Új Dunántúli Napló, 1996. december (7. évfolyam, 328-356. szám)

1996-12-05 / 332. szám

12 Dünántuli Napló Honismeret 1996. december 5., csütörtök Feloldhatók-e a baranyai honfoglalás ellentmondásai? Baranya a kalandozások korában Etelközből a Kárpát-medencébe települt magyarok 900/901-ben- foglalták el a Dunántúlt, s foly­tatták a már megszokott lovas­nomád politikát, zsákmány­szerző, sarcoló portyákra indul­tak. E megtervezett hadjáratok jelentős tömegeket mozgattak, évtizedekig ismétlődtek, válta­kozó sikerrel jártak, érintették Európa nagy részét a Balkántól az Atlanti-óceánig. A hadi vál­lalkozások szervezői, vezetői Árpád leszármazottai, valamint a hatalmai elit: a törzsfők, nem­zetségfők és a katonai kíséret kiválóságai voltak. A kalando­zások kora Taksony fejedelem­sége idején az utolsó Bizánc el­leni hadjáratokkal zárult. Felvetődik a kérdés: Véletlen egybeesés-e, hogy a kalando­zások befejezésének idejére te­hető a magyar etnikum töme­ges megjelenése Baranyában? A régészeti kutatások egyértel­műen ezt igazolják. A tényleges katonai foglalás (900-901) és a megye benépesülésének idő­pontja (970) között eltelt mint­egy 70 esztendő. Jogos a kérdés: Kik és mi célból birtokolták területünket ez időszak alatt? Figyelembe véve e vidék őskori, ókori előz­ményeit, aligha valószínű, hogy csak a gyepű vagy a nyári legelőterület szerepét kapta volna. Hadi vállalkozások kiinduló pontjai A kalandozások kora, nevez­zük így, praefeudális, átmeneti korszak volt ismétlődő lovas­nomád hadjáratokkal. A hadi­vállalkozásoknak a zsákmány szerzésen és sarcoláson túl pre­ventív jellegű védekező és vál­ságlevezető szerepe sem elha­nyagolható. Az arab és bizánci források (942-948) még egyön­tetűen lovas nomád népről tesz­nek említést. A válság ellenére a feljegyzések szerint 942-ig a törzs szövetség még nem bom­lott fel, így valószínűsíthető, hogy a portyázások törzsi, tör­zsek közötti vállalkozások vol­tak. Számos forrásból ismeijük jó néhány hadjárat idejét, útvo­nalát, de a portyázó vezérek ne­vét is. így jól behatárolható, .hogy az ismert személyiség a honfoglalók melyik nemzedé­kéhez tartozhatott. (I.-II.-III. generáció) a vezérek helynevei viszont megtalálhatók és kellő körültekintéssel azonosíthatók a Kárpát-medence központi ré­szein és a peremvidékeken, ahol jellegzetes helynévcsoportokat alkotnak az európai portyák ki­indulópontjai körül. Baranyán keresztül is fontos hadiutak vezettek a Balkánra, Bizáncba, de Európa déli és nyugati tájaira is.(Római örök­ség). A peremvidékekhez ha­sonlóan megyénkben is megfi­gyelhetők a kaladozó elit hely­nevei e hadiutak mentén Joggal feltételezzük, hogy a vezérek korában (900-971) a hadjára­tokra induló katonai elit és kí­séretének szálláshelyei voltak Baranyában. A helynevek alapján: Szabolcs, Harka, Huba, Bogát, Velek, Zombor, Gyula, Basman, Kadosa, Sza- várad, Tormás, Bulcsu és talán Lél (1296: Leles) Surí\011 Surman) és Csaba (1830: Chobkuta) szállásai valószínű­síthetők. E szálláshelyek kiala­kulása inkább katonai vállalko­zások indításával hozható össze­függésbe, mint az időjárási té­nyezők okozta évszakos szál­lásváltással. Trencsénnél, az ún. „Morva Kapuban”, ahol a Vág-völgyét is ellenőrző római őrállomás állt, Vágszabolcs (Zablatie) Vághorka (n. Vahom) Huba- falva (Hubina) helynévcsoport található, mely ismétlődik a bécsi-medence bejáratánál Sopron (scarbantia) körül Sza- bolcskisfalud, Harka, Hobaj formájában és csattanóként Pécs (Sopianae) vidékén Me- csekszabolcs, Harkány, Hóból (1342: Hoboy) alakban. Mind­három törzsfő utódait is jegyzi a kutatás Baranyában: Szabolcs - Velek, Harka - Zombor, Gyula, Huba - Basman utódlás révén. A mai országhatáron túl, egykori megyeközpontunk, Ba- ranyavár térségében lokalizál­ható az ókori Antiana római út- , csomópont. Itt az ún. „Balkáni kapu” közelében található hely­nevek önmagukért beszélnek: Bolyát, Bulcsu, Tormás. Ha az itt találtakat összevetjük a Szombathely (Savaria) vidéki ún. „Karantén” kapuban” lévő Bolát, Bulcsu, Tormás, Velek, Gyúr valamint az ún. „Itáliai kapuban” lévő Zala megyei szálláshelyekkel, nyilvánvalóvá válik, hogy ezek különböző irá­nyú hadivállalkozások kiindu­lópontjainak tekinthetők. Baranya nem volt központ Megyénk területén tehát voltak fejedelmi, törzsfői stb. szállások, de a megye nem volt a hatalmi elit központja. Kö­vetkezésképen a temetkezési he­lyüket sem itt, hanem központi szálláshelyük közelében kell ke­resnünk. Baranyai szállásuk csak 1-1 volt a több közül. Fejér megyében Szabolcs központi szállása közelében jöttek elő a fegyveres katonai kiséret tagjai­nak dél- és nyugat-európai pén­zekkel datált sírjai. Régészeti negatívumként Baranyában ha­sonló temetkezések hiányoznak, S ez arra utal, hogy megyénk a peremvidékekhez hasonlóan hadivállalkozások kiinduló­pontja, felvonulási terület volt. A katonai elit lovasnomád életmódhoz igazodó átmeneti szállásai nem lehettek kőbeépí­tett létesítmények, így nehezeb­ben megfoghatók. Oly' gazdag és látványos leletanyag, mint Zemplén és Szabolcs megyében nálunk nem várható, mivel az Etelközből bezúduló tömeg a hegyek ölelésében, a folyókö­zökben talált védelmet, viszony­lag szűk területen összezsúfo­lódva a Felső-Tiszavidéken. A jelentős szláv helynév­anyag nem meglepő Baranyá­ban, az ellenkezője lenne az, hisz honfoglalóink soraiban számos szláv eredetű személy­név tűnik fel, nem beszélve az itt honos őslakosságról. A behó­dolt szláv nemzetségek tevéke­nyen részt vállaltak a katonai akciókban, s mint tudjuk, a ké­sőbbiekben helyet kaptak az uralkodó osztály soraiban is. A szlávok előkelőit egyenrangú­nak tekintette a magyar elit, há­zasodtak velük, s így szláv ke­resztneveket adtak az ős nem­zetségek újszülötteinek. Van adatunk arról, hogy már a ka­landozások korát élő magyar csapatok támogatták a horvát uralkodókat (Tomiszláv, Kre- simir) Velence ellen, a tenger­parti városok birtoklásáért. Jelenlegi adataink nem elegendőek A Felső-Tiszavidék egyre bő­vülő honfoglaláskori leletanyaga alapján igazolódni látszik az a korábbi feltevés, hogy a Kárpá­tok hágóin beözönlő magyarság vezető rétegeinek szállása, va­lamint a nagyfejedelem hatalmi központja e vidéken volt. Ä Bodrogköz körül a magyar törzsfők személyneves helyne­vei megfigyelhetők: (Kund, Ond, Szabolcs, Tétény, Huba). Izgalmas kérdés viszont, hogy a fejedelmi központ a továbbiak­ban mikor és hova helyeződött át. Az a feltevés, hogy a X. szá­zad első felében (950-960-ig) a nagyfejedelem központi szállás­helye a mai Szabolcs és Zemp­lén megyékben volt és nem a Duna mellett, még bizonyításra szorul. Annál is inkább, mivel fejedelmi sírt a kutatás még nem ismer. Ugyanakkor a Kárpát­medence központi részein, a Duna mentén, a helynévanyag egyértelműen utal Árpád fejede­lem leszármazottainak birtoklá­sára, szálláshelyeire. (Üllő, Tas, Fájsz, Taksony). Ami Baranya X.századi múlt­ját illeti, álljon itt egy idézet Kiss Attila régész munkájából: „Meg kell állapítanunk, hogy jelenlegi régészeti adataink Ba­ranya X.-XI. századi település történetének és etnikai viszonya­inak vizsgálatához nem elegen­dőek.” Dr. Kápolnai Z. A MAGYAR KALANDOZÁSOK 898-961 Az országnevek alatt az első és utolsó kalandozás évszáma feltüntetve AFRIKA Vajszlói regálebérlő A török kiűzése után szerveződő uradalmak energiáit a XVIII. század első felében külső határaik és jobbágyaik feletti földe­súri jogaik elismertetése kötötte le. A gazdaságok újjászervezé­sére, a jövedelemforrások hasznosítására csak a század máso­dik felében kerülhetett sor. Dél-Dunántúlon ennek a sokrétű munkának tekintélyes hányadát horvát, vagy szerb vállalko­zók végezték el. A Vajszlói Vallásalapítványi Uradalom iratai között maradt fenn egy 1791. november 2-án keltezett okmány, amelyen egymás mellett szerepel Emeri- cus Kossovich latin, és Todo- rovics (később Theodorovics) Pál cirill betűs írása. Az előbbi az uradalom provisora (tiszttar­tója) volt, utóbbi pedig a kocs­mák bérlője. E kötelezvény fogalmazója a latin nyelvben is járatos bérlő szinte királyi öntudattal adja tudtára „mindeneknek, akiknek illik, hogy a Vajszlai Domini- umban lévő kocsmákban Bor és Pálinkának árulását” 1791. no­vember 1-től 1972. október 31- ig 760 forinton kiárendálta”. Egyben kötelezte magát, hogy „a fertál esztendőre esendő 190 forintot a Vajszlai Cassába fo­gyatkozás nélkül” befizeti. Az uradalmat képviselő Kossovich provizor és a bérlő neve mellett egyaránt nemzetségi gyűrűs pecsét látható, de az utóbbi ci­rill betűkkel is „Todorovics Pál”-nak írja a nevét. A bérlőt sajátos módon az az alapítványi uradalmak prefek­tusának írt kérvény hozza köze­lebb hozzánk, amelyet akkor vetett papírra gyöngybetűivel Naszvadi Sárnál 1 vajszlói nótá­rius, amikor az „rendes halál ál­tal ki költözött az életből”. Ebből tudjuk, hogy feleségé­vel együtt 1770-től a Vajszlón lévő saját otthonában, 1786-tól pedig az „uraság házában” la­kott haláláig a vegyesbolthoz tartozó szoba-konyhás lakás­ban. A „vajszlói botos árendá­sának özvegye” azt kéri ekkor az uradalomtól, hogy meghalt férje örökébe lépve, maradhas­son meg a lakás és a bolt hasz­nálatában. A hozzátartozók nélkül ma­gára maradt asszony joggal bí­zik az uradalom jóindulatában, hiszen megboldogult félje 38 év alatt kocsmák árendája és más haszonvételek bérlete for­májában ’’sok jövedelmet bé szolgáltatott a Méltóságos Ura­ság Cassájába”. A kérvény alapján bizo­nyosra vehető, hogy ő lett a vajszlói fertályos kocsma mellé 1770-ben épített „új vendégfo­gadó” első bérlője. Hogy sok éven át volt kocsmák árendása, azt igazolja a feltétlenül meg­bízható Naszvadi nótárius. Ezt látszik erősíteni, hogy csak 1806-ban bekövetkezett halála után két évvel bérelte ki az ura­dalom 8 kocsmáját és a húsvá­gás jogát Aidinger György pé­csi polgár. Á regálebérlő fölött azonban ekkorra már eljárt az idő. Az egykori büszke nemest ért megpróbáltatásokról beszél a már csak „vajszlói bótos”-ként emlegetett Theodorovics Pál árukészletéről és lakásáról fel­vett hagyatéki leltár. Ez az egyszerű dokumentum azonban nemcsak a boltos sze­génységét tanúsítja, hanem a vásárlók igényeinek változását is, akik most kezdik házilag előállított ruháikat egyszerűbb kellékekkel színesebbé tenni. A módosabbak azonban ezeket is a helyben tartott heti- és orszá­gos vásárokon, valamint a me­gyeszékhely iparosainál és ke­reskedőinél szerezték be. Az asszonyok, lányok a 18- 19. század fordulóján kezdték vászonruháikat és főkötőiket szalagokkal díszíteni. Ennek köszönhetően volt a boltban 89 rőf 12 krajcáros, 143 rőf 8 kraj- cáros, 25í> rőf 3 krajcáros se­lyempántlika. Árultak a női in­gek ujjának díszítésére szolgáló csipkét, kék cérnát, selyem zsi­nórt, az ingvállhoz selymet és muszlin anyagot. A 18-19. szá­zad fordulóján divatba jött apró üveggyöngyből 4 2/4 fontot (2,5 kg.) találtak az összeírok. Volt ezenkívül 3 tucat fésű és akadt néhány tükör is. Tartottak Theodorovicsék 250 apróbb-nagyobb cserép­edényt, 55 darab 6 krajcáros korsót, 86 messzelyes, 32 fél- messzelyes üveget, 28 üvegpo­harat, 20, 20 pálinkáspoharat, 47 különféle „iskátulát”. • A férfiak számára 5 tucat cseréppipát, 57 tűzkövet, 3 2/4 mázsa dohányt kínáltak. Akadt számukra 36 kusztorának neve­zett fanyelű bécsi bicska is. A dohány 105 forintos ára a leg­nagyobb érték az egész leltár­ban. A bolt tartozéka volt még a réz és vas fontmérték is. A szobájuk közepén fenyő­fából készült asztal állott, 6 karszékkel körülvéve. A fal mellett lehetett két puhafából készült nyoszolya, 1 ruhatartó láda és a falon árválkodott egy avétnak mondott „lóggó óra. Szobájukat tégla, vagy vá­lyog talapzaton álló, vesszőből font, sárral tapasztott kemencé­vel fűtötték, amely részben fő- zésre-sütésre is szolgált. Ár fel­tüntetésével azonban a fűtőbe­rendezések között csak a szén­vonót és a parázsfogót említet­ték. A leltárban „rakott” tűz­• hely sem szerepel, ezért annak ismeretében, hogy az uradalom minden épületén volt kémény, fel kell tételeznünk, hogy olyan szabadtűzhelyeken főztek, amely felett annak kiszélesített alja volt a füst- és szagelvonó. Erre enged következtetni a nagy réz „bakráncs”, 1 nagyobb és egy kisebb vasláb, vasnyárs. A 18. század világát idézi a tá­lassal ellátott egyetlen konyhai bútor, az almárium is. A tálas dísze lehetett a 7 cin-tányér, s alatta kaphatott helyet a két rézből való tepszi, rézserpenyő és a bádogból készült tészta­szűrő. A falon lógott használt szitájuk és esetleg a gyúró­deszka is. A hagyományosan tágas konyhában talált helyet magának 2 akó szilvórium, 2 darab ötakós és egy kisebb lisz­tes hordó, valamint az öreg ko­csiláda. Az élelmiszereket ezen kívül csak 50 font szalonna képviselte. A konyhaajtó mögött tartott balta, fejsze, gyertyatartó cse­répfazék mellett szerényen hú­zódott meg a jobb időre emlé­keztető öreg nyereg és a 10 öles ruhaszántó kötél. Ilyen szegényes hagyaték, egy fél­nyomorék, özvegy gyermek, és egy még mindig dolgozni akaró özvegy maradt az egy­kor olyan öntudatos regále­bérlő után. Dr. Kiss Z. Géza történész Híres pécsi vendéglátók A „Gambrinus” „Hová menjünk, hogy kelle­mesen szórakozzunk? A GAMBRINUS sörcsarnokba, hol legjobban elismert magya­ros ételek, eredeti kőbányai tavaszi barna és világos sörök és a legkitűnőbb szentmiklósi- , zirfándli-, furmint-, rizling-, szkókói-, deindoli borok tisz­tán kezelve egyedül csak ná­lam kaphatók, s e mellett Rácz Guszti (hajdani neves pécsi ci­gányprímás!) hírneves zene­kara szórakoztatja a város elite közönségét. Barátom tudd meg, csak ott lehet egyedül igazán jól mulatni.. .” Álom ez, vagy valóság (volt)? Sajnos már csak álom . . . De valóban létezett a szá­zadelőn a híres pécsi Gambri- nus nagyvendéglő, a Szent Mór utca 1. sz. alatt, egy ki­váló pécsi vendéglátó, Balogh György jóvoltából. (Ma átala­kítva egy része „Arisona Pub”, másik fele a Magyar Rádió Körzeti és Nemzetiségi Szer­kesztőségének ad otthont.) Az egykor Koharits Károly dr. Pécs szab. kir. város tiszti főorvosa által építtetett nagy házban alakította ki több he­lyiségből álló nagyvendéglőjét Balogh György, s 1911. május 28-án, vasárnap ünnepélyesen megnyitotta. A közönség ha­mar szívébe zárta a tulajdonost és az akkori belváros egyik legpompásabb éttermét egya­ránt, melynek kerthelyisége gyönyörűen parkosítva szökő- kuttal, lugassal, villanyvilágí­tással volt ellátva. Színház előtt és után finom vacsorával, naponta frissen csapolt kőbányai udvari és ba­jor söreivel, kitűnő hegyi bo­rokkal szolgált hálás vendége­inek. Társas ebédek és vacso­rák számára külön termek áll­tak rendelkezésre. Minden szerdán Darázs Józsi, pénteken Farkas Sándor (neves pécsi ci­gányprímások!) hangverse­nyeztek itt, az érzékek sokol­dalú élvezkedését kiteljesítve. De muzsikált itt helybéli zené­szeken kívül világhírű tambura zenekar, vendégszerepeitek Tolnay Kórody Gyula vagy Banka Pista kitűnő budapesti zenekaraikkal vígan tartva a pécsi közönséget ... Talán 1914 nyarán, a „bol­dog békeidők” utolsó óráiban érezte magát a legjobban, ak­kor szórakozott a legönfeled- tebben a közönség. Egymást követték a különböző színvo­nalas „művészesték” a Gamb- rinusban, pedig már töltve volt a gyilkos fegyver, s valahol Balogh György számára is félre volt téve a katonai mun­dér ... 1914. június 14-én az igen jó hírnévnek örvendő „D’Kö- nigseer” felsőbajor ének-, zene- és tánccsoport lépett fel. Július 11,12,13-án Szűcs Laci kiváló kabarétársulatának mó­káin nevezett a közönség. Aztán következett a július 29: Hadüzenet Szerbiának. A Gabrinus, amíg lehetett hősiesen ellenállt, a végsőkig tartotta magát. Balogh György 1916-ban „a kor igényeinek megfelelően ...” átalakította a szebb napokat látott vendég­lőt, s karácsony előtt megnyi­totta dédelgetett közönsége előtt. Talán éppen ez volt a nem túl hosszú életű, ám annál nép­szerűbbnek bizonyult ven­déglő hattyúdala. :. A nagy vendéglő megalkotó­ját, tulajdonosát behívták ka­tonai szolgálatra, feleségét pe­dig az orvos sürgősen fürdőbe küldte. A pécsi Gambrinus a Mór utcában 1917. április 25-én szűnt meg, s „már csak a ven­déglői törzsvendégek emléke­zetében fog élni . ..” - nyug- táztaszomorúan-a sajtó. Kovács Lajos v ■s *9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents