Új Dunántúli Napló, 1996. június (7. évfolyam, 148-177. szám)
1996-06-25 / 172. szám
6 Dünántúli Napló Társadalom 1996. június 25., kedd Segít a betegklub Pécsett is megalakult a napokban az idült bélbetegségekben, többek között a Crohn-beteg- ségben szenvedők klubja. A Pécsi Helyőrségi Művelődési Otthonban tartandó összejöveteleken kötetlen eszmecserékre van lehetőség a sorstársak és szakemberek, orvosok között. A bélbetegségek együtt élőknek meg kell tanulniuk együtt létezniük a betegségükkel, kezdve az életmód és étrend, a gyógyszeres kezelés lehetőségein keresztül a családban és a munkahelyen való helytállásig, beleértve a rehabilitációt is. A jó állapot elérését és a kezelést nehezíthetik más egészségügyi gondok, mozgásszervi, szemészeti és lelki változások. Ezért több irányú segítségre, tájékozódásra, sőt tanításra szorulnak, amit a hagyományos orvosi rendelési időben nem tudnak kielégíteni. Erre alkalmas a betegklub, melynek keretében rendelkezésre állnak a szakemberek, gastroenterológus, szemész, pszichiáter, dietetikus. A klubtagok aktivitásán múlik, hogy testileg és lelkileg a lehető legjobb állapotot érhessék el. A Crohn Alapítvány Pécsi Klubja várja Pécs és vonzás- körzetének betegeit. Az alakuló összejövetelre a sikeresen működő budapesti klub vezetője, dr. Kovács Ágota klubvezető betegével, Müller Annával jött el, hogy tapasztalatokkal szolgáljanak a pécsieknek. Fontos, hogy a klubtagok megismerjék egymást és segítőiket, és ez biztatást jelentsen életvitelükben. A 40 taggal megalakult Crohn Alapítvány Pécsi Klubja a Király utcai Helyőrségi Művelődési Otthonban működik, segítők: dr. Garamszegi Mária, dr. Andics Lajos, dr. Kormány Anna, dr. Borsics Éva, dr. Simon Higin, dr. Beró Mariann, Higi Gyuláné és Eszenyi Krisztina. Klubvezető dr. Deák Gábor a Pécsi Honvéd Kórház főorvosa, jelentkezés a kezelőorvosoknál. R. Gy. Több az adminisztrációs és postaköltség, mint a fél százalék emelés Ennél rosszabb talán már nem lehet... Amikor néhány hete „Kerek egy százalék” címmel meditáltam a várható nyugdíjemelésről, legrosszabb álmomban sem gondoltam volna arra, hogy ama bizonyos kerek egy százaléknál is alább adják, hiszen az már megalázó lenne arra is, aki kapja, de arra is, aki adja. így bizony! De hát vállalták a megaláztatást, és - sajnos - vállalni kényszerülünk mi is. Azóta számtalan parlamenti, napirend előtti, felszólalás körül kibontakozott vita segített az eligazodásban. Tudjuk már kormánypárti képviselők jeleskedései alapján, hogy a fél százalék esetében szó sincs nyugdíjemelésről, vagyis senki ne beszéljen itt fél százalékos nyugdíjemelésről, mert itt valójában 12,5 százalékról essék szó, mivelhogy a Parlament Önök is T. ellenzéki urak és hölgyek - ezt hagyták jóvá az év elején, s ebből 12-t már megkaptunk, most tulajdonképpen korrekcióról van szó, amit különben a KSH adatai is megerősítettek. Még gondolni is rossz arra, mi lett volna, ha a ha a KSH netán 11,5 százalékot állapít meg tavalyi bérnövekedésként. Akkor - tessék már mondani! - a fél százalékot levonták volna? (Különben érdekes volt hallgatni a parlamenti vitatkozást: mintha azok az idők ismétlődtek volna meg, amikor még dr. Kiss Gyula és dr. Kátay Zoltán magyarázta nyugdíjemelés-ügyekben az MDF-kormány bizonyítványát, csakhogy most az előbbi úr támadta keményen azokat az urakat, akik annak idején őt támadták.) Tudom, rémes helyzetbe hozta magát ezzel a fél százalékkal a kormány is, a nyugdíjbiztosító is; az utóbbi próbálkozott is 2,5 százalék emlegetésével, de az előbbi lehű- tötte a lelkesedést mondván: csináljon csak 2,5-öt, ha van miből. Persze nyugodtan mondhatta, hiszen tudta, hogy nincs miből. Mindenesetre megnyugtató, hogy ez a „nincs miből” nem mindenütt érvényes. Jóleső volt például hallani, hogy az APV Rt-nél 203 000 forint az átlagkereset, minek következtében is Such- mann miniszter úr idén már nem is engedélyez ott semmiféle béremelést. De sebaj, jövő év elején majd bepótolják! Hanem álljunk is meg itt, nehogy még a bankkonszolidációk ingoványos területére tévedjünk, és azt kezdjük emlegetni, hogy oda bezzeg szabadon és számlálatlanul küldte a milliárdokat mind a három szabad kormány, mert ez nem vezetne sehová. Ezért inkább maradjunk a félnél, s ne féljünk ezt emlegetni, hiszen ennél rosszabb már nem lehet. Hacsak annyira nem romlik a helyzet, hogy egyáltalán nem lesz nyugdíjemelés. Csak egyéb emelés, de az aztán esőstől. Most is elvagyunk már halmozva különféle emelési ígéretekkel, s közben úgy néz ki, mintha a 17 000 forinton felüli nyugdíjas krőzusok (honnan veszik, hogy pont 17-en felül már „nagy” a nyugdíj?) könnyed eleganciával fizetik mindama eszement árakat, amikkel megvert a sors. Nem mintha a 17-en aluliak sokat segítene az egyszeri 3000 forint, ami különben talán egy havi emelt színtű áramszámlára sem elegendő. S hogy a fél mire elegendő, azt már sokan elmondták, de ki-ki maga is könnyűszerrel kiszámíthatja. Múltkor a Pécsi Rádió jegyzetírója azt fejtegette, hogy a fél százalék adminisztrációs és postaköltsége több, mint maga a fél százalék. Erre jön aztán a mozgolódás - miután sokan és sokszor elmondták már a félről annak szégyenletes, megalázó voltát, hogy fogjunk össze mi nyugdíjasok és havonta küldjük vissza a feladónak a felet, hátha fel lehet másra is használni. Például béremelésre, újabb székházépítésre ... Csakhogy - gondoljuk meg! - érdemes lenne a postát gazdagítani? Hársfai István Régi mesterség tanúja Ötven évet dolgozott a bőrgyárban Kevesen emlékeznek már a mai gépesített bőrgyárban a kézi tímárbeosztásokra. Az Első Pécsi Bőrgyár alaposan összezsugorodott. A korábbi 2500-as létszám 400 főre fogyatkozott. Sokan kételkednek a jövőben, mások emlékeznek, felelevenítik a gyárhoz kötődött napjaikat. Misángyi Károly is azok közé tartozik, akiknek az életét a bőrös szakma határozta meg. Nyolcvannégy évesen ma is be-bejárogat régi, egyetlen munkahelyére, de már alig ismeri ki magát a változásokban. Az egykor rábízott fiatalok is öregedőben vannak. Hetven évvel ezelőtt, 1926-ban 14 évesen jelentkezett tímárinasnak a tüke pécsi család nagy reményű csemetéje, hogy aztán ötven évet húzzon le máspdik otthonában. Már akkor 500-an dolgoztak a gyárban, köztük nagy hírű cseh és német mesterek.- Minden apró munkafolyamatot meg kellett tanulni, végigmenni az összes műhelyen. 1929-ben szabadultam, és az akkori szokás szerint újonc segédként cigarettával, szivarral kínáltam a tanító- mestereket, munkatársakat, a lányokat pedig cukorral, csokoládéval. Sosem voltam kirakatgyerek,. ezért táskába rejtve vittem nekik a virágot. Végigjártam a lépcsőt, 25 évig voltam tímársegéd. Az előrelépésben a szakmai tudás döntött. A háborús időkben katonai bőröket csináltak, bakancsot, derékszíját, mint hadiüzem. így úszta meg a hadviselést. Ha a tímárságról esik szó, Karcsi bácsi egyszerre belemelegedik a bőrös életbe, sorolja a kézi munkafolyamatokat, technológiai beosztásokat: nyersbőrös, meszes, cseres, blankos, gépfaragó, kró- mos, talpas. A szőrtelenítést, a sérolást vagy hústalanítást, a kézi színelést, a puffolást, a blandzsírozást. A ránctalanítást, simítást kővel és vassal végezte a blankos.- Gyönyörű szakma. A gyár pedig olyan volt, mint egy nagy család. A mai gyár helyén 1762-ben kezdték a tímármesterséget, amiből kifejlődött ez a jelentős pécsi nagyüzem. Egész családok kötődtek a bőrgyárhoz. Még a jobb világ reményében sem tudtunk tőle megválni. Már hajójegyünk is volt, hogy kivándoroljunk Amerikába, de csak az apám ment ki, mi maradtunk. Csak a hamvait kaptuk meg örökségül. Ez volt a nagy Amerika. Ma is szívében él a bőrgyár, ahol 1946-tól művezetőként, majd raktárvezetőként dolgozott. Ötven évi munka után 1976-ban ment nyugdíjba, de nem bírt megválni a gyártól, 74 éves koráig még tíz évet ráhúzott. Ma is mindenki szereti, különösen a focisták, mert Misángyi Károly számukra fogalom. A BTC fénykorában a gazdasági ügyeiket intézte. Most már csak a mecsekszentkúti szőlőben munkálkodik, de ott is a bőrösök jutnak az eszébe. Rozvány Gy. Misángyi Károly fotó: laüfer László Eletmód-telefonvonal Segítség az asztmásoknak E héttől sajátos telefonvonalat kapcsoltak be a fővárosban. Nevezhetnék egészségügyi felvilágosító vonalnak is, részben azért, mert a két létrehozója a Glaxo Wellcome, a világ egyik vezető gyógyszer- ipari vállalata és az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat Fővárosi Intézete. Meg azért is, mert a a gyár és az intézet tervei szerint több egészségügyi téma megismertetését szolgálja majd ez a telefonvonal. Áz első téma az asztma. Magyarországon hozzávetőlegesen 80 000 asztmás beteget tartanak nyilván. Évente 5-6000 beteget regisztrálnak újonnan, de a fel nem ismert, illetve rendszeres egészség- ügyi ellátásban nem részesülő asztmás betegek száma, a nyilvántartott betegek többszöröse is lehet. Ez a krónikus betegség hazánkban népbetegségnek számít. A betegek egy részénél már fiatal korban jelentkeznek a jellegzetes tünetek. A köhögéssel, fulladásos rohammal járó panaszok mértéke naponta változik. Az asztma mind a beteg, mind a közvetlen környezetében lévők életvitelét hátrányosan befolyásolja. A ma már rendelkezésre álló korszerű kezelései lehetőségek, gyógyszerek azonban hosszú távú, tünetmentes állapot fenntartását teszik lehetővé. A tünetmentesség elérésében, illetve fenntartásában elengedhetetlenül fontos, hogy a beteg - gyermekek esetén a hozzátartozókat is beleértve - együttműködjön a kezelőorvosával. Célszerű megismerniük a betegség lényegét, megelőzési és kezelési módját. Egyben elengedhetetlenül fontos egy, az asztmás betegséggel kapcsolatos életmód kialakítása is. Az életmód telefonvonal információt ad a témával kapcsolatos kérdésekben, megismerkedhetnek a betegség tüneteivel, a kiváltó tényezőkkel ( különös tekintettel a virágpor allergiára), a betegség megelőzésével és gyógyszeres kezelésével, a különböző terápiás segédeszközök gyakorlati alkalmazásával. A vonal egyben tanácsadó szolgálat. Információt kapnak az érdeklődők, hogy panaszaikkal hova fordulhatnak. A telefonvonal a későbbiekben több egészségügyi témában ad felvilágosító, útbaigazító információkat. Mindennek a technikai költségét a Glaxo állta és jelenleg is gondolkodnak azon, hogy miként lehetne az életvonal számait hívóknak árkedvezményt adni. Jelenlegi elképzelésük szerint az úgynevezett szezonális témák esetében - számítógépes rendszer segítségével - díjmentességet biztosítanak. Nemcsak a húszéveseké a világ - zenés, táncos juniálissal egybekötött taggyűlést tartott a közelmúltban a Pécsi Nyugdíjasok Egyesülete a Rózsakért Vendéglőben. A rendezvényen mintegy háromszáz nyugdíjas vett részt. FOTÓ: LÖFFLER GÁBOR Magányt űző társaink Drága jó Nagyanyám - mert a nagyanyák leginkább drága-jók - ha tavaszutón az udvari gangot söprögette, mindig meg-megállt a kamrabejárat előtti eresz alatt. Figyelmesen vizsgálta, megjöttek-e kedvencei, a fecskék. Fiatal asszony korában épített házunknál elmaradhatatlan vendégek voltak a sebes röptű, villámfarkú légykapók. Míg élt nagyapám, nem egyszer javítgatta, tisztít- gatta a fészkeket, hogy mire megjönnek a kedvesek, rendben legyen a lakás. Aztán Nagyapám csendben elaludt, Nagyanyám hát egyedül maradt. S ahogy múlt a fájdalma és az idő, egyre szót- lanabb, kedvetlenebb lett. Ám tavasz felé levetette búját és várva várta kedvenceit. Meglestem: beszélt hozzájuk. Dédelgető szavai mellett elmondta bánatát, történeteit, melyeknek időrendi eredőjét már tán maga sem tudta. Kedve majdnem kivirágzott, ám ősz táján, mikor a ház előtti sürgönydróton értekezleteiket tartották a nagy útra készülődök, megint bánatos lett. Egyik télen sebzett szárnyú galamb szállt az ámbi- tusra. Nagyanyám a párás ablakon keresztül vizslatta a segélykérő hangokat hallató vendéget. Óvatosan kiment a kamrába és friss túrót, kenyeret hintett a gang védett szegletébe. A galamb félrehajtott fejjel nézegette az étket, majd kissé bizonytalanul, ám éhsége miatt félelmét leküzdve nekiállt az evésnek. Ettől kezdve Nagyanyámnak volt már ismét gondozottja. Később újabb vendégek jöttek. Aztán újra tavasz és jöttek a fecskéje, de itt maradtak a galambok is. És Nagyanyám többet soha nem volt egyedül. Mindez azért jutott eszembe, mert mostanában mintha egyre hangosabban hallatszanak csak hangok, amelyek megróják azokat, akik magányukat kutyájukkal, macskájukkal, s mindig éhes galambokkal és még kedvelt állataikkal osztják meg. Hosszú lenne most okos vagy oktalan fejtegetésekbe bocsátkozni, amelyek nem nélkülöznék a társadalom már-már alig követhető változásai felé mondott ítéletet. A megrögzött szokások és belénk ivódott elvek megtépettsé- gét, a viszonyok gyökeres változásait és mindazt, ami nyomán és okán egyfajta bezárkózottság, mellőzöttség, félreállítottság - tudat alakult ki az emberekben. Ezek az emberek nem elsősorban ideológiákban, fennen hirdetett eszmékben csalódtak, de embertársaikban. Akik az események és változások következtében maguk is megváltoztatták igényeiket, érdeklődésüket. Megfogyatkozott tűrőképességük és olyan dolgok felé fordulnak, amely egy réteg számára groteszknek, elviselhetetlennek tűnik. Dehogyis mondom én azt, hogy minden állatszerető ember csalódottságból, lelki kényszerből, mintegy írként gondoz, ápol állatot. De van és lehet az életnek olyan pillanata, amikor megértést, barátságot, a gondoskodás lehetőségét már csak egy állat tudja megadni, biztosítani. Á minap Nagyanyámat látogattam meg a temetőben. A fejfa melletti orgonabokron galambfészket láttam. Hevenyé- szettsége, kuszasága a vadgerle hebehurgyaságára vallott. Én azonban ajándéknak tekintettem ezt a költőhelyet, amelyet sok madáröltőnyi év után ez a kis állat Nagyanyámnak ajándékozott azért a sok szeretetért, amellyel őket, a drága, életében oly szívesen elhalmozta. Bokrétás András
