Új Dunántúli Napló, 1996. június (7. évfolyam, 148-177. szám)
1996-06-15 / 162. szám
1996. június 15., szombat Riport Dunántúli Napló 11 A kuduk földjén, Namíbiában Egy vadásznap krónikája A megsebzett afrikai nagyvadak gyakran életveszélyesek. Harry óvatosan közelít az elejtett kuduhoz. És végre eljött a hajnal. A szurokfekete éjszakában szinte az egyik pillanatról a másikra izzott fel keleten az ég alja. Az első afrikai éjszaka után az első napfelkelte. Fátyolos szemmel bámulok a parázsló messzeségbe. Hűvös van. A szeszélyesen kavargó szél különös hangokat sodor felém. Madarak? Vagy páviánok? Ébred a Bozót. A vörösen parázsló ég alatt kirajzolódnak a félsivatagi táj tüskés-bogas bokrai és fái. Felragyog a nap. Szálláshelyünk terasza egy aprócska tóra néz. Szememhez emelem a távcsövet, mintha mozgott volna ott valami. Egy gnú-csapat. Megpróbálom élesebbre állítani a képet - a festmény-szerű látvány mégis szivárványszerű ködbe vész. Tíz éves lehettem, amikor az első képes afrikai útleírás a kezembe került. És most hallom, ahogy a gnúk áttrappolnak a vízen és a száraz gallyakat törve bevetik magukat a sűrűbe. És látom, hogy a semmiből előbukkan egy féltucat impala is... Ez már a reggel. Aki túlélte az éjszakát, mindmind a dolgára siet... * Észak-Namíbia, WABI-farm. A főépület előtt két zászlórúd: az egyiken tegnap óta magyar zászló lobog. A tizenegy tagú csoport - hét vadász és négy kísérő a Budapest-Frankfurt- Johannesburg-Windhoek repülőút után még mintegy 350 kilómétert tett meg eddig a csodálatos helyig. A WABI tulajdonképpen egy oázis. A lakópavilonokat zöld gyep övezi, a vörös terméskőfalakat virágok futják be. Az automatikus öntöző berendezés szabályos időközönként „esőt” varázsol a parkra. A termőföldet is úgy hordták ide. Ám ahol véget ér a terített humusz - véget ér a kert is. Ameddig a szem ellát: homok és bokrok. Ez a végtelen kiterjedésű sivatagi szavanna, a „Busch”, azaz a Bozót. A Waterberg fennsíkon vagyunk, Otjiwarongo tartományban. A namíb fennsík átlagos tengerszint feletti magassága 1500 méter, az ország legmagasabb pontja a 2606 méter magas Brandberg. Most lassan már „tél” lesz. A hajnali hőmérséklet plusz 5 Celsius lehet, de délelőtt tíz órakor már minden izzik. Huszonnyolc fokot mutat a hőmérő. Namíbia - az egykori Dél- nyugat-Afrika -, területe több mint 820 000 négyzetkilométer, lakóinak száma másfél millió. Aki letér a műútról, egyedül marad. Amikor felragyog a nap, elcsendesül a Bozót. A láthatár peremén sziklás, kopasz hegyek vöröslenek. Holdbéli táj. Néma és mozdulatlan minden - a forró homok azonban ennek az ellenkezőjéről mesél. Mindenütt nyomok. A kopár és kegyetlen környezet életek millióit rejti. De még semmit sem tudunk a Bozótról, ezért nem is hallunk és nem is látunk semmit... * Az első vadásznap. Május 22-e van. A WABI-farmhoz tartozó vadászterület mintegy 10 ezer hektár, ez hét vadász számára nagyon is „tágas”, házigazdánk mégis úgy dönt, hogy ketten menjünk át a szomszédos farmra. A 45 ezer hektáros Waterberg Game tulajdonosa, Harry Scheider kísér bennünket. Harminc év körüli, német származású fiatalember. A nagyapja alapította a farmot, Namíbia ugyanis 1884-től német protektorátus volt. Az első világháború után - a Népszövetség mandátum-területeként - Dél-Afrikához csatolták, a német jelenlét azonban továbbra is meghatározó maradt. Harry németül beszél velünk, a feleségével angolul, mert ő tör-i ténetesen angol származású, a gyermekeikhez és az alkalmazottaikhoz azonban mindketten az úgynevezett afrikaans nyelven szólnak ... Az afrikaans a holland gyarmatosítók nyelve, a germán nyelvek egyik változata, mely a busmannok - és más őslakosok -, nyelvéből is sokmindent átvett. Nagykudut szeretnénk lőni, kudu-bikát. A kudu akár Namíbia címerállata is lehetne: sokak szerint itt élnek e gyönyörű faj legpompásabb példányai. A kudu hatalmas, lantszerűen terpesztett, csavarodott szarva a leglátványosabb afrikai trófeák egyike. Poralagútban száguld velünk a bivalyerős Toyota terepjáró a kuduk földje felé. Harryben egy rally-versenyző veszett el. Görcsösen kapaszkodunk a magas korláttal övezett platón. Egy mátrai vadásszal hozott össze a jósorom, korábban soha sem találkoztunk, ám most mégis úgy érezzük: mindig is ismertük egymást. Afrika azúrkék ege alatt gyorsan megy a barátkozás. Végre megállunk. Harry felemel egy marék homokot és lassan kiszórja a szélbe. Jó a szelünk. Gyerünk! Az autó - tárva- nyitva hagyott ajtókkal - messze mögöttünk marad. Eleinte jó tempóban haladunk, de aztán elfogy a levegő, elnehezül a lábunk. A tüskebozót erdő egyre gyakrabban „csíp” belénk. Kerülgetjük a bokrokat, megpróbáljuk kivédeni az alattomos tüskék támadásait. Először a kézfejemen, majd az orromon csordul végig a vér. Harry hirtelen megálljt int. Megdermedünk. Izgatottan keressük a feszült figyelem okát, de sehol egy nagyvad. De valami mégis jön: egy gyöngytyúk! Aztán még egy és aztán még legalább egy tucat. Lassan, komótosan, isten tudja, mit csipegetve haladnak el előttünk. Harry ujja a száján: hallgassunk, mert a gyöngytyúk iszonyú lármát csap ha megriasztják, és akkor akár abba is hagyhatjuk a vadászatot. De nem kell abbahagynunk! Nagyon óvatosan átküzdjük magunkat egy tüskebokor alatt, majd felkúszunk egy gátszerű partoldalra és akkor - mint egy látomás elébünk tűnik egy kudu-bika. ő is egy partoldal- szerű kiemelkedésen áll, éppen szemben velünk, de szerencsére nem túl közel. Ezüstszürke szobor az ezüstszürke térben. Feje magasan, a lágyívű szarvak szinte bele akadnak az égbe. Megbabonázva nézzük. Harry leveszi szeméről a távcsövet és int, hogy mehetünk. Fiatal. Remegő lábakkal, a lehető leghalkabban igyekszem Harry után, a szemem azonban még mindig a bikán. Kicsavarodott nyakkal bámulom, míg el nem takaija előlem végleg a Bozót. Még nem lehet tudni, mit hoz a jövő Afrika csodálatos vadállománya számára, azt azonban Afrika földjére lépve lépten- nyomon tapasztalja az ember, hogy a természet- és a vadvédelem ma már a legfontosabb dolgok egyike. A természetvédelmi hatóságok szigorú szervezete a legtöbb afrikai országot behálózza. Törvény szabályozza a vadászati szezon hosszúságát, a vadászható vadfajokat és az elejthető vad mennyiségét. Namíbiában egy vadász-szafari alkalmával egy-egy vadfajból csak maximum két példány ejthető el. A vadvédelem hatalmas „erődítményei” a nemzeti parkok. Namíbiában szinte az egész óceáni partszakasz védett. Az Etosha Nemzeti Park - mely az ország északi felének közepén terül el -, ma már világhírű. A közel 300 kilométer hosszú és 100 kilométer széles védett terület igazi vadparadicsom. A természet- és vadvédelem szervezői és irányítói szinte kivétel nélkül mind fehér szakemberek, ami egyrészt az afrikai természeti értékekért érzett világméretű felelősséget, másrészt- talán - a fehér embernek múlttal kapcsolatos bűntudatát is jelzi.. . A természetvédelmi programok két pillére: a tudományos megalapozottság és a szigor. Ez utóbbiból - egy 400 dolláros büntetés formájában!- leckét kapott a mi csoportunk néhány tagja is, akik az autójukból kiszállva fényképezték az egyébként nagyon is „kezes” állatokat... A tervszerű és szabályozott vadászat, a hozzáértő és felelősségteljes vadász egyébként része ennek az átfogó védelmi programnak. A különböző fajok mennyiségi egyensúlyát, minőségi összetevőit, egészségügyi színvonalát jórészt a vadászatok útján biztosítják. Namíbia gazdasága sem nélkülözheti a vadászati bevételeket. A bányászat és az állattenyésztés mellett a vadász-turizmus a harmadik legfontosabb nemzetgazdasági ágazat. Közeledik a dél. Sietve elfoglaljuk helyünket a magaslesen, mely egy aprócska tó partján áll. Tónak nevezni, persze, túlzás ezt az alig futballpálya nagyságú gödröt, melynek az alján poshadt, sárgás-zöldes víz bűzlik. Szinte éget a nap. Jól látni, hogy tegnap néhány centiméterrel még magasabban állt a víz. Fogy a víz, szárad a tó. A nedves iszapban madarak für- denek. Namíbiában 350 mm körül van az átlagos évi csapadékmennyiség, az idén azonban ennyi sem esett. Ahol nem homokos a talaj, ott betonkemény a kiégett, repedezett föld. Vibrál a szemem, alig hajlanak megdagadt ujjaim. Felrebbennek a fekete madarak, majd újra visszaszállnak. De egyelőre ez minden. Érzem, hogy lüktetnek bennem az erek, a szívem túlpörög. Enyhe rosszullét kerülget, s miközben minden idegszálammal küzdők ellene, arra gondolok, hogy vajon mi hajtja az embert, mi űzi mindig újabb és újabb megpróbáltatások felé? Egy beszáradó pocsolya partján ülök tüske-tépte sebekkel, pecsenye-vörös arccal - és boldog vagyok... És miközben szétárad bennem ez a különös boldogság, valami olyasmit érzek, hogy én már jártam itt. Vagy álmodtam . . .? Ismerősnek tűnik minden. Lehúnyt szemekkel is látom a tájat. Jobbról egy állat közeleg. Szagolgatja a földet, óvatos. Egy kodu-tehén. Finom rajzolatú kis fején hatalmas fülek. Szürkés-barnás hátáról fehér csíkok csorognak le a hasa felé. Újra felreppennek a madarak és méltatlankodva keringenek a víz felé óvatoskodó kudu felett. És ekkor,mint akit áramütés ér, megpillantom a kudu-bikát! A tehén útvonalát követve közelít a vízhez. Hatalmas test, gyönyörű fejdísz. Szürkébb mint a tehén, élénkebb csíkozással. Harry távcsövezi. Én is felemelem a távcsövet. A bika pontosan szemben áll velünk, és az az érzésem, hogy lát is. Nem tudom, lőhető-e. Harry megérinti a karomat: Jó bika, de nyugalom . .. És amikor a kudu oldalra fordul, csak bólint... Levett kalappal állunk az első afrikai nagyvadam előtt. A pompás bika kétszáz méteres halálvágtája egy kiszáradt fa tövében ért véget. Állát előre nyújtva fekszik, vér nélkül. A lapocka mögött egy kisujjnyi lyuk jelzi a tökéletes találatot. Megérintem a szarvát - nagyszerű trófea. Az én bikám! A -siker feletti öröm közös. Ölelgetjük egymást, és az elképzelhető összes pozícióból fényképezzük a bikát. Mámorító érzés, hogy sikerült, ugyanakkor van valami megfogalmazhatat- lan szomorúság is ezekben a pillanatokban. A vadászat: ünnep és gyász. A legősibb ösztönök és a legnemesebb érzelmek kavarognak bennem. Harry leméri a bika szarvának hosszát. Százhuszonnyolc centiméter. Az afrikai utazásra készülve bibliaként lapozgattam Széchenyi Zsigmond Trófeáim bemutatkoznak című könyvét, pontosan tudom tehát, hogy minden okom megvan az elégedettségre. A legnagyobb magyar vadász első kudujának 124 centiméter hosszú szarva volt. Igaz, Széchenyi Kelet-Afrikában, Észak-Kenyában, a Khu- lal-hegységben ejtette el, mi pedig Délnyugat-Afrikában vagyunk, a kuduk földjén. Itt nem ritka a 150 centiméteres szarv. A kuduk testtömege is nagyobb errefelé - Harry szerint a három mázsás bika nagyon is gyakori. A nagy kudu az antilopok királya. Hatalmas méretei uralkodói tartással párosulnak. Kitűnő ugró és kitartó hegymászó. Fejedelemnek kijáró tisztelettel is vesszük birtokba. Elhelyezzük szájában az utolsó falatot, törettel takaijuk el a belövés helyét. A vadászatot ezek a szertartásszerű mozzanatok már-már a misztikum világába emelik. Az ősi szokások és hiedelmek átívelik az évezredeket: az elejtett állat teteme felett az ember ma is ugyanazt a semmi máshoz nem hasonlítható örömet és ugyanazt a bűntudattal teli szorongást érzi, mint annak idején, kőbaltás ősei... % De az első afrikai nap még nem ért véget! Most János barátomon a lövés sora. Harry ismét bemutatót tart rally-tudományából: jó harminc kilómétert száguldunk a végtelen Bozót homokos útjain. Kudu, oryx vagy varacskos disznó a cél. Útközben nem sok vadat látunk: a Bozót kitűnő vadrejtő. Gyöngytyúkok és pávián-csapatok méltatlankodnak, amerre járunk - egyébként üresnek tűnik a mozdulatlan táj. Ismét egy itatóhely közelében foglalunk leshelyet: itt minden állat megfordul, naponta többször is. A céltudatos vadgazdálkodás eredményeképpen ma már viszonylag sok ilyen hely van ezen a reggeltől estig izzó platón. A nagymélységű fúrt kutakból szélmotor segítségével emelik ki a vizet. Délután három óra van. A magasleshez közeledve megpillantunk egy zsiráfot - de csak néhány másodpercig tart ez a délibábszerű látomás, a hatalmas állatot ugyanis egyszerűen „elnyeli” a bokrokkal teleszórt vörös homok. De nem sokáig kell várni a következő eseményre: varacskos- disznók rohannak elő a bokrok közül. Egy koca, három malaccal. Érthető izgalommal figyeljük őket, hisz ez az első viszonylag közeli találkozásunk. A kocának messzire fehérük az agyara. Nagy lendülettel vezeti a malacokat a vízhez, belerobognak, habzsolva isznak - és már futnak is visszafelé. Furcsa, csúf kis állatok. A vágtázó varacskos ujjnyi vékony farka függőlegesen áll futás közben, magasra tartva a farok végén éktelenkedő fekete pamacsot. A Bozótban - úgy tűnik mindenkinek pontosan jár az órája... Négy-öt varacskos-család érkezik, szinte egy időben. Ráfutnak a vízre, isznak és már szaladnak is vissza a biztonságot ígérő sűrűbe. A víz az életet jelenti, de a halál árnyékában, hisz a ragadozók is nagyon jól tudják, hogy hol a legkiszolgáltatottabbak az áldozataik. Harry már jelzi is: jön egy sakál! A vízen éppen senki sincs, a sakál láthatóan csalódott. Néhány métert előre szalad, majd vissza- somfordál. Megfordul, körbe jár. A rókánál nagyobb, a farkasnál kisebb, színében, alakjában is olyan, mintha e kettőből gyúrták volna össze. Harry mutatja Jánosnak, hogy meg kellene lőni. A dörrenést visszhangtalanul elnyeli a Bozót. Á sakál helyben marad - és néhány perc múlva már ismét malacok futnak felénk. Már nem éget a nap, fél óra múlva este lesz. Este hatkor korom sötét van. De addig még sok minden történhet. A távolban páviánok rikoltoz- nak, a közeli fákon papagájszerű szürke madarak. Naplemente előtt megélénkül a Bozót. Az állatok helyet változtatnak, csoportokba verődnek. A közösség biztonságot ad. A fénytelen víztükröt bámuljuk, de az már üres. Ám közvetlen mögöttünk, jobbról a les alatt, valami mozdul: egy varacskos kan! Átlósan fut, de nem menekü- lésszerűen. Távcső nélkül is látjuk hatalmas agyarait. - Ő az, akit vártunk...! János lövése az utolsó pilal- natban, a bokrok alján éri el. Egyértelmű a találat, halljuk, amint a kan a földön vergődve töri a gallyakat. Harry fejére teszi a széles karimájú búrkalapot, és csak annyit mond: szép nap volt. A kan egyik agyara 36, a másik 32 centiméter... Békés Sándor Terítéken a kapitális varacskos kan A víz az életet jelenti... A nagy kudu iszik.
