Új Dunántúli Napló, 1997. január (8. évfolyam, 1-30. szám)

1997-01-04 / 3. szám

1997. január 4., szombat Kultúra - Művelődés Dünántúli Napló 7 Egyedüllét és társas magány Hátunk mögött az ünnepek. Rövidesen elkészül egy újabb statisztika, s a témát ku­tatók számára újfent beigazo­lódik az, amit tudtak: ismét megnőtt e néhány napban Magyarországon az öngyil­kosságok száma. Az egyedül­lét terhét megint sokan nem bírták elviselni. Avagy: ölt a társas magány. Többet, szeb­bet vártunk a szeretet napjai­ban, s ebből semmi sem lett. A család cserepekre tört. Vád és önvád. A hol rontottuk el kérdésre nem tudunk igazán válaszolni. Sokan próbálnak sokféle­képpen segíteni a lelki beteg­ségekben szenvedőknek. E körben talán a legérdekesebb vállalkozás Pécsett, a Kezdi Balázs (ma a JPTE Pszicholó­giai Tanszékének vezetője) nevéhez fűződő S. O. S. tele­fonszolgálat létrehozása volt. Majd negyedszázada, hogy amolyan kísérletképpen meg­alakult ez az „öngyilkosságra hajlamosakat” segítő telefon- szolgálat. A telefondrót - mint az utolsó szalmaszál. Svájci példa nyomán (Kézdi Balázsnak immár elhunyt szakmabeli barátja hozta kül­honból az ötletet), s bár azóta is vannak drukkerek és el­lendrukkerek, jóakarók és iri­gyek - mint minden újszerű vállalkozás esetében - a szol­gálat hasznossága, a szolgá­latban dolgozók munkájának szükségessége nem kérdője­lezhető meg. Közel negyvenezren hívták már e segítség-szolgálat szá­mát. Ahogy javult a telefónia, egyre többen. Sokszor nem is tanácsra várva, csak kibe­szélni azt, mi lelkűkben felto­lult. A telefonszám - 212-390 - a kritikus időszakban, este 7-től reggel 7-ig hívható, s mindenkor a szakmát értők ülnek a vonal végén. Olykor órákig eltart egyetlen beszél­getés. Olykor a segélyért ki­áltó nem éri be csak evvel az egyetlen telefonnal, a krízis ambulancián orvoslóját fölke­resi személyesen is, és sikerül tovább lépnie. A telefonszol­gálatnál időről-időre cseré­lődnek az emberek, de egy régi mag együtt van, s szám­szerűsítve közel harmincán vesznek részt a telefonszolgá­lat munkájában. Felgyűlt ta­pasztalataik értéke nagy, s mint a sürgősségi telefon- szolgálat nemzetközi szerve­zetének tagjai - az IFOTES- ről van szó - jó kapcsolatok­kal rendelkeznek immár a nagyvilágban is. Mindent összevetve, talán mostanra érett meg a lehető­ség arra, hogy létrehozzanak egy, a szervezetet segítő ala­pítványt. Törekvéseikben Ba­ranya Megye Közgyűlése tá­mogatta őket, s az idei éveleji öröm: megkezdheti munkáját az S. O. S. Öngyilkosságot Megelőző Alapítvány, mely­nek kuratóriumában termé­szetesen ott van Kézdi Balázs s a titkár, Bognámé Erdős Márta neonatológus is. Nem nagy induló tőkével kezdtek, de reményük, hogy megnő majd az adakozók köre. A Szigetvári Takarékszövetke­zet Konzum-fiókja kezeli a számlájukat, melynek száma 50800111-13504250. Végezetül bár naiv a kérdés, arról faggattam Kézdi Balázst, vajon munkájuk hatékonysága hogyan mérhető le, avagy mérhető-e egyáltalán? Hi­szen azokról, akik nem követnek el öngyilkossá­got, nem lehet statisztikát készíteni. Nos, talán azokban a periódusokban mérhető a pécsiek mun­kája, amikor általában megugrik az öngyilkossá­gok száma: éppen az emlí­tett ünnepeken. Ugyanis ebben az időszakban meg­sokasodik a telefonálók száma is. így volt az most is, az ünnepek idején. S abban mérhető, (talán) - s ehhez a szakember ért némileg hogy miként fejeződik be egy telefon­diskurzus, hogy köszön el a hívő. Egyébként Magyarorszá­gon évente kétszer annyian vetnek véget életüknek önke­zűleg, mint ahányan meghal­nak közlekedési balesetben. Hogy mérjük is valamihez, évente egy Sásd-városnyi ember. Kozma Ferenc Makay Ida Megroppannak Összetörve a metszett tótükör, mélyből elfúló zenét hallani. (Gyászdobok tört aritmiája?) Közelgő, súlyos lépések alatt megroppannak az ég szilánkjai. Eldörrent a némaszerep Szilveszterkor kötelező a móka - még a szigorú színházi szabá­lyok is fellazulnak ilyenkor, ki­sebb csínyek megengedettek, sőt, a közönség el is várja, hogy valami szokatlan történjen. Az óév utolsó napján Kan- der-Ebb musicaljét, a Kabarét tűzte műsorára a Pécsi Nemzeti Színház. Erről az előadásról elmondható: a súgótól az igaz­gatóig sokan színpadra lépnek benne. Egy elegáns, komoly, gazdag úr szerepében például Simon Istvánt, a színház ügyve­zető igazgatóját láthatja estéről estére a nagyérdemű. Szövegét még egyetlen egyszer sem té­vesztette el - minthogy meg­szólalnia sem kell. De a néma­szerep is szerep! És ne feledjük Sztanyiszlavszkij szavát: nincs kis szerep, csak kis színész. Simon István elhatározta: a szilveszteri Kabaré-előadáson kilép a hallgatás burkából, és egyetlen mondat erejéig meg­szólal. Ámde merénylet készült ellene, amiről az egész színház tudott, csak ő nem. Akkor kez­dett gyanakodni, amikor az ügyelő jelenésre hívta, mert ab­ban a pillanatban videokame­rákkal és fényképezőgépekkel felszerelve lepték el az ügyelő pult környékét a színészkollé­gák és a műszak dolgozói. Amikor színpadra lépett, meglátta a másik gyanús jelet is: székén zöld takaró feküdt. Ekkor már biztos volt benne, hogy történni fog valami. De arra gondolván, hogy nem illik mások örömét elrontani, szokás szerint leült oda. S ekkor sza­badult el a pokol, ugyanis szel- lentő patront tettek a zöld ta­karó alá, amely abban a pilla­natban, amikor ő leült, erős hanghatással kísérve műkö­désbe lépett. Az ezt követő fél percben (mely a színpadon egy évez­rednek tűnt) szem nem maradt szárazon. Maga az áldozat is nevetőgörcsöt kapott, a Sallyt játszó Hegyi Barbara, akinek eredetileg ebben a jelenetben Simon István ölében kell ülnie, a színpad háta mögött keresett menedéket; Rázga Miklós pe­dig majd’ összetörte a kezében szorongatott poharat, s győzött másfelé nézni.-Ha rutinos szülész lennék, már a színpadon eszembe jutott volna a megoldás, s nem csak akkor, miután kimentem - so­pánkodik az ügyvezető igazgató. - Másik székre kellett volna ül­nöm, s a később helyet foglaló Rázgának a kezemmel jelezve felajánlani a „dörrenő” széket. Á színpadi igazságszolgáltatás szabályai szerint Rázga Miklós, a vicc szülőatyja is megkapta a magáét. Szokásos egy deci vize helyett, amit meg kell innia, ugyanannyi pálinkát kapott, s et­től kicsit rosszul érezte magát az előadás végéig. A nézők talán nem is sejtik, hogy Simon István nem a Kaba­réban debütált színészként. Ti­zenhat éves korában ugyanis (miután megnyerte Sopronban az Országos Diáknapok versmondó versenyét) Éless Béla, a Tatabá­nyai Népház művészeti vezetője meghívta, és komoly szerepeket osztott rá Gosztonyi- és Pi- linszky-művekben. Itt fertőzte meg a színház. A PNSZ-ben töltött huszonöt éve alatt Márta István volt az első rendező, akinek eszébe jutott, hogy kiaknázza a Simon István­ban szunnyadó színészi hajla­mot. Igaz, amikor a rendező két és fél héttel a premier előtt beko­pogott hozzá és azt mondta: ne­ked ezt el kell játszani! - viccnek vette az ötletet. Aztán amikor pár nap múlva megjelent az asszisz­tens, hogy kezdődik a próba, látta, hogy ez mégsem tréfa. Vé­gül Balikó Tamás igazgató és a főszerepet játszó Hegyi Barbara rábeszélésére adta be a derekát. . - Nem bánom, hogy rávettek, mert nagyon jól érzem magam ebben a kiváló csapatban - mondja, s titokzatos mosoly kísé­retében hozzáteszi: azt a bizo­nyos mondatot január végén, a harmincötödik előadáson mégis­csak elmondom - hacsak nem fojtják belém akkor is a szót! Csató Andrea Simon igazgató úr végül Hegyi Barbara rábeszélésére be­adta a derekát FOTÓ: MÜLLER ANDREA Szaloniki, a kultúra fővárosa Ezer év óta először 1997-ben nők is megcsodálhatják az észak-görögországi Áthosz- hegy kincseit. A kolostor-köz­társaság, ahova nőnemű lény még nem tehette be a lábát, öt hónapra az Európa 1997-es kul­turális fővárosának címét viselő Szaloniki rendelkezésére bo­csát 589 kéziratot, relikviát, ikont, ruhát és oltárdíszt, to­vábbá olyan festményeket és fotókat, amelyek képet adnak a szigetet lakó szerzetesek hét­köznapjairól és lelki tartásáról - írta a dpa. A Bizánci Kultúra Múzeu­mában június 1-jén megnyíló kiállítás lesz a fénypontja a kul­turális év alkalmából rendezett számos eseménynek. Szaloniki minden napra több kulturális rendezvényt tervez, s minden hétre ígér egy-egy kiemelkedő eseményt a zene, a képzőművé­szet, az irodalom, a fotózás és a tánc témájában. Külön rendezvényeken és irodalmi kávéházakban az 1995-ben elhunyt Nobel-béke- díjas görög költőre, Odisszeasz Elitiszre emlékeznek. A mo­dem jugoszláv művészet bemu­tatása, a Max Emst, Georg Ba­selitz, Hermann Glöckner, Gerhard Altenbourg és Joseph Beuys munkásságát bemutató rendezvények csak néhány ki­emelkedő elemét jelentik az első félévre tervezett képzőmű­vészeti rendezvénysorozatnak. A zenei fénypontot Agnes Baltsa, a Budapesti Cigányze­nekar, a Prágai Virtuózok, va­lamint a Nikosz Szkalkottasz görög zeneszerzőnek mind a 36 táncát előadó Athéni Állami Zenekar fellépése jelenti. Szín­házi előadások a brit Peter Brook vezetésével, velencei ut­cai karnevál, multimédia show, könyvek és hanglemezek kü­lönkiadásai, Melina Mercouri- emléknap (ő volt az egyik életre hívója a „kulturális fővá­ros” intézményének) csalogatja a vendégeket Szalonikibe. Vers könyvtárban Német vers- és prózamondó versenyt rendez a Baranya Megyei Könyvtár. A február 22-én zajló megmérettetésre már most is lehet jelent­kezni, de csak felső tagoza­tos általános iskolásoknak. A szervezők szívesen halla­nának nyelvjárásban el­hangzó szövegeket. A je­lentkezők egy verssel vagy egy maximum háromoldalas prózai művel készüljenek. A Művészetek Háza ajánlatából A pécsi Művészetek Házá­ban január 7-én 17 órakor különösen érdekes kiállítás nyílik. A Pécsi Galéria pla­kátgyűjteményéből kerül bemutatásra a francia grafi­kusművész, Alain de Quer- nec néhány munkája. A vá­logatás elé dr. Aknai Tamás művészettörténész mond bevezetőt. Ugyanezen a na­pon, de este 7-kor ad hang­versenyt a Pécsi Klarinét Kvartett. Az újévi koncerten a kvartett tagjai, Amóth Zol­tán, Aubrecht Dénes, Lég- rádi István és Török Elek Farkas Ferenc, Dvorzak, Hummel, Brahms, Tempel­ton, Chopin, Weiner, Stra­uss, Bernstein és Lino Flo- renzo klarinétátiratait mu­tatja be. A Házban folytató­dik a Házimozi is. Ezúttal január 8-án 18 órakor Mike Newell Négy esküvő és egy temetés című angol filmjét vetítik. Aki még nem látta, annak egy kiállítást is ajánl­hatunk. Január 20-áig láto­gatható még a Ház tetőtéri galériájában Gabriela von Habsburg szobrászművész, és Nikolaus Hipp festőmű­vész tárlata. Gyermekalkotások pályázata A hazai táj, a szülői ház, a család, az iskola, a barátok, a kedvenc szórakozás, a fel­nőttek élete, a népi szokások a témái annak a pályázat­nak, melyre 4 és 18 év kö­zötti fiatalok munkáit váija a zánkai Gyermekalkotások Galériája. Pályázni csak 1995-ban vagy 1996-ban készült eredeti munkákkal lehet, és a jelentkező két al­kotást kell, hogy beküldjön. A technika és a méret sza­badon választott, de a képek 20x30 centiméternél kiseb­bek és 50x70-nél nagyob­bak nem lehetnek. A Zánkai Gyermek és Ifjúsági Cent­rum Oktatási és Üdültetési Kht. a Zánka 8250-es postai címen várja a munkákat, 1997. március 31-ig, a je­lentkezők adataival. A kor hozza magával, vagy valami más Hiába, a kor hozza magával, vagy valami más, a szorulá­sok előbb-utóbb elkezdődnek. Először belül, mondjuk, a be­lek táján. Ilyenkor nehezeb­ben jár a szél, a járás kissé nehezebb lesz, aztán megin­dul és elmúlik. Aztán a gyo­mortájon jelentkezik, máskor meg a szív körül szorul el. Ritkábban a fejben is előfor­dul ilyesmi. Mindezek a szo­rulások egy idő után biztosan megszűnnek, és szerencsére helyreáll az eredeti állapot. Egyszerre, egyidőben nagyon ritkán jelentkeznek, s jófor­mán csak egyszer, kétszer, ill. igazából csak egyszer végze­tesen. Súlyosabb a helyzet, vagy inkább más a kintiekkel. Az ember pl. a buszra való felszá­lás közben beszorul a korlá­tok közé. Se le, se föl - még szerencséje van, ha a másik följáraton ki tudja kerülni őt a többi utas. Amikor végre ki­szabadul, bizony egy ideig elmegy a kedve attól, hogy útra keljen. De előfordulhat az is, hogy az ember az ajtó­félfák közé szorul be, és nem tud tovább menni. Ez azért kínos, mert ha mondjuk ki akart volna menni (pedig tud­juk néha mennyire igye­kezne!) akkor bennmarad, ha be szeretett volna jönni, akkor meg kénytelen kint rostokolni (ilyenkor is igen kínos vissza­fogni magát). Aztán bizonyos esetekben az ágyba is beszorulhat az ember, s bármennyit is sze­retne belőle kikeveredni, az ágy nem engedi. De előfor­dulhat az is, hogy az ember észre sem veszi, és az embe­rek közé szorul be. Innen is elég keserves dolog kikeve­rednie, sok ötletesség, lélekje­lenlét egyéb kell hozzá - kér­dés, ezek birtokában is, lehet- séges-e. Érdekes, hogy ilyen­kor mindenki éppen úgy mo­corog, mintha éppen az ő ki- szabadulását akarná lehetet­lenné tenni. Az ember tehát ott szorul önmagában, vagy mondjuk, a vaskorlát hűvös csillogásai között. Persze, vi­gasztalja magát, hogy ezt meg lehet szokni - és ez érthető. De azért mindenki tudja, aki járt már így, hogy ezt nem le­het megszokni. Á szorulások ellenére az ember vigasztalja magát. Mit is tehetne mást? De ez még mind semmi. A legfurcsább, amikor az em­ber a ruhájába szorul bele. Érdekes, hogy erről esik a legkevesebb szó, pedig na­gyon valószínű, hogy ez for­dul elő a legtöbbször. Ezt a szorulást nem annyira e kel­lemetlensége, mint inkább végeérhetetlen állandósága teszi nehezen elviselhetővé. Hiszen hétköznapi vagy ün­nepi ruháinkat mindig hor­danunk kell. A beléjük való szorulás jóllehet, nem olyan feltűnő, mint a többi esetek­ben, de aligha lehetséges, hogy valaha is meg lehessen szabadulni tőle. Az ember ebbe előbb-utóbb beletörő­dik, és abba szorul bele meg- adóan, ami van neki. G. Tóth Károly Utassy József: Viharban Viharban a villanatnyi égbolt: szép volt, igen, szép volt, nagyon szép volt viharban a villanatnyi égbolt. Kacsát, libát, tyúkot ólba zártam, és remegtem, félelem, szobádban, kacsát, libát, tyúkot ólba zártam. recsegtek-ropogtak a menny gerendái, rebegtek ajkamon az Úrnak imái, recsegtek-ropogtak a menny gerendái. Mikut, a pásztort, a villám agyoncsapata. Néztem őt: csupa kék foltok voltak rajta. Mikut, a pásztort, a villám agyoncsapta. Egy lélekkel így a falum kevesebb lett, ám a temetőnk is kövérebben csendlett, csendlett, csendlett, csendlett. > .

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents