Új Dunántúli Napló, 1996. augusztus (7. évfolyam, 209-237. szám)
1996-08-10 / 218. szám
6 Dünántuli Napló Kultúra - Művelődés 1996. augusztus 10., szombat A z a forró rumos tea akkor megmentette a délutánt. November vége volt, osztálykirándulás, s cafa- tossá csatangolták a talpukat Pesten, amikor P.-nek beugrott, hogy egy rokonuk itt lakik, egy közeli bérházban. Pár évvel a forradalom után a rongyos va- kolatú ház még őrizte a harcok golyónyomait. Körfolyosó. Fáradt, kötelezően szívélyes háziak. De az a tea, mint egy gejzír, fölséges volt. Életmentés. P. később öngyilkos lett, senki sem tudta, miért. Kimért, érzelmeit takargató fiú volt. Az egyik érettségi találkozón bejelentették: felakasztotta magát. Most világosodott meg, hogy itt szemben, ez az a bérház. A fala, mint agyonmosott farmer. Egy caféban ül - nem tévedés. Nem kávéház, amelyből az elmúlt években néhány újra feltűnt a Belvárosban, elegáns, mi több, hivalkodó belsővel, ficsu- ros közönséggel. Ez kopott pad- lójú, amilyen az általános iskolájuk osztályterme volt az úttörőkorszakban, amit most meg- nyomorítónak szokás nevezni, pedig akkor nekik inkább unalmas volt az állandó katonás vonulásokkal. A falakon a századfordulót idéző fotók, rajzok, festmények, másod- és harmad vonalbeliek, de épp elkapják az akkori hétköznapok hangulatát: katonaruháikban feszítő ifjak műkivagyisága, a családi albumba kívánkozó kisasszonyok dereka csak úgy ropog a fűzőben, kelleti magát az előszobák félhomályában felbátorodó férfitenyerekbe. Párizsi mulató plakátjának utánzata. A kopotNégy kontinens 29 országának 57 kórusa és folklóregyüttese képviseltette magát több mint kétezer résztvevővel a spanyol- országi Cantonigrósban megrendezett XIV. Nemzetközi Zenei Fesztiválon. Magyarországról két dél-dunántúli kórus nevezését fogadták el az elküldött hangzó anyagok alapján: a Kaposvári Vikár Béla kórusét - melynek karnagya Zákány Zsolt - és a Pécsi Testvérvárosok téri Ének-Zene Tagozatos Általános Iskola Tillainé Merácz Agnes vezette nagykórusáét. A mindössze néhányszáz lakosú, Barcelonától száz kilométerre fekvő katalán falucskában évente megrendezésre kerülő verseny annak ellenére is rendkívül népszerű találkozóhelye a világ kórusainak, hogy a versenyzés és a szálláskörülmé- nyek nem éppen ideálisak. Magát a fesztivált egy erdő melletti hatalmas tisztáson rendezik egy több ezer személy befogadására alkalmas sátorban, ahol a néha szinte trópusi forróMarafkó László: Kedd vagy szerda tas bárpultnál két alamuszinak tűnő fiatal lány támaszkodik, ám nőiségük szikrázó. Az egyik angyalarcú, az a fajta, aki sikoltozni szokott az ágyban, hogy a szomszéd azt hiszi, valami dromedár állat agyalja a feleségét, pedig csak a kis bestia exhibicionizmusa modulál két vetkőzés közben. A. is viháncolt. Hogy az ágyban milyen lehetett volna, immár sosem tudja meg. A ké- zsimogatásig jutottak el. Ide nem messze lakott, egy lánykollégiumban, amelynek környékén minden szöglet, kapualj, beugró esténként szinte forrt, mint egy lehalászandó halastó. A.-t nem bírta kiismerni. Egyik nap még előadás alatt belecsípett a karjába és rákacsintott, másnap meg az évfolyam legnagyobb vagányával úgy ment el mellette, hogy rá se hederített. T. fenséges volt: mindig Párizsról mesélt. Még nem járt ott, de élő kalauzként számlálta elő, melyik múzeumban milyen híres festmény látható. Díszlet- tervezőnek készült. Ha színházban voltak, lopva T. arcát nézte, aki tudta, hogy figyeli, mégsem fordult felé, csak elviselte, hogy a karját megsimítsa. Ennek az utcának a Belvárosba torkolló végén laktak, a lift rácsozatán cirádás díszítések voltak. Addig kísérhette, ott T. kezet nyújtott, és megköszönte az estét. M. szeretkezés közben öszszeszorította az ajkait, a szemét behunyta, arcán tektonikus árnyékok hullámzottak végig. Ezek a lányok akkor fél év, egy év különbséggel követték egymást, talán csak A. és M. tudott a másikról, most meg úgy tűntek egymásra, mint az utcán átsuhanó felhőárnyjáték. Tanév vége felé, egy parki pádon, a közeli platán galambbu- rukkolásos hátterében A. köny- nyedén, a valahai játékosságot visszalopva próbálta közölni, hogy a nyáron férjhez megy, ám a hangja megcikkant. T. egy tanulmányúiról nem tért vissza. Nem Párizsba ment, hanem Németországba telepedett le. Pár éve kiállítása volt itthon. A megnyitó első ajzott órája után, amikor a mindenkori sznobok siserehada megritkult, odament a vendégkönyvet lapozó T.-hez. T. alig használt sminket, a haját simán hátrafésülve hordta, mint régen. Amikor felnézett, mintha lavina indult volna meg a szemében. A galéria vezetőnője tüntető kíméletességgel magukra hagyta őket. Beültek egy közeli kisvendéglőbe. T. a harmadik pohár vörösbor után mellékesen megjegyezte, hogy nem volt férjnél, barátok igen, de házasság nem. És nézte a gyertyafény megtörő szirmát. A gyér világítás elmélyítette a nyakán végigfutó ráncokat. És Párizs, természetesen, minden évben. Erőszakos zene térítette ki a mélázásból. A felszolgáló bekapcsolta a magnót, a hangszóróból rekedtes hang énekelt. Az utcán árnyalatnyit mélyült az alkonyat. Igen, a Montmartre-ra vezető egyik lépcsősoron volt egy hasonló café, ahova épp csak bekukkantott, s nem ivott semmit, mert a pénze csak arra volt elég, hogy kijusson a reptérre. M. könnyei. A bérelt albérleti szoba bérelt kanapéján, amint suttogja: „Hát ide jutottunk, ide jutottunk” - és rázkódik a válla. Pedig éppenhogy sehova sem jutottak, mert M.-nek még lehetett volna állása, neki nem. Ahhoz fővárosi lakás kellett volna. A. pár évvel az egyetem után meghalt. Értelmetlenül - ahogy a közhely mondja, mintha lehetne értelmes halál is, holott ha valami, akkor a halál végképp csak az, ami, semmi több. Rutinműtétre befeküdt a kórházba, s nem tért vissza az altatásból. Az újságból tudta meg a halálhírt, s úgy megrendült, hogy nem ment el a temetésre. M. vidékre ment férjhez. Két fia van. A szemük az anyjuké. Fényképen látta őket, amikor évekkel ezelőtt a pályaudvaron összefutottak M.-mel. M. kicsit meghízott, de a valamikor jó alakját megőrizte. Megkoccant az ajtó. Egy esőkabátos alak, akit fél órája vár. Feláll, kezet fognak. Visszatért a semleges ízű világba. A falakon párizsi díszletek, a falfestmény széleinél pereg a vakolat. A vendég paradicsomlét kér. Semmi vér, könnyek. Nem tudhatja, hogy a holtak arca úgy áll felette, mint a Gön- cölszekér. Egyébként március van és kedd. Vagy szerda. Kórus Fiesta Spanyolországban sággal vagy éppen „monszun”- szerű felhőszakadással is meg kell küzdeni. A résztvevőket nemcsak szállodákban, hanem családoknál és a környező települések intézményeiben helyezik el. A pécsi iskolások például egy Villa de Torello nevű, órányi autobuszozást igénylő falucska iskolájának tantermeiben laktak. Mi az oka, hogy mégis szívesen járnak ide szerte a nagyvilágból az énekesek és a táncosok? Nos, egyértelmű választ nehéz adni. Mert lehet, hogy van, akit a győzelem dicsősége hajt, van, akit egy új ország megismerésének vágya, a visz- szatérőket pedig a nehéz körülmények ellenére is rendkívül kedves és szívélyes vendéglátás. A legfontosabb azonban a zene szeretete, a közös éneklések öröme és a mások megismerésének vágya. Nos, az idei fesztivál sok szempontból szolgált tanulságokkal e téren. A négy évvel ezelőtti vegyeskari győztes kaposvári kórus ugyanis kategóriájában 8. lett, a nőikarok között 9., míg a 24 együttessel zajló folklórban 6. A pécsi Testvér- városi Iskola kórusa - mely már több nemzetközi versenyen igazolta magas színvonalú tudását - a gyermekkarok között 5. helyen végzett 9 ponttal lemaradva a dobogóról. Igaz, az őket megelőző többnyire ifjúsági korúakból álló kórusok közül a győztes bukaresti román együttes a nőikarok között is 5. tudott lenni. A pécsi gye- rekekversenyprogramjukat - melyben egy katalán és egy szlovák népi ihletésű kortárs- mű és Bárdos Lajos Magos a rutafája szerepelt - rendkívül egységes, szép tónusú és él- ménytkeltő színvonalon adták elő. Mégis: a magyar kórusokkal szemben azok voltak előnyben - különösen a győztes Balti államok és Kelet Éurópa együttesei -, melyeknek kortárs zeneszerzői nehéz, de ugyanakkor hatásos és nemegyszer a közönséget megcélzó megoldásokat is műveikbe építettek. A fesztivál és a kórusversenyek egy jó része is a „show és a cirkusz felé halad” - ahogyan Zá- kányi Zsolt fogalmazott. Ezt az irányt jelezte az is, hogy a gyermekkarok között 3. Tallini TV-kórus a gálán egy 15 perces diszkó-egyveleget adott elő. A szakmai tanulságok mellett említést érdemel az is, hogy a külföldi együttesek kivétel nélkül 3-4 rendkívül színes, látványos fellépő ruhával álltak közönség elé, míg a mi együtteseink szó szerint is „szürkék voltak.” A fesztivál hangulatát azonban ezek a tanulságok és külsőségek természetesen nem befolyásolták: a kórusok egymás dalainak cseréje és éneklése mellett barátságokat és „testvérkapcsolatokat” is kötöttek, s ez az, ami a verseny köré szervezett jutalomutazás élményei mellett emlékként megmarad a pécsi gyerekek életében. Kovács Attila, a Pécsi Rádió zenei szerkesztője Bertók László: A kezem, ahogy ott hagyom Akkor inkább az unalom. A helyben forgó nyári ég. Millió fűszálból a rét. Feküdni a múló napon. A kezem, ahogy ott hagyom. A lassú hullám, hogy ne még. Egy régi Rippl-Rónai-kép. Egy öregasszony, nem tudom. Akkor mint az imamalom. Hogy legalább a szövegét. Érezni, hogy leáll a gép. Csodálkozni ugyanazon. Akkor inkább a monoton. Ahogy önmagát veri szét. Pardi Anna Ifjú évek Elvoltunk egymással, ne hagyj el imákkal. Néha oly rezgésbe juttatnak a tegnapi utcák, mintha az örökifjúság hatalmas, reneszánsz ibolyái kiadhatnák magukból a fogyó idő ibolyántúli hangját. Bár többször, többeknek mondhatnám; barátaim. De barát alig kerül az emlékek 12 katasztrófa terülj-terülj asztalához. Érteném csak, ami történik velünk. Csupa romlandó anyag mindenütt. Kevés szellem, kevés fegyelem, sok gonosz teher. Csendben felkél szűk szekrényben az univerzális kabát elhagyni a lakóhelyét mindörökre. Szerdától csütörtökre. Ki kellett volna legalább egyszer beszélni magunk. Mi kétértelműek voltunk. De a bennünk élő, szóhoz nem jutó angyalok három értelműek. És elmúltak, elrohantak a szerelem rádióaktív sugaraival. Utassy József: Szeptember Csillagászati ősz. Vasárnap. Szelek tornáztatják a fákat. Fel-felnyög egy jegenye, korhan. Arcán rémület, vád, iszony van. Lépdelek, ősz, öregen, árván útjaidnak hosszúdad árnyán. Ne göncölödj, hét csillag, értem! Nem akarok meghalni még, nem. t Lüktet, minden sejtem sajog: szeress ma. Keresztfa vagyok, eleven keresztfa. Futnak a képek FILMJEGYZET Akcióra készen Faye Dunaway mint tortadísz „A majmot azért nevezik majomnak, mert az embert utánozza, majmolja. A majom az ember arcjátékát és mozdulatait majmolja. Némelyik majom azonban a majmolásban odáig megy, hogy az embert mindenben majmolja: ágyban fekszik, reggel mosdik és fésülködik, ruhát vesz magára, sétál, kávéházban reggelizik, újságot olvas, aztán hivatalba megy: sok pénzt keres, és felesége is van.” Nem, e sorok eredetileg nem valamely filmkritikából valók, hanem Nagy Lajos Képtelen természetrajz-ábó\, ám a szerző idézett gondolatát kétségkívül messzemenően igazolja az amerikai filmek tetemes része, így a Majomparádé című legeslegújabb vígjátéka is, noha ennek négylábú főhőse, azt hiszem, hivatalba azért mégsem jár. Legfeljebb lopni megy, igaz, manapság sokak szerint ez már-már afféle foglalkozásnak számít, majdhogynem hivatásnak, hanem a mi majmunkat erre a a tevékenységre csupán alávaló gazdája kényszeríti. A film arról szól, hogy a derék állat megszökik gonosz urától a cselekmény helyszínéül szolgáló elegáns hotelben, s szabadon kóborolva számtalan kalamajkát okoz. ízelítőül: a kis darwini szökevény elfogyaszt egy üveg kölnivizet, nem egészen rendeltetésének megfelelően használja a vécét, száguldozik a szellőzőaknában és a csillárokon lovagol, sőt még masszőrként is fellép, egészen jó eredménnyel. A szállodalánc ellenőre viszont többször hasraesik, ezenkívül felpofozzák, altató injekciót lőnek bele (bár a rendezőt vették volna célba még időben ezzel a lövedékkel!), kedvenc kutyája pedig a tetőről lezuhan a szeméttárolóba. De az igazi attrakció mégiscsak az, midőn a bonyodalom tetőzéseként, a vadonatúj ötletnek éppen nem mondható habostorta- csata záróakkordja gyanánt, a Bonnie és Clyde egykori hősnője, Faye Dunaway belepoty- tyan egy emeletes cukrászremekbe. Ékesen rácáfolván az új filmlexikon azon megállapítására, miszerint játékában mindig van stílus és értelem. No de hol van itt stílus és értelem? Még a majom játékában talán. Mert ő igyekszik, még egy cigarettát is elszív, egyszóval utánozza a színészeket, de nem nagyon, játéka ezért aránylag természetes. Ugyanez nem mondható el a többi szereplőről, akiknek tevékenysége jórészt abban merül ki, hogy fintorognak, meresztgetik a szemüket, bekenik egymást kuli- másszal, s időnként elterülnek a földön. Mert ők nyilvánvalóan a majmot majmolják. Valljuk be, ilyen lehetőségről Nagy Lajos még csak nem is álmodott. A film egyik poénjaként azt mondja valaki, hogy a teknősbéka olyan, mint egy Volkswagen, amelynek farka nőtt. Nos, ennek a filmnek viszont se füle, se farka. Nagy Imre r
