Új Dunántúli Napló, 1996. október (7. évfolyam, 268-297. szám)
1996-10-22 / 289. szám
1996. október 22., kedd Emlékezés Pünántúli Napló 9 A 0014-es sorszámú vádirat Száz év fölötti börtönbüntetést kaptak a résztvevők Van akiről tudom biztosan, hogy nem él már, mások elköltöztek vidékünkről, s átmeneti- leg-végleg eltűntek Pécs-Baranya közéletéből. A vádirat maradt csak meg, annak egy másolatát őrzöm, mint kortörténeti dokumentumot. A pontos ítéleteket sem ismerem, csak néhány emberről tudom, hogy hány évet kapott az „ellenforradalmi” tevékenysége miatt, s néhányról hallomásból, hogy mi lett vele. Bizonyára családtagjaik, barátaik jóval tájékozottabbak az ügyeikben, tudnak róluk, sokan ismerték némelyiküket. A vádlottak A vádiratot 0014-es sorszám alatt adták ki és 1957 július 20-án keltezték sk. dr. Haszon János ügyész és dr. Schaffhauser István megyei főügyész. Lényegében nem volt több, mint 18 vádlottnak a bíróság elé citálása ötvenhatos ténykedésükért, vádirat dr. Kertész Endre és társai ellen, a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntette miatt indított bűnügyben. Ekkor már mind a 18-an előzetes letartóztatásban vannak: az I. rendű vádlott dr. Kertész Endre, a II. r. dr. Dómján Mihály, a III. r. dr. Kálmán János, a IV. r. Gyenes István, az V. r. dr. Abay Gyula, a VI. r. Vér Elemér, a VII. r. Bemáth Antal, a VIII. r. Örsi Ferenc, a IX. r. Dicső László, a X. r. Csete József, a XI. r. Neuhauser János, a XII. r. Magyar László, a XIII. r. Rohonczy Ignác, a XIV. r. Kész Ottó, a XV. r. Halfár Rudolf, a XVI. r. Treiber Ottó, a XVII. r. dr. Cso- losz Jenő, és a XVIII. r. Szántó Tibor. Nos, ez volt a nagy per, a megyei munkástanácsok elleni perek között a baranyai. A Megyei Bíróság nem vállalta föl, ezért Pestre vitték, s előbb bizonyos Szekeres bíró szabta ki az ítéleteket, s a fellebbezések után Borbély bíró súlyosbította azokat. Száz év fölött kaptak a résztvevők: halálos ítélet ebben a pörben nem volt. A börtönben e miatt azt mondták róluk, hogy mázlijuk van, s maguk is úgy érezték: szerencsés emberek. A per során a vádlottakat kijátszották egymás ellen, s akadt köztük, aki vádalkut kötve a súlyos ítélet elől is sikerrel menekült vagy hamar szabadult. Akik legtöbbet kapták (mint Vér Elemér vagy Neuhauser János) azok előtt hat év után, 1963 március 28-án megnyíltak a börtönajtók. Akadt köztük olyan, aki börtönben halt meg, akit az élet igazán sohasem rehabilitált, de akadt, aki később a büntetése bélyegével ugyan, de megtalálhatta úgy-ahogy helyét a lassan konszolidálódó társadalomban. A vádirat végéhez csatoltan találtam egy hosszabb névsort is, mindazokét, akiket tanúként hallgattak ki a perben. (Köztük az ismert baranyai ötvenhatost, a más pörben elítélt Csikor Kálmánt, a megyei katonatanács vezetőjét, akit már a kistarcsai intemálótáborból vezettek elő.) De ott volt például a megidézendő tanúk között Tomanek Nándor, az ismert színművész vagy Csorba Győző, a közelmúltban elhunyt neves pécsi költő. Vajon mit kérdezhettek tőlük, s ők vajon mit mondhattak? A vád A vádpontok részletessége okán csak a szubjektiven, egy- egy mondatot van mód felvillantani, de talán így is kirajzolódik egy érdekes kép a korról, mit tett és miként gondolkodott 56 őszén néhány, ezért a gondolkodásért ítélőszék elé vont ember. íme. Idézve és szemezgetve, úgy, ahogyan azt a vádirat megfogalmazta. Dr. Kertész Endre elnökletével tárgyalt 1956 október 28- án este a Baranya Megyei Munkástanácsok Nemzeti Tanácsa a totális sztrájk bevezetéséről és az államvédelmi hatóság azonnali lefegyverzéséről. Dr. Dómján Mihály volt az, aki felszólalt Győrben, a Dunántúli Munkástanács alakuló ülésén. Dr. Kálmán János végezte el az államvédelmi titkos anyagok átvételét, az ÁVH irattárának lepecsételését. Dr. Gyenes István panaszirodát szervezett, annak vezetője volt. Dr. Abay Gyula az ellen- forradalom ideológusa, s november 1-én jelent meg a Dunántúli Naplóban a „Le a sztálini magyar alkotmánnyal” című írása. Vér Elemér javaslatára döntöttek a nemzetőrség megszervezéséről, a börtönben lévő politikai foglyok ügyének felülvizsgálásáról és az egyetemi zászlóajak felállításáról. Bemáth Antal nyíltan szovjetellenes kijelentéseket tett. Orsi Ferencnek jelentős szerepe volt abban, hogy a Pécsi Rádió az ellenforradalmárok kezére ment át. Dicső László élelmiszerszállítmányt szervezett a budapesti ellenforradalmárok számára és a szállítmánnyal 1956 október 31-én Budapestre utazott. Csete József fel- . szólalásai alapján a szélső jobboldal legradikálisabb képviselője, Neuhauser János a Munkástanács legaktívabb tagja volt. Magyar László (egyetemista) részt vett az 1956 október 22-i egyetemi diákparlamenti ülésen, s a követelések közé felvenni indítványozta a begyűjtés eltörlését és a tsz-eknek a nagyobb önállóság biztosítását. 1957 januárjában a szobájának asztalán megtalálták Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán és Benjámin László Elesettek című versét. Rohonczy Ignác bírálta az egyenlőtlen szovjet-magyar gazdasági kapcsolatokat. Kész Ottó ellenezte az ellenforradalmi rendszer leverésére a szovjet csapatok beavatkozását. Halfár Tibor részt vett a megyei tanács vezetőinek törvényellenes elbocsátásában. Treiber Ottó a baranyai ellen- forradalmi gócot képező „Diákparlament” előkészítő bizottságának tagja volt. Dr. Csolosz Jenő tevékenyen közreműködött a munkástanács határozatainak végrehajtásában. S végül: Szántó Tibor kezdeményezésére a Dunántúl című folyóirat fekete címlapnyomással jelent meg. Az ítélet A vádiratról a napokban beszélgettem Vér Elemémével (félje már nagyon beteg), aki jól ismerte annak minden pontját, s aki azt is elmondotta, hogy 11 alkalommal utazott föl Budapestre, tárgyalásra. Az utolsó tárgyalásra felvitte férje kalapját, felöltőjét is, mert avval biztatták, hogy félje feltehetően szabadul. Amikor Szekeres kihirdette az ítéletet, nem bírtam magammal, lekiabáltam az erkélyről: Ne törődj vele, úgysem töltőd le! - mesélte. - Erre a bíró megfenyegetett, hallgassak el, mert mindjárt engem is letartóztat. Vér Elemémé szerint a 18 vádlottak padján ülők közül talán még Dómján Mihály lehet az élők között. Tavaly még valahol a főváros környékén, egy tanyán lakott. Kozma Ferenc Megemlékezés a kopjafánál ’93-ban fotó: löffler Gábor Hámori Győző az 1956-os István-aknai eseményekről A bányát kell életben tartani! Negyven éve az erőltetett menetben iparosodó ország szénszükségletének jelentős hányada származott az akkor már másfél évszázada működő Pécs környéki bányákból. A (már nem Szent) István-aknán és Béke-aknán 2400 bányász dolgozott. Köztük Hámori Győző bányamester, aki 1956. október 23-án még nem sejthette, hogy hamarosan fontos személy lesz István-akna történetében.-Hozzánk csak a budapesti események után egy-két nappal jöttek a hírek, főképp az, hogy országos sztrájk van - emlékszik vissza a ma 79 éves Hámori Győző. - Tudni kell, hogy az itteni gárda úgy nézett ki, hogy a többségében már javakorabeli tőzsgyökeres bányászok mellett egy egész zászlóalj dolgozott, akiket úgy verbuváltak össze az ország minden pontjáról. Voltak, akik származásuk miatt nem szolgálhattak fegyveres testületben, és ide osztották be őket; nem is beszélve a nem politikai okokból elítélt egykori rabokról, vagy éppen a Czinderi utcai néhai örömlányokról. Szóval, egykettőre megalakították a Forradalmi Bizottságot és a Munkás- tanácsot, melynek engem választottak elnökéül. A társaságban voltak hőbörgők, és voltak józanabbak is. Szerencsére volt annyi eszem, hogy a személyzeti osztály páncélszekrényének a kulcsát magamhoz vettem, így nem kerültek elő a bizalmas, voltaképp egymásról írogatott jelentések, mert akkor biztos nagy cirkusz lett volna. A hangadók amúgy is kiadták a jelszót, hogy amíg itt vannak az oroszok, sztrájk lesz, nem dolgozunk. Igen ám, de egy bánya nem olyan, mint egy bolt, amit, ha bezárnak, nem történik semmi baja! Ha a szivattyútelepeket leállítják, a vágatok megtelnek vízzel, és minden tönkremegy. Semmiféle tettle- gességre nem került sor, de tény, hogy a bányát el akarták árasztani vízzel. Én azonban azon a véleményen voltam, hogy akármi lesz az országban, a termelésnek úgyis meg kell indulnia egyszer, és ezért forszíroztam, hogy le kell szállni. Mert ha egy bánya akár csak egy hétre is leáll, akkor meghal. Toboroztam egy csapatot a tűz- őrség embereiből, aknászokból és mérnökökből, és lementünk, hogy legalább biztosítsuk a terepet.-A szénhelyzet Pécsett két hét után egyre kritikusabb lett, már a kórházakban sem lehetett rendesen fűteni. Akkor tartottunk egy gyűlést a Hősök Terén, ahol a bánya fiatal főmérnöke, Tamásy István beszélt, kérve az embereket, hogy szánjanak le és dolgozzanak. Én meg rászedtem a bánya sportcsapatát, és végül is ők, akik rendesen csak fél napot dolgoztak sportolóként, termeltek egy kis szenet, amit aztán Újhegyre vittek és onnan tovább. Ez tartott úgy három hétig. Pécsről közben egyre üzengettek, és nemzetőröket kértek volna, de én mindig azt feleltem, szó sincs róla, a bányát kell életben tartani!-Időközben, november 4-e után aztán bányaépületnél is megjelent egy szovjet tank. A parancsnok bejött, nem kellemetlenkedett, annyit kért csupán, hogy továbbra is biztosítsuk a rendet, azzal el is mentek. Nagyjából karácsonyra állt vissza a rend, és ha nem is túl sokat, úgy 150-200 vagon szenet termeltünk naponta, úgyhogy nem volt szénhiány. Ami a következményeket illeti, volt egy-két elbocsátás, a Béke-aknai Munkástanács elnökét 3 évre leültették. Nekem is meg kellett jelenni egyszer a rendőrségen, ahol, högy úgy mondjam, nem simogattak, de végül is elengedtek. Nekem voltaképp az egész életemet a bánya jelentette, 39 évet töltöttem itt, ezért ma is örülök, hogy az Ist- ván-aknát ’56-ban sikerült megmenteni.Azt akkor senki sem gondolta volna, hogy egyszer teljesen vége szakad a Pécs-kömyéki bányászkodásnak. Méhes K. Az életcélomat vették el Sokféle áldozata van 1956-nak. Általában csak a legtragikusabb sorsokról, a kivégzettekről, bebörtö- nözöttekről, testileg megkínzottak- ról szólnak a nyilvános visszaemlékezések, pedig sok százan, ezren élnek még ma is közöttünk, akiknek „csupán” a kirekesztettség, a pályájuk derékbetörése, „csak” nevük meghurcolása jutott osztályrészül. Ezekért nem jár kárpótlás, semmiféle elégtétel. Olyan ez, mint egy behegedt, de gyakran fájó és időnként újra felszakadó seb, amiről meglehet időleges feledkezni, de elfelejteni soha. Dr. Váradi Gál is valahogy így van ezzel. Bár 1991 óta nyugdíjas, látszólag jó egészségnek örvendő, egykori atlétára emlékeztető erőteljes testalkatú, mégis, amikor 1956-ról beszélgetünk, időnként elfullad a hangja, a szemüvege mögött néha gyanúsan fátyolos a szeme. Szederkényben született, apja parasztgazdálkodó volt. Élte a falusi gyerekek mindennapjait, amibe az is beletartozott, hogy korán munkára fogták. A neki kijelölt feladatok elvégzését következetesen megkövetelték tőle, apja szigorú, rendre, fegyelemre nevelt. Szívesen tette, amit kellett, de leginkább tanulni szeretett s már nagyon korán gyerekkorában megfogalmazódott benne: orvos szeretne lenni. A mohácsi gimnáziumban tanult tovább. Mint mondta, ez az iskola meghatározó módon hatott rá és formálta jellemét.- Tudom, manapság nem illik ilyenről beszélni, de az osztályfőnököm két hatalmas „jellemformáló” pofonját még ma sem felejtem, s mai napig hálás vagyok érte. Az egyiket például árulkodásért kaptam. Egy életre megtanultam, az árulás a legnagyobb bűnök egyike. Ebben az osztályban olyan emberek végeztek, akik közül 25-en diplomások lettek, közöttük vannak akadémikusok, tudományok doktorai.- Az osztálytalálkozókon bár örülök a találkozásoknak, kisebbségi érzésem is van. Arra gondolok, mi lehetett volna belőlem, ha nincs 1956? Tudom, sokra lettem volna képes. Gimnázium után felvételizett a pécsi orvosegyetemen, fel is vették, s az első évet minden tantárgyból jelesre végezte. 1952-ben indult az a kampány, hogy felülvizsgálták az egyetemi hallgatók származását. Váradi Gál apja 45 holdas gazdasága miatt ku- láklistára került és nemcsak a pécsiről, de az ország összes egyeteméről kizárták. Ezután lett a vasútnál rakodómunkás, majd a kokszműnél kokszhordó, innen vitték el katonának, ahol származása miatt munkaszolgálatra osztották be. Embertelen körülmények között dolgoztatták őket, itt szerzett betegsége a mai napig kíséri. (Hihetetlen akaraterővel naponta tornázik, hogy egyáltalán menni tudjon) Leszerelés után a pécsi borforgalminál helyezkedett el pincemunkásként.-1956 elején, mikor a Nagy Imre féle enyhülés időszakában megszüntették a kuláklistát, azonnal kértem a rehabilitációmat és visszavételemet az egyetemre. A jóváhagyó írást a forradalom kitörése után két nappal hozta a posta. Az események miatt nem dolgoztunk, hazamentem Szederkényre. Később részt vettem a budapestieknek szervezett élelmiszergyűjtésben. A lakosság által felajánlott élelmet a pártházban gyűjtöttük össze, s egy alkalommal, amikor éppen rakodtunk, Pécsről érkezett egy felfegyverzett egyetemistákkal teli teherautó. Azok, amikor meglátták a pártházban lévő Lenin képeket, mellszobrokat, puskatussal mindent levertek, összetörtek. Az egyetem 1957 januárjában folytatódott, s a visszavett szederkényi fiatalember 5 év kihagyás, kemény fizikai munkák után jeles szigorlatokkal fejezte be a félévet. Eredményei alapján hívta meg az anatómiai intézetbe demonstrátornak Szentágothai professzor. 1957 nyarán kezdődtek meg az 1956-al kapcsolatos események tárgyalása az egyetemen. Közvetlenül ez előtt jelent meg a Dunántúli Napló cikke a szederkényi pártház szétveréséről, s ebben Váradi Gál mint főszereplő volt feltüntetve. Hiába szerzett be nyilatkozatot a helyszínen volt lakosoktól, sőt az akcióban részt vett egyetemistáktól is, hogy semmi köze nem volt az ügyhöz, nem segített rajta, másodszor is kizárták az ország összes egyeteméről.- Az ártatlanságomat bizonyító nyilatkozatot egyik évfolyamtársam elküldte az újságírónak is, amire egy újabb cikkel így reagált: „íme a patkányok most vonyítanak.” Talán ez fájt a legjobban. A sors kiszámíthatatlan fintora, hogy ennek az embernek a fia később a beosztottam lett, s én soha nem éreztettem vele semmit, nem beszéltem az apjához fűződő különös ismeretségünkről sem soha. Váradi Gál hihetetlen akaraterejének, kitartásának köszönhetően ismét alulról kezdve fokozatosan küzdötte magát feljebb és feljebb, munka és család mellett levelezőn elvégezte a köz- gazdasági egyetemet (az orvosin erre nem volt lehetőség), s pár évvel a diploma megszerzése után le is doktorált. Egy nagy dél-dunántúli cég gazdasági igazgatójaként ment nyugdíjba 60 évesen saját kérésre.- Tudom, hogy ami velem történt, semmi azokhoz képest, akik meghaltak, börtönben töltöttek éveket. Tőlem csak az életcélomat, a hivatásomat vették el. 1956-nak ilyen áldozatai is voltak. Sarok Zsuzsa t
