni valahol a biztatóbb jövőt is, kissé megfáradt ember benyomását kelti, bár mosolya nem erőltetett. Nem kis feladatot hajtottak végre, hiszen az iskola köré állították föl a szerbek az ágyúikat, s innen lőtték a légvonalban alig öt kilométerre lévő Eszéket, miközben az osztály bent kuksolt a sötétben. Egyszerű jelenlétükkel őrizték meg a magyar iskolát.- Ha egy pszichológus megvizsgálná ezeket a gyerekeket - jegyzi meg Pásztor Júlianna, - érdekes diagnózisokat állíthatna föl. Szerintem a legkisebbek is felnőttek már. S most, hogy váijuk vissza a menekült családokat, azok gyerekeit, nem lesz könnyű a növekvő közösségeket összekovácsolni. A választási előkészületek közepette a legfontosabb ma az emberek számára, hogy körvonalazódjanak lassan az életfeltételek. Itt mindenki nagyon szegény. Ez alatt az öt és félév alatt nem igen volt munkahely: abból éltek, amit a ház körül megtermeltek. Piacolni se nagyon lehetett: a katonák csak a pálinkát vették. Hát főzték éjjel-nappal. Ámbár a szükség Akad már kire szavazni is, bőven. Két magyar párt közül is választhatnak: ott a HMDK, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége és a HMSZ, a Horvátországi Magyarok Szövetsége. Az előbbit Pasza Árpád vezeti, az utóbbi elnöke Csörgits József. Nincsenek sem beszélő, sem köszönő viszonyban. Tudja ezt már mindenki: 12 ezer magyar élt itt a háború előtt, mára alig 7000-en vannak. (Kórógyon mindössze öt őslakos maradt: 427 betelepített szerb lakik az egykori magyar házakban. A szerbek is menekültek. Vajon, hogy oldódik meg a kis település jövője, tudva azt, amit a falu református lelkésze, Kettős János mondott: a választások után a magyarság szeretne visszatérni.) A megosztottságot tovább fűszerezi: négy felől érkeznek a községek élére jelöltek. Az itt maradottak azt szeretnék, hogy közülük kerüljön ki a polgár- mester. Érthető, ugye? De hát van jelöltje az Eszékre menekülteknek, a magyarországiaknak, sőt azoknak is megvan a saját vezetője, akik átmenetileg Németországban találtak otthonra. A kiállásával tiszteletet érdemlő laskói református papot is megkeresték a magyar pártok, hogy vállaljon politikai funkciót, de Csáti Szabó Lajos alighanem bölcsen döntött, amikor levelében megírta, hogy csak egyetlen pártot, Krisztus pártját választhatja, egyébként hagyják őt békén. Félelem és várakozás. Ez a mai Baranya-három- szög. Tele katonával, meneküEbek harmincadján a bellyei katolikus templom nagy úr. Mint ahogyan azt egy bellyei ember említette: még azt is megtanulták, hogy hogyan kell mész és cement híján a ház falát tehéntrágyával megtapasztani. Mindenütt a háború nyomai, kiégett, összedőlt házak. Átmenetileg minden lőrés és fedezék volt. Az utak mentén, a községi központokban persze építettek mesterséges fedezékeket is: sehol annyi homokzsák mint itt. E kicsiny térség - Szlavónia csücske - mégis reménykedik. Már majdnem mindenkinek ott a kezében a horvátok pecsétes dokumentuma, a domovnyica, van igazolványuk, útlevelük. lővel és menekülttel, az utcákon pedig (régi dicsőség, hol van már?) krajinai milliárdos bankókat visz a lassan tavaszra forduló szél. Az emberek még bezárkózva, ahogyan azt megszokták az elmúlt öt és fél évben. De akadt aki kimondta: az volt a legszomorúbb az itt élő, maroknyi magyarnak, hogy e sötét évek alatt teljesen megfeledkezett róluk az Anyaország. Még jó szó se jött, Magyarország felöl. S ezt a mai öregek, középkorúak sohasem fogják megbocsátani. Kozma Ferenc Läufer László felvételei soha gk ^fjpSS nem tognaK megbocsátani
