Új Dunántúli Napló, 1996. október (7. évfolyam, 268-297. szám)
1996-10-26 / 292. szám
1996. október 26., szombat Kultúra - Művelődés Dünántúli Napló 7 A pécsi Művészetek Háza ajánlatából Folytatódik a héten a „Pár- kapcsolat, intimitás, szexualitás - filmművészeti alkotások tükrében” című sorozat a pécsi Művészetek Házában. Október 29-én kedden este 6 órakor Bergman Suttogások, sikolyok című filmjét láthatja a közönség. Bevezetőt dr. Stark András mond. 30-án szerdán a házimoziban a híres francia filmdráma, Henri-Georges Clouzot A félelem bére című alkotását tekinthetik meg az érdeklődők 18 órától. Új galéria nyílik Pécsett ModernArt Galéria néven új kiállítóhellyel gyarapodik a baranyai megyeszékhely. A Király utca 85-ben október 28-án, 17 órakor nyitja meg a galériát Horváth András építész és Geltér B. István képzőművész. A tulajdonosok kívánsága szerint a galéria célja az 1950 után létrejött képzőművészet bemutatása, népszerűsítése és forgalmazása, az igényesség és a szolidaritás szemszögéből, amely természetesen nem irányulhat a tű- cattermékekre, és a könnyen femészthető, banális művekre. A megnyitáskor Gábor Jenó munkáiból mutatnak be kisebb kollekciót. Országos mesevetélkedő kezdődik A pécsi Szivárvány Gyermekház a baranyai gazdája annak az országos mesevetélkedőnek, melyet Hódmezővásárhelyen hirdettek. A játékba 2., 3. és 4. osztályos tanulókat várnak, négyfős csapatokban. A gyerekek játékos formában dolgozzák majd fel a meséket, de lesznek villámkérdések, meserészletek, játékos ügyességi feladatok is. Nevezni írásban lehet a pécsi helyszínen, november 3-áig. A mesevetélkedő nyitófoglalkozását majd november 14-én tartják, délután fél 3-tól. Az első fordulók az iskolákban zajlanak le, februárban majd a megyei döntőre kerül sor, márciusban pedig Budapesten dől el, kik ismerik a legjobban a meséket. Kiállítás a Gyöngyszem galériában November közepéig látható a pécsi Gyöngyszem galériában az a kiállítás, melynek keretében a marosvásárhelyi Molnár Dénes grafikus mutatkozik be. Mostani tárlatán fametszeteivel találkozhat a közönség. „Szeretném valóra váltani régi álmom ...” FOTÓ: PESTI-KALMÁR A könyv befogad engem Magyar kiállítás sikere Chicagóban Akár a mesében. Két fiatal magyar alkotó közös művet készít. A munkát itthon kiállítják. Érdeklődést kelt. Olyan is látja, aki ismeri az aktuális külföldi ösztöndíj-lehetőségeket. Felhívja őket: a chicagói épp nekik való. Megpályázzák, s elnyerik. Két hónapot töltenek Amerikában. Ez az igaz történet a pécsi Czakó Zsolttal és a budapesti Somogyi Krisztinával esett meg. Zsolt tipográfus, Krisztina művészeti író.- Chicago városa kétévente meghirdet egy képzőművészeti ösztöndíjat, melyet a világ hat művésze nyerhet el - meséli az előzményeket Czakó Zsolt. - Korábbi munkákat és egy új tervet kellett küldeni. Krisztinával kidolgozott koncepciónk az irodalom és a képzőművészet kapcsolódási pontjait vizsgálja. Mi vagyunk a világon az elsők, akik egy egyszemélyes ösztöndíjat ketten nyertünk el.- Melyik alkotásotok tetszett a tájékozott tárlatlátogatónak?-A ,Rövidülni KEZDET” című üvegkönyv, amit a közönség először két éve, a Pécsi Kisgalériában rendezett nemzetközi tipográfiai tárlaton láthatott. Ezt küldtük el Budapestre, az I. Magyar Számító- gépes Kiállításra is, ahol nívódíjat nyertünk vele.-Miben rejlik a könyv újdonsága?-Tartalom és forma elválaszthatatlan egységében. A képek nem illusztrációk, a szöveg nem magyarázó jellegű. Egyenrangúak, kölcsönösen erősítik egymást. Krisztina gyönyörű novellája egy álom leírása. A lapozható kiadványt vékony fúvottüveg- tokba helyeztük.-Mit csináltatok Chicagóban?- Meghatározott feladatot nem szabott meg az ösztöndíj. Mindkettőnk teljes útiköltségét, szállását, a kinn tartózkodás minden költségét fedezték, s amire a munkához szükségünk volt, azonnal előteremtették. Olyan technikával dolgozhattunk, ami Magyarországon még ismeretlen. Régi vágyam, hogy csinálhassak egy több négyzetméternyi könyvet. Ezt kezdtem el ott. Gigantikus méretű, áttetsző fóliafilmen (ami levilágítással készül a nyomdában, mielőtt megjelenik egy kiadvány) hangulatok, érzelmek közvetítésével olyan örök emberi értékeket igyekeztünk megragadni, amelyek kultúrától és földrajzi helytől függetlenek, Pécsett és Chicagóban éppoly érvényesek lehetnének, ha nem kezdenének eltűnni a világból: tisztesség, őszinteség stb. Hosszú a sor. A Galéria utcában, ahol minden épületben négy-öt emelet magasságban csak galéria található, a Superior 401- ben állították ki ezeket a munkákat. Nagyon érdekes teret sikerült kialakítanunk. Nem a fal síkján lógtak a fóliák, hanem a terem közepén. A szemlélő keresztül látott rajtuk, bolyonghatott köztük, test közeibe került velük. A levegőáramlástól mozogtak a kifüggesztett lapok, s ez tovább fokozta különös hangulatukat. Felülről világítottuk meg őket úgy, hogy a fóliák nem, csak a rajta lebegő figurák és szavak látszottak. A könyv befogad engem - ez volt a kiállítás címe. Az embernek tényleg az lehetett az érzése, hogy nem ő fogadja be a könyvet, hanem a könyv őt. Ki-ki a maga műveltsége, érzékenysége szerint dolgozhatta fel ezt az élményt. Fantasztikus, hogy kijutottunk, és megmutathattuk magunkat. De a hab a tortán az, hogy épp akkor, idén tavasszal készült Chicago kulturális életéről egy CD-ROM, s a mi munkánkat is megörökítették rajta. Barátságba keveredtem azzal a fiúval, aki a felvételeket csinálta. Most közös munkát tervezünk. Az Internet E- mail rendszerén küldök neki anyagokat, ezeket ő megmozgatja, itt-ott módosítja, aztán visszaküldi. Meglátjuk, mi lesz belőle.- Október közepén jelent meg a legkiválóbb angol szakíró, Rick Poynor könyve A tipográfia ma címmel. Ebben Közép-Európából egyedül te szerepelsz. Honnan szerzett tudomást rólad?- Sok külföldi grafikai stúdiót ismerek, Pécsett az eddigi két nemzetközi tipográfiai kiállítást is ezért sikerült összehozni. Úgy kaptam anyagot tőlük, ha én is adtam a magaméból. Poynor az egyik kis stúdióban látta néhány munkámat, s májusban kaptam tőle egy faxot, melyben életrajzi adataimat kérte. Két munkámmal szerepelek a könyvben. A tavalyelőtti pécsi tipográfiai kiállítás plakátjával, amelyre bevezető tanulmányában hivatkozik is, és az üvegkönyv egyik oldalpárjával. Nagyon örülök annak, hogy a szakma legjobbjai között említ. Ez azért is fontos, mert az ember nemzetközi megítélése függ attól, kinek melyik könyvében, milyen címszó alatt esik szó róla.- Most min dolgozol?- Babonás vagyok, ezért nem beszélek róla. Annyit azért elárulok: szeretném valóra váltani régi álmom: szűk rétegnek szóló ritkaságok, művészkönyvek kiadását. Pontosan tudom, mit és hogyan szeretnék. Van egy kiváló papírmerítő barátom és egy fantasztikus könyvkötőm. Csak tökéletes munkával lépünk a közönség elé, s remélem, ez egy éven belül sikerülni fog. Csató Andrea Kelet és nyugat határán Az európai egység mítoszának térhódítása és a nemzetek (hát még a kis népek!) öntudatra ébredése együttes létélményünk a századvég Európájában. Két, időnként egymás ellen ható folyamat, gyakran meglehetősen ellentmondásos élmények és bizonytalan perspektívák részesei vagyunk. Mindez nem csupán a jelent, hanem századunk egészét átható tendencia. Különösen a politikailag huzatos Kelet-Közép Európában. „Nagy, kontinentális egységek körvonalai rajzolódnak, de e körvonalakon belül fehéren izzó feszültséggel gyúlnak ki a fajták öntudatra ébredésének ragyogó tüzei” - írta nagy-nagy plaszticitással 1941-ben a Kelet Népé-ben Kodolányi János. A „kis népek feltámadásának” és a „nagy népek imperializmusának” idején, a második világháború előestéjén, mi sem volt természetesebb és aktuálisabb, mint a Herrenvolk és az Übermensch veszélyeivel szemben a magyarság sorskérdéseire keresni a választ: hol a helyünk a világban? Mi megmaradásunk előfeltétele? Megtalálja-e a választ mindezekre az írástudó értelmiség? A hol-ra akkor is, ma is, egyszerűbb volt a válasz: „külső nyomás alatt élünk évszázadok óta” - mondja Kodolányi: nagyhatalmak ütközőzónájában vagyunk, ez geopolitikai helyzetünk lényege - mondhatnánk ma. Kodolányi azonban - kíméletlen nemzeti önvizsgálatot végezve - hozzáteszi mindehhez, hogy hely- és magatartáskeresésünk közepette „erkölcsünk szelleme ingadozik, amerre nagyobb katonai, gazdasági és politikai erők vonzzák ... Egész életünkön végigvonul a máról-holnapra való kényszeregyezségek szelleme.” Szomorú, ám találó látlelet. így a magyarság célja és hivatása sem lehet több és más - mondja -, mint a megmaradás. Ehhez azonban reális önértékelés, valós múlt-tudat kell, „a hagyományok belső udvarára való visszahúzódás” Németh László-i programja, az Európa és a magyarság közti viszony történeti megközelítésű tisztázása, annak felismerése, hogy Európa-védelmünkért többnyire „mellérendelő viszonyt” sem kaptunk cserébe, a történelem során a partneri elbánás egyenrangúságát sem adták meg nekünk. Ennek ellenére - figyelmeztet Kodolányi - „ez a lelketlen kapitalista Európa táguló mellel fújta a maga hangszereit, mi pedig hirdettük, hogy mi is egy hang vagyunk a nagy koncertben. De a nép hallgatott... A nép kivándorolt, apátiába süly- lyedt, elzüllött, elkótyavetyélte kincseit, szaporodása megtorpant, majd máig fokozatosan csökkent...” Ez a kíméletlen szociológiai metszet sem ma, hanem több mint félévszázaddal ezelőtt született. S miért mégis olyan időszerű? Talán azért, mert a harmincas-negyvenes évek felelethiányos nagy kérdései máig azok maradtak. Talán azért, mert ha lehántjuk Kodolányi szavainak terminológiai burkát, rádöbbenünk: a Kelet népe a jelennek is szól. Ha felismerjük, hogy az eurázsiai lélek nem más, mint tradícióink egésze, lelki alkatunk jellemzője, nyelvi és kulturális hagyományaink semmi és senki máséval össze nem hasonlítható összessége, akkor érthetők meg írásának utolsó sora: „az eurázsiai lélek, melyet Németh László mélymagyarságnak nevez, olyan, mint a mesebeli legkisebb, legszegényebb fiú ... ne féltsük őt. Fogjuk kézen, ha találkozunk vele. Nézzünk magukba: a szívünkben lakik.” Tegyük hozzá: most is szükségünk van rá. És nem feledhetjük, hogy az európai mentelés nem kívánja és nem követeli meg, hogy feladjuk és elfeledjük őt. Ellenkezőleg. E problémák felvetése a Janus Pannonius Társaság könyvtára 16. köteteként eredetileg 1941-ben megjelent kis esszékötet, a kelet és nyugat határán, amely az idézett Kodolányi írás mellett Várkonyi Nándor és Sőtér István válaszkereséseit is tartalmazza. Várkonyi a Dunántúl („a legtisztább magyarság európai fészke”) történelmi hivatásáról értekezik arról, hogy érdemes volt-e őseinknek kijönni Szkítiából és eljutni a Kárpát-medencébe. Meg arról is, hogy milyen volt Európa és a magyarság közötti viszony az évszázadok során? És e viszonyban hogyan összegezhető a Dunántúl történelmi szerepe? Sőtér István tanulmánya a latin műveltség hatását és hagyományait tárja fel a Dunántúlon. Pillanatfelvétel a Sorsunk című folyóirat és a Janus Pannonius Társaság működéséről és szellemiségéről a világháború előestéjén. Három „fiatal” alkotó válaszadási kísérlete nemzeti sorskérdéseinkre. Jelentős kortörténeti adalék és a jelenhez is szóló üzenet. Ez a most reprint kiadásban, Tüskés Tibor előszavával újra hozzáférhetővé vált régi-új könyv röviden összegezhető lényege. Érdemes újraolvasni sorait. (Kodolányi János - Várkonyi Nándor - Sőtér István: Kelet és nyugat határán, Pannónia Könyvek Kiadó, Pécs, 1996, reprint kiadás) Szirtes Gábor Méhes Károly Az álomé lett A pincér ,,A Baránszky főigazgató úr, tudja, aki még enni is abban a barna pántlikás kalapjában eszik, pedig nem is zsidó. Hát hogy aszongya, friss tojást enne egy kis tejszínnel, de nehogy nagyon el legyen cukrozva a tejszín, mert rögvest összeesik, úgy meglöttyed, így mondta, nem bírja az a könnyű hab a sok nehéz cukrot. Hát jól van, egy pincér ne csodálkozzon semmin. De ott van a plébános úr házvezetőnője, (szigorúan vénlány!), a Märcz Teodóra, az egy hónapban egyszer úgy lehányja magáról a szent lelket, mint más egy zsák tollat, és akkor nekiáll - vagyis nekiül. Kérem szépen, pickszalámit fal lekvárral és dióval, felváltva. Egy fél- kamyi rudat szeleteket a konyhán, aztán mellé tavalyi csipke- és egreslekvárt. Szép, egészséges diókat egy nagy tálba kell az asztalra helyezni, de a világért sem törve! Majd ő, a vörös hüvelyk- és mutatóujja között: reccs! Azt kell látni! A fél diót belecsomagolja egy vékony szelet szalámiba, és az egészet belemártja valamelyik lekvárosbögrébe. Meggyónja-e vagy sem, ki tudja? Hanem a legrettenetesebb élményem mégis csak Nyári Elemérrel volt, a vasvillás gazdával. Amikor egy évben harmadszor vitték el minden termését, és megfenyegették, hogy örüljön, míg a bőrében van, akkor nekikezdett. A vasvillát a sarokba állította, a fogas mellé. Először behűtött pezsgőt rendelt, amit kitöltött egy mélytányérba. Alaposan megborsozta, megpaprikázta, mint a húslevest, ugyebár. Gombóccá gyúrt kecskesajtot kért, de frisset, illatosat. Fölaprogatta cikkekre, mint egy mandarint, és ke- vergette sokáig. Kihűlt csirkeagyvelőt nyomkodott szét a villával, megszórta kockára metélt pirítóssal és a legvégén, hogy ne telepedjen rá az egészre, gyorsan belehabart még egy mokkáskanál hársmézet. Akkor már mindenki az asztala körül állt, nézte, mint fogja ezt megenni. Én láttam, hogy a vasvilla lassan csúszni kezd a sarokban. Mire kikanalazta a tányérját, nagy durranással elvágódott a padlón.” A seb Mit keresett ott a magasban, az aranyba öntött Szent Sebestyénnél, a mellékoltár - hogy is mondják? - mellékfigurájára fölmászva? Hát a sebek, a sebeket szemlélte volna közelről, amiket lentről oly iszonyodva bámult a misén, nem figyelve, a nyíl ütötte sebeket. Az oldalába, a hasába fúródva, átlőve karja-combja. Akkor csúszott meg ott fönt, valami vacak műmárvány huzatú gipszoszlop talapzatán, és az egyik nyíl, Szent Sebestyén nyilának tollas vége az arcába döfött, vagyis nem, mégis csak ő hajtotta- verte oda a fejét. Szent akart volna lenni? Vér. Ez az én vérem a templomkö- vön, semmi festék. Akkor szaladt, sebesen. És a seb maradt, örökre vele. Behegedni behegedt, de néha, minden figyelmeztetés nélkül vérezni kezd az arca, mintha vörös könnycseppek gördülnének végig rajta. Ilyenkor fölkiáltanak: Jézus Isten, te vérzel! S ő zavartan csak annyi motyog: Ugyan, semmiség. De vajon mit mondhatott Szent Sebestyén, szegény? - töpreng néha el. Minden szívek kiegyenlítője Ma kar nélküli emberekkel találkoztam. Arcuk, mint a tökfőzelék, kever- getni kell és fújni, különben beleráncosodnak a múltba. Az elsőnek csuklóból hiányzott, a gömbölyű végére akasztva necc szatyor. Állt a buszmegállóban és várt. Várja-e még egy ilyen barázdált arcú, vékony, árva férfi, hogy kinő a kézfeje? A másik egy lány volt, neki az alsó- kaija felénél csonkoltak. Könyökben szépen hajlott ez az elvékonyodó, furcsa testrész, ami látszólag semmire se jó. Olyan, mint a bumeráng, csak épp elhajítani nem lehet. Érdekes, hogy eltelt egy jó idő, mire a rövidujjú ing ellenére mindez föltűnt. Vajon milyen praktikával leplezi ez a lány hiányzó karját, mivel hosszabbítja meg magát? Félelmetes, egzaltált mosolyával? Vagy inkább a szeme, a szeme mélyén dugdossa azt az eltávolított, elvesztettnek tűnő önmagát; és azt mondja, az én szememben semmi se történt. És egy délceg úr, aki büszke karta- lanságára. A föltámadt tavaszi szél fújja üres ingujját, szinte vízszintesen lebeg hátrafelé, ahogy egy kar sosem, idétlen tomamozdulattal, ez a levegőkéz. Mi mindent megtehet vele! Nem néz semerre, vas tekintettel menetel előre, dolga van, veszhet a másik karja is, a lába, egyik, másik, az élet, kérem alássan, fütyül mindenre! Hát csak semmi csüggedés. Már otthon a tükör előtt. Nézegetem magam. Fekete rongyba csavarom a kézfejem... az alkarom... vállból kifordítva próbálom eldugni a karomat, hogy ne legyen. Kicsit rossz így élni, látszólag tökéletesen.
