Új Dunántúli Napló, 1996. július (7. évfolyam, 178-208. szám)

1996-07-02 / 179. szám

6 DUnántúli Napló Magazin 1996. július 2., kedd Dubrovnik újra földi paradicsom OKSZI Főiskolai felvételi vizsgára gyülekeznek a jövő remény­ségei. A megadott időponton túl jön még néhány, negyed­óra múltán is bekövetkezik egy-kettő. Néhányuk fején benn a szobában is ott dísze­leg az elmaradhatatlan base­ball sapka. A felvételt vezető tanár elmondja a tudnivaló­kat, és a végén megkérdezi, hogy minden világos-e, ért- hető-e, rendben van-e. Üres tekintetek, senki nem vála­szol. (Nem is szokás). Ekkor megismétlődik a kérdés: tehát minden rendben? - Egy vá­lasz a csoportból: Okszi! A vizsgaelnök kérdőleg rámnéz, vajon ez mit jelent, milyen nyelven szólt a feltehetően afgán vagy burundi jelölt (bár úgy látszatra tipikusan ma­gyar B-közép kinézetű volt). Szerencsére tudtam a választ. Az „okszi” az „oksi”-nak selypített alakja, az oksi pedig az „oké”-nak becézett for­mája. Hogy mi az oké - azt pedig minden magyar tudja. Számos koszorús költőnk már a múlt században leírta, hogy „ez a zászló a magyar-oké” (tehát a mienk). Nincs olyan bölcsödés, aki ne ismerné je­lentését. így, amikor a kis- szobást megkérdezi az óvónő, hogy nagydolgát elvégezte-e és megkezdheti-e a zárómű­veleteket - akkor a nyelvzseni palánta plafonra tekintő pop­sival angolul válaszol: Oké! Visszatérve az okszizásra: a válaszoló főiskolás jelöltben semmi rosszindulat, semmi szándékos neveletlenség nem volt. Csupán úgy jutott el 18- 20 éves koráig, sem szülei, sem tanítói nem nevelték arra, hogy nem beszélhet, nem vi­selkedhet mindenhol úgy, mint a diszkóban, sportpá­lyán, utcán - és még ezer más helyen. Nem mondták el néki, hogy miután az ember végleg lejött a fáról, fokozatosan ki­alakította azokat a formákat, amelyekkel kifejezi ember­társa iránti tiszteletét. Ez megnyilvánult a ruházkodás­ban, mozdulatokban, válasz­tékos kifejezésekben, köszön­tés formáiban. Az okszizó fia­talember túl sok segítséget máshonnan sem kaphatott, így a reggeltől estig nézett TV-ben is azt láthatta, hogy egy rangos társadalmi esemé­nyen a rózsás hangulatú ripor­ter letegezett egy matrónát. Senki nem mondja el, hogy temtésen nem illik lila-zöld szabadidőruhában megjelenni (sárga-kékben sem), hogy bent a szobában vegye le a sö­tét maffia szemüvegét, mert részint a tárgyaló fe-leknek il­lik egymás szemébe nézni, ré­szint kifelé menet nekimegy a falnak. Természetesen az ok­szizó ifjúság sem teljesen hi­bátlan. Aki elhivatott a neve­lésre, az már igényesebben nevelhette, művelhette volna magát. Joggal kérdezhetjük: Ezek tanítani, nevelni fog­nak? Mire? Úgy tűnik, rohamosan csökken az egymás iránti tisz­teletet kifejező formák isme­rete és használta. Primitív, durva, sértő az emberek érint­kezése. Országunk lakossá­gának legalább fele ma még igényli és be is tartja a tiszte­leti formákat, de kénytelen a neveletlen felével együttélni. Ez már fájdalmas konfliktu­sokhoz vezet. Vajon mit hoz a jövő? Kitől veheti át a gyerek az egymás tiszteletének igé­nyét és formáját, ha sem a szülők, sem tanítók, sem mé­diák ebben nem támogatják. Miben reménykedjen a né­pesség igényes fele, amely zömében középkorú és öreg. Persze, a probléma idővel meg fog oldódni, amikor az idős réteg eltávozik és a világ csupa cikizó, okézó, sziázó, csüszszöző emberből fog állni. No és addig is? ... Ta­lán az égiek segítségét lehetne kérni. Bár a mennyben is ha­ladnak a korral. Elképzelhető, hogy mikor elérkezik a mi emberünk a mennyország kapujához és bebocsátása felől érdeklődik, Szent Péter így válaszol: ok­szi. S azzal szélesre tárja az ajtót. Dr. Szalai István Nyomdászok János-ünnepélye A félelem és a kíváncsiság vi­askodott bennem, amikor fel­ajánlották, végigkalauzolnak az újra békés Dalmácián, de aztán felvillant néhány csodaszép makarskai, dubrovniki emlék­kép, rögvest az utazás oldalára billentve a mérleg nyelvét. Né Az autóút eseménytelenül vezetett Karlovacig. leszámítva a Zágrábtól idáig kifizetett 10 kunás autópálya-díjat. A befe­jezett háború első nyomait a Plitvicei tavak közelében, a boszniai határ mentén fekvő falvakban tapasztaltuk, ahol ép­ségben maradt üres települések és beomlott tetejű, géppisztoly­sorozatokkal ékesített falazatú házak sora váltotta egymást, előbbiből a szerb lakosság tá­vozott el, míg a golyóütötte se­beket itt-ott már foltozgatta a visszatért horvát tulajdonos. Ez az 50 kilométeres szakasz nyomasztó mementója a ten­gerpartra vezető útnak, bár aki megáll megcsodálni az ismét megnyitott nemzeti parkot a ta­vaknál, az gyorsan átállíthatja emlékezetét a 79 méteres víz­esés és az egyéb csodák látvá­nyára. Sibenik felé haladva a sze­mélygépkocsit már semmi sem hátráltatja, de mielőtt a 45 ezer lakosú városba érnénk még egy természeti ritkaság, a Krka fo­lyó zuhatagos szakasza állítja meg gyönyörködésre az erre já­rót. Sibenikben aztán az ember belecsöppen a középkorba, a szűk kis utcák, ódon házak közt elvarázsoltnak érzi magát, csu- páin a színes napernyőkkel hí­vogató, kis terekre kitelepített presszók jelzik, hogy a XX. században vagyunk. Másutt egy-egy templomba botlunk, de a Szent Jakab székesegyházat mdndenképp érdemes útba ej­teni, hiszen a gótikus-rene­szánsz épület már kívülről is kész remekmű, nincs benne egyetlen tégla sem, minden dalmáciai kőből és márványból készült, mellette a tér pedig kí­sértetiesen emlékeztet Firenze főterére kicsiben. Aki azonban napközben a vizisportokra, a pihenésre szánja legfőképp az idejét, an­nak célszerű a közeli Vodicébe bekvártélyozni, itt a tengerpart a fürdőzők minden igényét ki­elégíti, s egyben vitorlás köz­pont is. Innen indulnak a kisha­jók a világhírű geológiai kép­ződmények, a Komati szigetek felfedezésére. Ugyanakkor Dalmácia legélénkebb éjszakai életét hirdetik errefelé a pros­pektusok, bár a valóság ennél sokkal csendesebb, hiszen a dalmát tengerpart vendégfor­galma a fénykorhoz, a háború előtti évekhez képest a harma­dára esett vissza. Né Trogirban a szállótulajdono­sok az élénkülő kereslet elle­nére egyértelműen jelezték, számítanak a magyarokra. Van itt egy apartmanfalu (Medena), melyben már most is szép számmal üdülnek honfitársa­ink, többek közt 3 baranyai uta­zási iroda is idehozza vendé­geit. A 30-50 márkás szemé­lyenkénti árakért tengerre néző összkomfortos, konyhás szobá­kat kapni. A közelben található Dalmácia igen kevés működő kempingjeinek egyike is - Si- beniktől Dubrovnikig talán ha féltucat sátorozó tábor ván nyitva, ugyanis ezekben 20 márkáért kap elhelyezést egy 3 fős család kocsi- és sátorhely- lyel. De hát miért is menne a külföldi kempingbe, amikor a magánházakban némi alkudo­zás után 10-20 márkáért kaphat egy személy szállást. Trogír kü­lönösen kedvelt a magyarok körében, ugyanis a görög alapí­tású város történelmébe IV. Béla is beírta a nevét a tatárjá­rás idején. Itt temette el két lá­nyát is az országunkat újjáépítő király. Az óvárosban bolyon- gani a legnagyobb élmény Tro­girban, ahol előbb-utóbb rá­bukkan az ember a város ékes­ségére, a katedrálisra. Ügyesebb sofőrrel nekivág­hatunk a Splitet Dubrovnikkal összekötő tengerparti útnak. A hegyoldalba kanyarogva ugyanis félelmetes szakadéko­kat hagyunk el, s a legtöbb he­lyen korlát sem véd a lezuha­nástól, de így volt ez már 15 évvel ezelőtt is. Mintegy 60 ki­lométert haladva Makarska a következő célpont, a magyar strandolok legkedveltebb dal­máciai fürdőhelye, igaz, koráb­ban a Neretva völgyén közelí­tettük meg ezt a mediterrán gyöngyszemet. A 10 kilométe­res tengerparti sétányon a ko­rábbiaknál is több hotel sorako­zik, s most is épülnek az újabb és újabb panziók. Ugyanakkor sok ház ablaka zárva, kiderült, a szerbek nyara­lóiba vagy boszniai menekülte­ket költöztettek, vagy csukva maradnak a zsalugátérek, amíg a két ország között nem szüle­tik vagyonkárpótlási megegye­zés. Azért nincs ok aggoda­lomra, szép számmal akad itt is kiadó szoba, sőt, valamivel még olcsóbban, mint Trogir­ban. A luxus szállodákban pe­dig 40-80 márkáért már félpan­ziós ellátással pihenhet az em­ber. A horvátországi kerülővel történő megközelítése sem ri­asztó, hiszen Pécstől 650 kilo­méterre van így Makarska. In­nen pedig már csak egy ugrás Dubrovnik (160 kilométer), a világ jelentős kulturális örök­ségébe sorolt középkori város, 1071 első kategóriájú műem­lékkel, leírni lehetetlen a sok látnivalót a maga valójában, de a tárgyszerű felsoroláshoz is oldalak kellenének. Említett félelmem szeren­csére itt is teljesen alaptalannak bizonyult, bár itt sokáig dúltak a harcok - 438 közvetlen gránát becsapódás volt a történelmi városrészben - ma már csak abból lehet következtetni a pusztítás nyomaira, hogy imitt- amott újabb a burkolat, a kő kevésbé kopott egy-egy foltban a falakon. Dubrovnik tehát most is olyan, mint amilyennek George Bemard Shaw látta 1929-ben: „Ha szeretnétek látni a földi paradicsomot, jöjjetek Dubrovnikba.” A térségben 44 szálló (sze­mélyenként 40-100 márkás árakkal és félpanzióval), tucat­nyi autóskemping 15-20 DM/3 fő) és magánházak tömege (15- 40 DM/fő) várja a vendégeket, egykor itt 6 millió vendég for­dult meg egy szezonban, de ta­valy csupán 350 ezren keresték fel a híres várost. Né Dubrovniktől visszább, a Peljesac félsziget bejáratánál különleges látnivalóba botlik az ember. Ston településen ugyanis a XIV. században dupla várfalas erődítményt húz­tak ide a Korcsula felől száraz­földön érkező csapatok megál­lítására. A több kilométer hosz- szú létesítmény egyedülálló Európában, kicsiben a Kínai Nagyfalat mintázza. A félsziget borgazdálkodásáról és mufflon- tenyésztéséről híres. Világhír­ben a tokajihoz hasonló, de vö­rös bor készül Dingácsban, s hogy mi munka egy palack elő­állítása, azt jól érzékelteti, hogy a 20-30 fokos dőlésű sziklás ta­lajon egy-egy szőlőtőkéről leg­feljebb 40 dkg termést lehet le­szüretelni. A félsziget túlsó végén talál­ható Orebics, a szörfösök ked­velt helye, számtalan kemping­gel és apartman bázissal, egy­ben olcsóbb árakkal, mint ami­vel Dalmácia bármely térségé­ben találkozhatunk. Komppal 10 perc innen Korcsula, Marco Polo szülőföldje, s az illír tele­pülés ezernyi ritkaságot kínál a látogatóknak. Központi fek­vésű templomában egy Tiziano képben gyönyörködhetünk, de a szűk sikátorokat járva is ezer­nyi sajátos élmény vár a felfe­dezőre. Dalmácia tehát már elfeledte a háborút, most a külföldnek kellene ugyanezt tennie, hogy minden érték a helyére kerül­jön, s visszatérjen a régi fénye a Földközi-tenger legszebb ré­szének. Mészáros B. Endre Hagyományokat felelevenítve, Gutenberg Jánosra emlékezve sikeres ünnepséget rendezett az elmúlt hét végén a Pécsi Nyomdász Egylet. A János ünnepélyeknek Eu- rópa-szerte, több mint 150 éves múltja van. A német nyomdá­szok 1840-ben határozták el, hogy minden év június végén megemlékeznek Gutenberg Já­nosról. A pécsi nyomdászok 1869-ben alakították egyletüket segélyezési, önképzési és szoli­daritási céllal. Első János ünne­pélyüket 1870-ben rendezték. A mostani, a Tettye Vendéglő­ben megtartott hangulatos ta­lálkozó sok résztvevője a bizo­nyíték, hogy az összetartozás a technika fejlődése, a technoló­giai változások sem változtat­ták meg az együvé tartozást. A vidám szórakozás, tombola, meghitt beszélgetés emlékeze­tessé varázsolta a találkozót. Szikrázó napsütés, mélykék tenger, hófehér házfalak együtt adják az Adria varázsát Életmentő kisfiú halála Saját élete árán mentette meg családját egy kilencéves kisfiú vasárnap az észak-angliai Bir- kenheadben. Sean Evans két testvérével reggelizett a házuk földszintjén lévő ebédlőben, amikor fiircsa zajt hallott az elő­szobából. Kiment, s látta, hogy a helyiség lángokban áll. Becsukta maga mögött az ajtót, hogy test­véreit mentse, majd felszaladt az emeleten alvó szüleihez. Édes­apja kiugrott az ablakon, létrát hozott, s kimenekítette feleségét és kislányát, majd a betört ebéd­lőablakon át a két kisfiút. Seant a tűzoltók találták meg, miután 15 perc alatt megfékezték a tüzet. A bátor kisfiú azonban sajnos már nem élt. Valószínűleg kutyájukat próbálta megmenteni - a család kedvence az ebédlőben aludt, és sértetlen maradt. Négy hírszerző tisztet felmentettek Kloss kapitány utódai F él évvel az Oleksy-ügy ki­robbanása, s több mint egy hónappal az ügy lezárása után Lengyelországban menesztet­ték az Oleksy ügy kivizsgálá­sával megbízott Államvédelmi Hivatal négy vezetőjét. Ez egyfelől azt bizonyítja, hogy ezek a tisztek Kloss kapitány és a hozzá hasonló hősök „méltó utódai”. Másfelől két­ségtelen, hogy a lengyel kor­mány minden ellenzéki véle­kedés dacára tisztázni akarta - már amennyire az elszabadult indulatok között lehetséges - az Oleksy-ügyet. Azt az ügyet, amely a rend­szerváltás utáni Lengyelorszá­got eddig a legjobban meg­rázta. Sokkal jobban, mint a jobboldali Jan Olszewski és megszállott belügyminiszteré­nek 1992 júniusi lusztrációs kísérlete, amikor többek között magát Lech Walesát, az akkori köztársasági elnököt vádolták meg azzal, hogy a kommunis­ták titkos ügynöke volt. Keve­sen hittek nekik, s Walesának volt elég ereje ahhoz, hogy egyetlen éjszaka alatt a parla­menttel demokratikus úton, de puccs-szerűen eltávolíttassa őket a hatalomból, amelytől ő maga olyan nehezen vált meg később, 1995 decemberében. A most kiebrudalt négy tiszt közül Marian Zacharski neve a legismertebb, ő volt az, akinek egykor sikerült megszereznie az amerikai Patriot rakéta ter­vét. Jóval a rendszerváltás előtt ő volt az, aki Mallorcára uta­zott, állítólag azért, hogy az oroszok ügynökét 30 ezer dol­lárral megvásárolja a lengye­leknek, s arra bírja, hogy a szociáldemokraták jelenlegi vezére, akkor még kormányfő ellen valljon. Azt kellett valla­nia, hogy József Oleksy a leg­súlyosabb bűncselekményt követte el: tudatosan kémke­dett hazája ellen a szovjetek­nek, illetve az oroszoknak. Tette ezt Zacharski - laphírek és tanúvallomások szerint - bosszúból, mert a miniszterel­nök nem nevezte ki kabinetfő­nökévé. Siemiatkowskinak immár elege van abból, hogy nemcsak magas rangú állambiztonsági tisztek, képviselők, politiku­sok, de még saját, 9 tagú ta­nácsadó testületének bizonyos tagjai sem hajlandók tartani a szájukat. A rendcsinálásban Cimoszewicz kormányfő is támogatja őt. A miniszterelnök drámai hangú televíziós be­szédében közölte, hogy az Oleksy elleni bizonyítékok legfontosabb része használha­tatlan, tartalmuk érdemileg nem ellenőrzött, tendenciózu­san összevágott, montírozott másolat. A mániákus törvény­tiszteletéről híres Cimosze­wicz át akarja szervezni a bel­ügyminisztériumot, s szeretné az Államvédelmi Hivatalt közvetlenül a miniszterelnök­nek alárendelni. Andrzej Milczanowski, Wa­lesa belügyminisztere, aki de­cember 19-én robbantotta az Oleksy-bombát, máris úgy nyi­latkozott: a lengyel kémelhárí­tás és hírszerzés e tisztogatás­sal évekre megbénul, s így a titkosszolgálat nem lesz más, mint politikai rendőrség. Visz- szautasította a szakértelem hi­ányának vádját, s a történtekért egyszemélyben vállalta a fele­lősséget. Egyes jobboldali pártok en­nél is tovább mentek. A Ruch Stu nevű, Andrzej Olechowski egykori külügyminiszter és rendkívül népszerű jobboldali politikus nevével fémjelzett mozgalom nyilvánosan a bel­ügyminiszternek szegezte a kérdést: az a két fedőnév, ame­lyet januárban a Wprost című hetilap mint orosz ügynökökét hozott nyilvánosságra, nem magát az elnököt, Aleksander Kwasniewskit és a miniszter- tanács hivatalának vezetőjét, Leszek Millert rejti-e? Ezzel elkészült az újabb bomba. Kérdés, mekkora lesz a deto­náció? B. Varga Júlia <

Next

/
Thumbnails
Contents