Új Dunántúli Napló, 1996. december (7. évfolyam, 328-356. szám)
1996-12-21 / 348. szám
6 Dünántúli Napló Oktatás - Kultúra 1996. december 21., szombat rí Kelle Sándor rajza Meliorisz Béla Engesztelő kísérlet néhány napja, talán kedden délután, mikor vásárolni jártál, beáztattam néhány inget meg elmosogattam, s aztán, ha jól emlékszem, szemrehányással vegyes biztatással (vagy fordítva) azt mondtad, jobban örültél volna, ha olyasmit csinálok, amihez te nem értesz, ha elkészítem végre és fölszerelem a fürdőszobába ígért polcokat vagy még inkább, ha verset írok, most aztán előre megfontolt szándékkal ugyan, de mégiscsak esetlenül tudnám a szépet tenni, pedig gondoltam még virágra is, de már zárva volt az üzlet, úgyhogy sejtheted, megint beléd estem, bár bizonyára mindig is terólad álmondtam, ahogy lassú esőkről álmodnak a füvek, lombjuk alatt meg egymást ölelő szerelmesekről a fák, de érdekes, kölyökkoromban, mikor az öreg sme- kál bácsi madár- és díszhalkereskedésében bámészkodtam, a tengerről álmodoztam inkább, amit 24 évesen láttam először, de meglepően hasonlatosnak ahhoz, a- milyennek olvasmányaim és a matinékon látott filmek nyomán elképzeltem, meredek partszegéllyel, halászbárkákkal és más kellékekkel, mert sok mindent kénytelen voltam elképzelni, a kagylók életét, mondjuk, ősrégi könyvtárakat vagy (később aztán meg is élve, ráadásul veled) párás prágai hajnalokat vonatablakon át, úgyhogy elképzelésekben idővel különösen nagy gyakorlatot sikerült szereznem, (a vasárnapi húslevesek illatát nem is említem, arról meséltem már egyszer), s ha 17 éves koromban titkos naplót vezettem volna, idézhetném, hogy akkor már jutkának hódoltam rendesen, s bár (azt hiszem) mást szeretett, mindent megtettem, hogy legalább a rajz-szakkörön vele (pontosabban a közelében) lehessek, s nem tagadom, trubadúr lélekkel olasz verseket faragtam neki, szótárral persze, s nyilván ügyetlenül, de szerelmesen, egyszóval (vagy csak szóval) havas győri esték ringtak el így, közben kassák-köny- veken éltem, rettenetesen fájt a fogam egy oldalkocsis motorbiciklire, de ezt csak a barátaimmal beszéltem meg, időnként sörökkel és cigarettákkal kísérleteztünk, s nyilván az önéletrajzi regény hatására, mindenáron csavarogni akartam, talán éppen azzal a még számomra is tisztázatlan sóvárgással, hogy egyszer csak rád találhassak, hogy rád találjak egy korai havazásban, mikor váratlanul sálat ígértél nekem (javíts ki, ha rosszul emlékszem), s én mindjárt gondoltam, ilyesmi lehet a boldogság, vagyis menthetetlenül beléd estem, s bizony, jó volt hinni, hogy létezik a sziget, ahová mindketten vágytunk, s jó tudni, hogy létezett H at ágyas kórterem volt két pótággyal. Becsukta maga mögött az ajtót, rápillantott a szakadt szélű papírra: hatszázhét kettes, s elindult a jobboldali középső ágy felé.- Jó napot kívánok! - köszönt a hirtelen hallgatásba burkolózó betegeknek, de mosolya csak az öreg embernek szólt. Minden szem őt figyelte, a szemek kíváncsiságot tükröztek, a kis öregé némi meglepetést és gyanakvást is.- Jó napot... - a fiatalember megállt az ágy végében, felemelte a lázlapot és elolvasta a nevet - Szentkuti Imre?- Én vagyok - válaszolta az öreg, és picivel feljebb húzta ■■■ arcán a takarót.- Magához jöttem. Hogy van?-Én?- Hogy érzi magát?- Jól. Miért? - hangjában feszültség és elutasítás bujkált. A pap érezte, de nem vett tudomást róla, az évek folyamán megszokta az első mondatok mögött még lapuló óvatosságot és tartózkodást. Leült az ágy szélére és megfogta a ráncos kezet.- Biztos, hogy jó helyen jár? — kérdezte a szomszéd ágyon ülő félmeztelen hájtömeg, az átellenben lévő tetovált férfi pedig, akinek a nyakát és a fejét is kötés bontotta, lehalkította a rádiót.- Biztos. Hatszázhét kettes, nem? - fordult az öreg felé, akinek bátorságot adott a többiek együttérzése. Az - de takarót szorító ujjai továbbra is görcsben voltak, a fiatalember arcát fürkészte.- Dicsértessék a Jézus Krisztus! A kórház melletti templom plébániájáról jöttem. Szóltak, hogy itt van. Hogy keressem meg.- Maga pap? - kérdezte a kétembemyi szomszéd. - Hallottátok? A kisegér papot hívott! Az öreg arca megrezdült, de nem a kisegér bántotta, hanem, hogy mit képzelnek róla.- Én nem hívtam senkit! -Tudom - válaszolt komoly és nyugodt hangon a pap, és a visszahúzott kéz után nyúlt.- Mit akar?- Beszélgetni magával, erőt adni, vigasztalást, s ha gondolja, feladom a betegek szentségét.- Micsodát?- Ne ijedjen meg! Ez nem az utolsó kenet. A betegek szentsége.- Nem akarok • senkivel sem beszélgetni!-Hallottátok? - röhögött a kövér. - Hallottátok? A kisegérnek tálcán hozzák az utolsó kenetet!-Menjen innen! - sziszegte az öreg, s elfordította a fejét.- Imre bácsi, fogadja el! - jópofáskodott az ajtó melA látogató letti ágyon hasaló vörös, szeplős fiú. - Ma ez van vacsorára. Műtét előtt ez jár. Jobb, mint a beöntés.-Beöntés!!! - harsogta a kövér, röhögése köhögésbe fulladt.- Én a kórház lelkésze vagyok. Mindenkihez eljövök, mindenkit meglátogatok, akinek szüksége van rám.- Senki sem hívta magát!-Nem lehetne egy kicsit halkabban? - kérdezte a tetovált turbános, és újra fel- hangosította a rádióját.-Senkit sem hívtam! - ismételte sziszegve az öreg, szeme villanása éles volt, elhatározta magát a küzdelemre. A pap mosolya semmit sem változott.- Lehet, hogy magát a családja jobban szereti, mint hiszi.-Miféle családom? - a feleségére gondolt, attól tényleg kitelik az ilyesmi. Más senki nem jöhetett szóba. Csak ő lehetett. Ő va-. lóban küldhette, mindig is szentfazék volt. De nem. Lehetetlen. Nem merné vele megcsinálni. - öntudatlanul a gyomrára tette a kezét. - Magát senki se küldte!- Mikor lesz a műtét?- Holnap ...- Levágják az egeret a nyavalyájáról! - harsogta herákolva a szomszéd, de most senki nem nevetett vele.- Nagyon fél?-Nem félek! - kezét elkapta a hasáról, újra érezte a tehetetlen indulatot. Mi lesz, ha mások is megtudják, hogy ő, a valamikor híres mozgalmi ember papot kért. Egy kicsit beijedt, és máris az Istent hívja segítségül. Amikor és ahol csak tehette, kigúnyolta az ilyeneket, meg az Istent is, akiről mindig is tudta, hogy nem létezik.-Menjen innen! - kiáltotta, hogy mindenki jól hallja, ő tényleg ártatlan ebben a pap-ügyben.- Biztos, hogy elég erős lesz egyedül is?-Biztos. És meggyógyulok! Az is egészen biztos!- Fölsült papocska, máshol kell próbálkoznia ...- Azért utálom őket, mert erősza- kosak - morogta az ablak melletti, a vastag. fekete szemüvegén keresztül hunyorgó férfi. - Mindig is azok voltak. A pap felállt, megszorította az öreg kezét.- Azért azt megengedi, hogy imádkozzam magáért?- Semmi közöm hozzá! - elrántotta a kezét, elégedett volt magával, dühös fújta- tással az oldalára fordult, lábait felhúzta, hogy enyhítse a tompán induló fájdalmat. De hirtelen félni kezdett.- Köszönöm - egy pillanatig még nézte az öreg hátát, aztán elengedte az ágy támláját, és kifelé indult.-Nekem nem tud egy jó társalkodónőt? Amolyan mindenre képeset? - a hájasnak nagyon tetszett a saját humora, öntelt elégedettséggel fordult a hangosan röhögő szobatársak felé. Hirtelen kivágódott az ajtó, Inéi, a délutános nővér libbent a kórterembe.-Hát itt van? Mindenütt kerestem!- Megyek azonnal.- Az Inéi is jó lesz! Ő lesz a legjobb! - a röhögés kövér hullámokban gördült ki az ajtón, végig a folyosón, egy kicsit visszhangzott is.- Már nagyon várja a Szabó bácsi!- Szabó bácsi?- Az egyágyasban! Hátul! Hátra kellett tenni. A többiek miatt. Állandóan ricsa- jozott. Már tegnap hátra vitték. Itt volt a kettesen. A röhögés össznépi nyerítéssé torzult, a pap is elmosolyodott. Még egyszer a jobb oldali középső ágy felé pillantott, biccentett a hordónyi pocakján tapsoló tréfamester felé és kifelé indult.- Viszontlátásra... megfogta a kilincset, de mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, meghallotta az öreg eltorzult hangját.- Tisztelendő úr! Sárosi István Piros alma, mogyoró... Arnold Schwarzeneggert, úgy látszik, csakugyan kemény fából faragták. Ha egyszer belefog valamibe, mint újabban a kacagtató műfajjal való próbálkozásba, nem egykönnyen hagy fel vele. Még korábbi vígjátékának, a Ju-' w'or-nak mérsékelt sikere sem szegte kedvét, mert íme, máris újra kísérletet tett a komikus műfajban. És ha valakinek ráadásul oly csekély humorérzéke van, mint őneki, akkor ez a kitartás különösen dicséretes. És nem is hiábavaló, mert lám, csak akarni kell... A Hull a pelyhes... (Jingle All the Way) alighanem a derék Amié egyik legjobb filmje. Igaz, ezzel nem mondtam túlságosan sokat, mivel munkái általában nem tartoznak a halhatatlan művek sorába. E karácsonyi filmjét is el fogjuk majd farsangra felejteni, de azt a másfél órát, amíg a vetítése tart, aránylag kellemesen kitölti. A film egyszerre szatíra és paródia. A karácsonyt megelőző bevásárlási láz helyenként egészen szellemes szatirikus bemutatása, s ugyanakkor a jól ismert akciófilmek paródiája. Ez utóbbi elem két tényezőből fakad. Egyrészt Schwarzenegger jelenlétéből, szereplésének tehát már eleve fontos funkciója van, másrészt pedig a rendező, Brian Levant azon felismeréséből származik, hogy az árucikkekéit folyó hajsza időnként a verekedős filmek keményöklű hőseinek harciasságát igényli az embertől. Ez a parodisztikus szólam a film legjobban sikerült befejező szakaszában teljesedik ki, mikor átlépünk a mesés fantasztikum világába. A cselekmény középpontjában egyébként egy fura-giccses játékszer, Turbo Man áll, afféle beszélő-ugráló-villogó szupe- rember-figura, az amerikai gyermekálmok netovábbja. Hősünk is egy ilyet szeretne kisfia karácsonyfája alá tenni, csakhogy későn rajtol, már az utolsó darab is elfogyott. E szituációból eredően a film, legjobb pillanataiban, az amerikai életforma, az anyagias szemlélet- mód torzképévé kerekedik, habár arról nem vagyok meggyőződve, hogy ez mindig az alkotók szándékának megfelelően történik. Az áruházakat megrohamozó apa, a tolakodó szomszéd, a nagyszájú vetélytárs és a póruljárt rendőr mindenesetre szerencsésen eltalált figurák, a cselekmény lendületes, s még a zárójelenetet sem érezzük túlzottan sematikusnak (csak egy kicsit). Továbbá csupán kevésszer találjuk úgy, hogy a rendező stílusérzéke azért nem olyan makulátlan, mint a technika, amely ezúttal is kifogástalanul működik a kamerától a vágóasztalig, a látványtervezéstől a trükkfelvételekig. Elég az hozzá, a Hull a pelyKarácsonyi idill hes... című film alkotóinak zsákja sokféle jóval teli. Akad benne piros alma, mogyoró ... és Turbo Man. Meg egy apa, aki rádöbben, hogy a legdrágább ajándéknál is többet ér a családjával való törődés. Ami, persze, közhely, de mint a közhelyek általában, igaz. És nem csak karácsonykor. Nagy Imre \ Futnak a képek
