Új Dunántúli Napló, 1996. december (7. évfolyam, 328-356. szám)
1996-12-23 / 350. szám
8 DUnántúli Napló Honismeret 1996. december 23., hétfő „Az békességet minden kincsnél fönnebb becsüljük” In memóriám Bocskai István Bocskai István, a „Magyarok Mózese” 1557. január 1-jén, Kolozsváron született. Édesapja — a kardot és tollat egyaránt jól forgató Bocskai György - tiszántúli köznemes, felesége rokonsága révén I. Ferdinánd híve lett, aki a magyar kancellária titkárává nevezte ki. Ennek a tíz évet kitöltő szolgálatnak köszönhette István, hogy Bécsben és Prágában a nemes udvari apródok sorában nevelkedhetett, majd az uralkodó és családja körül teljesíthetett szolgálatot. Ezek a fiatalkori élmények eredményezték, hogy nemzetének biztonságát aktív politikusként is a német császár oltalmában látta. 19 éves korára fejeződött be udvari nevelése és 1576- tól Báthory Kristóf erdélyi vajda mellett kezdte politikai pályafutását. Mint fejedelmi tanácsnok, 24 évesen, lett a kiskorú Báthory Zsigmond nevelője, az 1590-es évek elejétől pedig váradi kapitány és egyben az erdélyi csapatok főparancsnoka. Ő hozta létre a Habsburgok szövetségét az erdélyi és moldvai fejedelmekkel a török kiszorítására. Nem az ő hibája, hogy a Szinán nagy- vezír felett 1595 október 29- én Gyurgyevónál aratott győzelme és más kisebb sike- j, rek után, az ország birtokáért 1591-1606 között folyó háborúba szinte belepusztult a Mohács után megmaradt ország. Bocskai szabadságharca Másfél évtizeden keresztül a magyarság két ellenség között teljes bizonytalanságban vergődött. A rettenetes jelennél is vigasztalanabbnak látszott azonban a jövő. Illés- házi István Bocskainak írott leveleiben egyre azt fájlalta, hogy „ez undok üdőt” meg kellett érnie, pedig az ezután kibontakozó birtokelkobzások és vallásüldözések őt magát is lengyel emigrációba kényszerítették. A Habsburgok törvénytelen akciói miatt az emberek csak vezérre vártak, hogy szembeforduljanak velük. A magyarság nagy szerencséjére Bocskai - a győztes hadvezér - igennel válaszolt a sors kihívására. Amikor 1594. szeptember 19-én egy császári csapat elfogta és Belgiojoso kassai főkapitánynak megküldte az erdélyi emigránsoktól kapott postáját, Bocskai a mentegetőzés helyett a fegyveres önvédelem útját választotta. A zsold mellett végleges otthont ígért a hazátlan hajdúknak, akik 1594. október 15-re virradó éjszakán Almosdnál leverték az ellene küldött 3500 fős császári sereget. A győzelem kezére adta az egész Tiszántúlt, két hét múlva a hajdúk már Kassát is elfoglalták. A következő évben felszabadult Erdély, a Királyi Magyarország, s a lovas hajdúk osztrák területen rémítgették a lakosságot. A győztes hadvezér A győztes hadvezér 1605. április 17-re Északkelet-Ma- gyarország rendjeit országgyűlésre hívta össze Szerencsre. Itt magyarul jelenítette meg az elmúlt évek szenvedéseit, „az idegen nemzetség” erőszakos uralmát, amely miatt a magyarság hontalanná lett a maga hazájában. Szerencsen választották április 20-án fejedelemmé a „magyarok paizsának” tekintett Bocskait. Itt fogalmazta a lengyel emigrációból hazahívott Illésházi István Európához intézett kiáltványát a felkelés okáról és céljairól... Ezt követően szeptemberben Erdély magyar, székely és szász rendjei is fejedelmüknek kiáltották ki. Önvédelemből indított harca fokozatosan vált az egész nemzet szabadságharcává. írásban és szóban gyakran hangoztatta, nincs más célja, csak hogy „az közönséges vérontás lecsendesítes- sék”. Benda Kálmán - Mátyás főherceget idézve - írta, hogy Bocskai harca nem vallásháború, mert „szívében nem a religio (vallás), hanem a regio (ország)” foglalja el a központi helyet. Bocskai István kezdettől fogva társadalmi összefogásra törekedett. A hozzá csatlakozott nemesség mellett az országgyűlés szerint „baromnál is alávalóbb bestia” hajdúkra és rajtuk keresztül a jobbágyokra támaszkodott. A székelyeknek is biztosította kiváltságaikat, hogy végre egy táborban harcolhasson a nemes, a hajdú és a székely. Szamosközy István erdélyi történész azt állította, hogy „Hasonló egyesség soha még magyar közt nem lett volna”. 1605 őszére Pozsony, Komárom és a Dél-Dunán- túl kivételével kezére került a Kárpát-medence töröktől meg nem szállt része. Szeretett hazája felszabadult a császári rémuralom alól. A bécsi béke A Mátyás főherceg és II- lésházy István által vezetett delegációk megállapodtak abban, hogy a következő országgyűlésen válasszanak nádort és a király magyar tanácsosokkal kormányozza az országot. Biztosították a protestánsok vallásszabadságát, majd elismerték ai erdélyi fejedelemséget. Bocskai Erdély és a hozzátartozó 7 keleti vármegye mellé még megkapta a Tokaji-váruradalmat és Kassát is. Kitűnő katonáit, a hajdúkat, közös címerlevéllel nemesítette, majd a mai Hajdú- és Bihar megyék lakatlan falvaiban a békeokmány garanciája mellett letelepítette. Életművének betetőzője a török és német között egyensúlyt teremtő zsitvato- roki béke volt. A rég várt fegyvernyugvást azért becsülte „minden kincsnél fönnebb, hogy az két császár között maradhasson meg az szegény magyar nemzet. . .” A nagy realista a „bástya és paizs” szerepét a tiszai vármegyékkel megerősített, független Erdélynek szánta. Az 1606 december 29-én Kassán bekövetkezett váratlan halála azonban elragadta „az elkövetkező század legbiztosabb politikai érzékű magyarját”. Dr. Kiss Z. Géza történész STEPHANVS DOCHKAYDKKIS MARIA PR1NCEP5 TRANS5YLVA JSÍAf- ■ PASTtVX HI ÚM HVNC,AH!*vf íV*Mí 'NVS/KT MHC V. Bocskai István erdélyi fejedelem .. .az ég áldását esdjük le egyletünkre” Évkönyv a Pécsi Dalárda 1865/66. évéről Az 1847-ben már megalakult, de folyamatosan 1862-től 1949-ig működő, országos hírű Pécsi Dalárda 1865. és 1866. évi működéséről magyar és német nyelven könyvet adott ki. Mint minden egyesület, a Pécsi Dalárda is minden évben közgyűlésen számolt be működéséről, de ebben az esetben nyomtatásban is szükségesnek látták a köz tudomására hozni, már csak azért is, hogy akkor még fiatal egyesület lévén ezzel is remélték a belépők növekedését. A gót betűs német szöveg pedig azért volt fontos, mert ebben az időben a város nagy része németajkú, a Pécsi Dalárdában szintén számot tévő volt a számuk. A bevezetőben fontos gondolatokat közöltek a zenéről, törekvéseikről, működésük irányairól. Ezt követően az 1865-ös, 1866-os év történéseit ismertették a közgyűlés jegyzőkönyvi kivonata alapján. Azon túl, hogy megismerjük az akkori neves dalosokat, dalárda tagokat, a programok sokasága és sokszínűsége mutatta: szép reményre jogosító együttes van kialakulóban. Ez az érzésünk tudatosul akkor, amikor a dalárda nyilvános föllépéseiről, dalköreiről és hangversenyeiről olvashatunk. Ezt tetézi az az írás, amelyben a kórus nyilvános előadásainak „műsorsorozatai” kerültek sorra „azon rendben, melyben egymás után következtek.” A minden tekintetben teljes kiadvány következő összegzése az egyleti teremben tartott zeneestélyek, majd a vidéki dalárünnepélyek ismertetésével zárja a programok ismertetését. Külön rész tartalmazza az egyesület adatait. Ebből kiderül, hogy a pártoló tagok létszáma 348, míg a működő tagoké - az énekeseké - 38. Az 1865. május 1-jétől 1866. április 30-ig terjedő időszakban mind a bevétel, mind a kiadás 2156 forint 58 krajcárt tett ki. Fontos volt a pontos egyesületi leltár közlése is, ebből tudhatták meg a tagok, de a nagyközönség is, milyen vagyontárgyakkal rendelkezett akkor a Pécsi Dalárda. Publikus lett az a tény, hogy a zeneművek ösz- szessége 1425 volt, és az egyéb tárgyak sorában a zongora ugyanúgy szerepelt, mint az egyleti pecsét, vagy a gyertyaszeg és a csiszolt gömbölyű asztal. A vezetőket és a tagokat ismerhetjük meg ezután. Rögzítette ez a könyv örök időkre, hogy az egyleti elnök ekkor Angyal Pál, az alelnök Spiess János, az első karmester Wa- chauer Károly, a másodkarmester Warga Ferenc, a titkár Mendlik Mihály, majd Schneider István, a pénztámok Valentin Károly, a leltámok Szigriszt József volt, míg a választmányi tagok sorában Bedő Károlyt^ Grabarics Ernőt, Háj Edét, Krauzé Nándort, Pfiszterer István, Preúsz Adolfot, Schiebin- ger Ferencet, Schmidt Pétert találjuk. A tiszteletbeli tagok sorából kiemelkedik Erkel Ferenc, Mo- sonyi Mihály, Reményi Ede, Ábrányi Kornél, Hölzl Ferenc, Scitovszky János esztergomi érsek, Girk György pécsi püspök. A működő és a pártoló tagok között számos neves pécsi család tagját találjuk. Külön ki kell emelnünk még Hoffer Károlyt, aki dalosként, tanárként, karnagyként lett a pécsi zenei élet nagy alakja a múlt század végén, e század elején. A Pécsi Dalárda negyedik évkönyve, amelyet az 1865. és az 1866. év működésről adtak ki, világosan mutatja a ma olvasójának is, hogy tartalmas dalosélet, egyesületei működés folyt ekkor Pécsett, annak leghíresebb dalkaránál. A beköszöntő ezzel fejeződik be: „ . .. az ég áldását esdjük le egyletünkre, s tagjai jólelkű igyekezetére, azt óhajtván, hogy mindnyájan ne fogyjunk meg soha jóakaratban, soha erőben.” Dr. Vargha Dezső A z ormánsági nép hazánk egyik legszegényebb vidékén lakott és lakik ma is. Valamikor tiszta református községek voltak. Az ormánsági „pógár”-nak nagyon meg kellett becsülnie vagyonát, azt a „kevéskét”. Évek óta őrzöm a piskói református egyház kézzel írt könyvét, amelyben a merített papírra írt lelkipásztori bejegyzés még ma is jól olvasható. 1832-ben írták az első sorokat, az utolsó 1869-ből származik. A több, mint 200 oldal a „Házassági Contraktusok Protokolluma" (Házassági szerződések jegyzőkönyve). A szerződések (móring-levelek) jól tükrözik az akkori társadalmi állapotot, az ormánsági ember vagyoni helyzetét. A házassági szerződésben megegyeztek a családok vagyonilag. Az un. „tehetősebbek” többet ígértek (pl. nem „südőt”, hanem disznót, a leányoknak pedig több vánkost, párnát, lepedőt). Központi szerepet töltött be az utódlás kérdése. Házassági szerződések az Ormánságban Nagyon meg kellett becsülni azt a kevéskét Megállapítható az is, hogy alig volt írástudó. Áz aláírást a + helyettesítette, melyet a jegyzőkönyvvezető lelkész aláírásával hitelesített. A szerződésekről nem hiányozhatott a legény és a leány tanúinak „aláírása”. Lényegében ezek a szerződések jogi ügyletek voltak, amelyek az esetleges későbbi vitát kizárták, az igazságos vagyonmegosztást szolgálták. Néhány érdekesebb szerződés. * „1837. január 25-én. Én alól megirt Piskói Böbék János házasságra lépvén Benke Márton özvegyével Dani Eszterrel, illy egyességre léptünk egymással: hogy ha a férj előbb meghalna, és az Asz- szony Piskón a férje házánál megmaradna, kapja meg a férje egész jussát. Ha pedig az Asszony férje házánál meg nem maradna, akkor a férje jussának csak harmadrészét fogja megkapni. Ha pedig az Asz- szonynak magnélkül előbb történne halála, akkor minden néven nevezendő jószága a férjére maradjon. Ha pedig az Asszonynak leánya születnék, az becsületesen kiházasítta- ssék, akkor minden jószág a testvérek között egyenlőképpen elosztas- sék. Ha pedig az ebből a házasságból származandó leányra vöt állíttatnék, akkor a többi leánytestvéreknek az Asszony jószágához semmi igényük nem fog lenni. Elégedjenek meg azzal, hogy kiházasít- tattak. Melyről is írjuk ezen helyen kezünk vonásával erősített levelünket. Piskó, 1837. január 25. Böbék János, Dani Eszter”. * „1832. január 25-én. Sós Vertikei Szalai Illés eljegyzett mátkájának a piskói Ambrus Samu hajadon leányának Katának abban az esetben, ha mag nélkül (ha gyermek nélkül) történne halála Ígér 5 öt forintot folyó pénzben, a leány viszont igér ugyanabban az esetben ha 3 esztendő alatt mag nélkül történne halála 5, öt forintot folyó pénzben. Legény tanúja Berta Mihály, Leány tanúja Kovács István. * 1833. január 30. A Kemsei ifjú Mihók Péter, Kem- sei Kováts Márton hajadon leányának Katának abban az esetben, ha három esztendő alatt mag nélkül halála történne igér egy esztendős szép süldőt, a leány viszont a túlélő, fel- lyebb is megirt Kováts Kata, ígér a legénynek ugyanabban az esetben egy párnát, két vánkost és két lepedőt. Púnak Mihály Mihók András a legény tanúi, Bólyi János Kudar János a leány tanúi”. 4 * >
