Új Dunántúli Napló, 1996. május (7. évfolyam, 119-147. szám)
1996-05-29 / 145. szám
12 Dhnántúli Napló Honismeret 1996. május 29., szerda Ormánsági farkasok Híres pécsi rabbik Dr. Krémer Móric A Pécsi Zsidó Hitközség 1923-ban olyan főrabbit kapott dr. Wallenstein Zoltán személyében, akinek pályája méltán hasonlítható össze dr. Kohut Sándoréval vagy dr. Perls Árminéval. Mellette működött egy olyan férfiú, akinek múlhatatlan érdemei vannak a zsidó hitoktatás és az ifjúság vallásművelődési nevelésében, valamint a hitközség adminisztratív munkájának az irányításában. Dr. Krémer Móric Pécsre kerülése előtt a teológia elvégzése mellett bölcsészettudományi tanulmányokat is folytatott. Doktori disszertációjának a címe 1932-ben „A bibliai álmok aggádája”. Kitűnt a talmudi tudományok és a modem héber nyelv, irodalom széleskörű ismeretével. A főtitkári tisztséget a nyugalomba vonuló Weisz Gábortól vette át. Bár a csillogó egyéniség minden téren dr. Wellenstein Zoltán volt, Krémer hitszónoklatait a kidolgozás tömörsége, a fölépítés arányossága, a szemléletes stílus, egyszóval a hármas fölépítés arányossága jellemezték. Szerette a rövid, finoman cizellált mondataiban a tényeket rögzíteni, jelzői találóak, hasonlatai képszerűek, kifejezőek voltak. Bár legendát, aggádát, példázatot, szépirodalmi illusztrációt ritkán alkalmazott, beszédein érezni lehetett az irodalmi ihletettséget. Szemléletes szavakkal szólt Izráel sorsáról, izzó szenvedéllyel utasított el minden igazságtalanságot, méltánytalanságot, a fasizmus embertelenségét, aggodalommal szólt a zsidó családok, a gyermekek sorsáról. Következetességét a hitközség vezetőivel, módosabb tagjaival szemben is érvényesítette, figyelmeztetvén őket kötelességükre az elesettek iránt. Nem tévesztette meg őt a cifra külsőség, a talmi csillogás. Sok irányú gyakorlati elfoglaltsága nem tette lehetővé a nagy ívű irodalmi munkásságot, de ránk maradt prédiká- ciós kötete egyik jelentős alkotása a zsidó homiletikai irodalomnak, a „Testvéreimet keresem” című alkotása tükörképe a zsidóságot foglalkoztató korabeli gondolatoknak. Magyarország német megszállása után Sándor (Rosenberg) Ernő kántorral együtt elkísérte hitsorsosait Auschwitzba, hogy feleségével, lányával együtt ő is velük pusztuljon - a kor és a történelem örök szégyenére! Dr. Vargha Dezső Nagyszeben „bevétele” Legkedvesebb madaraink Molnárfecske (Delichon urbica) A lakott területek madara, a falvakban és városokban egyaránt megtelepszik. Zárt, félgömb alakú fészkét mindig az épületek külső falfelületére építi, átlagosan 3,5 m magasságban. Szívesen fészkel nagyobb telepekben is. Évente 1-2 alkalommal költ május-augusztus között, de a költés befejezése akár szeptember végéig is kitolódhat. A fészekalj 2-7 tojásból áll. A kotlási idő 14-15 nap. A fiókák 21 nap után repülnek ki. Táplálékát legyek, bögölyök, szúnyogfélék és más kétszárnyúak alkotják. Vonuló madár. Április elején érkezik vissza a Szóahrától délre eső afrikai telelőterületeiről. Ősszel augusztus végén, szeptember elején távozik el, de kisebb csapatok még október elején is láthatók. Védett! Eszmei értéke: 2000 Ft. Bank László A századfordulón induló néprajzi kutatás, majd a 20. század második felének honismereti adatgyűjtése szinte kivétel nélkül olyan farkaskalandokat rögzített, amelyeknek kártékony szereplői nem e táj szülöttei voltak. A kemény telek évadján beállott Dráva jegén éhségtől űzött farkasok hagyták ott a Papuk-hegység erdeiben lévő biztonságos tanyáikat. Ellenük hol a községek elöljáróságai, hol a járási szolgabírák indítottak hajtóvadászatot. Ha azután kiderült, hogy csak egy kóbor eb volt a riadalom okozója, akkor jót kacagtak a pánikba esett községen szomszédaik. Valódi kalandért, farkasok okozta kárért vissza kell mennünk legalább 100 évvel korábbra, amikor még megvoltak a hatalmas erdők és a vadaknak biztonságot kínáltak a fás-bokros berkek és a sással-náddal felvert vízjárta rétségek. Az esetek többségében farkas a gazdának, gazda a pásztornak okozott kárt. Ezt mondja el 1809. áprilisában a Vajszlói Uradalom tiszttartójának Szűcs János, hídvégi Hollós János kanásza a panaszos levélben. „Történt egy napon, nagy esső- ben, hogy az malatzok tőlem véletlenül elmaradtak, mellyek közűi a farkas azon éjszaka kettőt megölt... Mikor estve a nyájjal jöttem haza, a hosszabban elmaradót sertésekből a farkas ismét egy malatzot elkapott, mely 3 malatzért (a ga- zada) most 13 forintot feltartóztatott . ..” Kettős szerencsétlenség érte a vajszlói katolikus esperes és két urasági hajdú sertéseit őrző Takács Sándor kanászt is. 1813 telén egy este a szoptatós góbékét - a többi sertés közül kiválogatva - haza indította. A kanász nem tehetett róla, hogy az egyik hajdú sertése „rossz helyre menvén a jégen, bele szakadt és a vízbe veszett”. A kár ebben az esetben megoszlott volna a gazda és a pásztor között, de az a kanász „sze- gődtség szerint járó, 4 forint készpénzből, 2 nyolcada (kb 32 liter) gabonából, 1 ingből és gatyából álló teljes fizetését egészen el tartóztatta”. Olvassunk bele hídvégi Szőke János panaszos levelébe is, akinek a sertéseit éveken át őrizte Púnak István gazda test- véröccse, a Dani. 1817. július első hetében történt, hogy a kanász, minekutána a sertéseket kihajtotta, délben az erdőn hagyva őket, „itthon a kertekben gyümöltsökön hosszan elmaradt, s azalatt a sertések másfelé tébologtak az erdőn”. A kanász a fiával együtt előbb tűvé tette az erdőt, azután elmentek Hiricsre, Kisszentmár- tonba és Vajszlóra, hogy talán ott behajtották a kóbor állatokat. Végül kiderült, hogy nem jártak azok sehol sem, hanem a hídvégi határ Ablaca nevű, mocsaras helyén éjszakára lepihentek, ahol - a gazda állítása szerint - „éjszaka a farkasok reájok jővén, tíz szép süldőjét megöldözték”. A szétmart tetemekből négyet a pásztornak, négyet egy felajánlott, de soha el nem készült teknő ellenében a cigányoknak vitt. Egyet a farkasok egészen megettek, egyet sebesülten más pásztorok találtak meg. „Elég az - panaszolja a kárvallott gazda -, hogy tőlem 10 sertés minden haszon nélkül elveszett.” Szerinte a teljes felelősség a páronként 32 forintra becsült sertésekért a kanászt terheli. Nézzünk be még egy pillanatra a Vajszlói Urdalom Bik- hát nevű erdejébe, amelyben néhány vajszlói gazda - kemény bér ellenében - három falkában makkoltatta disznait. Nappal felváltva őrizték a sertéseket, éjszaka pedig erős gerendákból rótt karámban oltalmazták őket a farkasoktól és az esetleges tolvajoktól. (Az utóbbiakból akkoriban több akadt az ormánsági erdőkben!) Vajszlói Váczi István két jó göbéjének az őrzését két gazdatársa vállalta abban a reményben, hogy a göbékkel az ő malacaik is „bátrabbak lésznek”. - A gazdák egy este valami oknál fogva 5 sertést kint felejtettek az erdőn. A farkasok „reájok ütvén, mind az ötöt megvagdalták”. Váczi István egyik disznaját annyira felfalták, hogy „nem maradt benne semmi, tsupán két első lábainak darabja és valami kevés belső rész, még a fejét is megették.” Ebben az esetben sem a mezőváros bírósága, sem a tiszttartó előtt nem tudtak a gazdák megegyezni a kártérítés kérdésében, ezért került az ügy az úriszék elé. Gazdák esetén a kárt irgalmatlanul behajtották, a vagyontalan pásztorok megélhetést jelentő fizetését viszont meglepő szigorral oltalmazták az alsófokú bíróságok. A különböző instanciákban szereplő farkasok ezúttal nem szlavóniai vendégek voltak, hanem hazaiak. Az erdőt járó embereket nem bántották, nappal nem is mutatkoztak, de azonnal lecsaptak, ha emberi gondatlanság miatt kinn éjszakázott volna a jószág. Bennszülött voltukat bizonyítja Nagy Imre alszolgabíró hivatalos jelentése, amely szerint a páprádi határban 1820- ban farkaskölyköket találtak. A vármegyei közgyűlés utasította az Adószedő Tisztséget, hogy „az agyonvert 4 kölyökért járandó 8 forint jutalmat a szolgabírónak fizesse ki”. v Dr. Kiss Z. Géza Újabb fontos romániai várost hódított meg a magyar-román barátság gondolata: az erdélyi szászok hajdani fővárosát, Ngyszebent (középkori német neve Hermannstadt). A gazdag, művelt, zárkózott szellemű városban a legutóbbi időkig egyetlen tagja sem volt a pécsi székhelyű Magyar-Román Baráti Társaságnak, s úgy is vélték sokan, hogy Nagyszeben „bevehetetlen” marad a barátsági mozgalom számára. A közelmúltban azután a szebeni polgárok - megismerkedvén a pécsi kezdeményezéssel - létrehozták a helyi szervezetet, amely rövid idő alatt a Magyar- Román Baráti Társaság legnépesebb filiáléja lett Romániában. A mintegy 120 tag zöme értelmiségi: tanár, mérnök, orvos, közgazdász, újságíró, muzeológus. Köztük van Nagyszeben ortodox érseke, az igen népszerű Antonie Plamadeala metropolita is, akinek a minap küldték el az 1351. sorszámú társasági igazolványát Pécsről. Az új fiókszervezet máris egy sikeres eseménnyel mutatkozott be a város lakosságának: tagjai kiállítást rendeztek az 1977-ben elhunyt Kós Károly építész, író életéről és munkásságáról a Népek Kultúrájának Múzeumában. A jeles erdélyi polihisztor annak idején Nagyszebenben kezdte meg iskoláit. Mikes György George Mikes, alias Mikes György Angliában élt, magyar származású, világhírű humorista író, újságíró 15 évvel ezelőtt, 1981-ben halt meg egy londoni kórházban. 1912. február 15-én látta meg a napvilágot. A Siklós és Vidéke c. hetilap örömmel köszöntötte. A lap főszerkesztője édesapja volt. Mikes György egész életében büszke volt magyarságára. Számtalan írásában írt szülővárosáról. Életrajzi írásában tréfásan panaszolta, hogy bárhol is jelenik meg Angliában, tv-ben, vagy társaságban, a bemutatkozáskor mindig hozzáteszik „famous Hungarian”, a híres magyar. Magyarországon pedig csak úgy tudnák róla, hogy „Mikes György, az Angliában élő író”. Mindig magyarnak vallotta magát és az is maradt. Igaz, lelke mélyén dualista volt. hja: „... nekem két hazát adott a végzetem, és Tompa Mihá- lyékkal ellentétben mind a kettővel jól megvagyok, és mind a kettőt nagyon szeretem.” Elolvasta az angol költőket, de az igazi költők számára Arany, Petőfi, Ady, József Attila, Juhász Gyula voltak. Jókedvében régi magyar slágereket dúdolt. Rajongásig szerette a magyar nyelvet. „Még nem döntöttem, hogy halálos ágyamon milyen halhatatlan bölcsességeket hagyok hátra, majd az utókornak. Ézen még nem gondolkoztam. De azt már elhatároztam, hogy amit mondok, azt magyarul fogom mondani” - írta önéletrajzában. 1938-ban a „Reggel” és a „8 órai Újság” Londonba küldik két hétre tudósítani. A két hétből 50 év lett. A második világháború idején a londoni BBC magyar nyelvű adásának tudósítója. Mikes bejárta az egész világot. Minden alkalommal egy- egy regénye követte az utazását. Közel 50 regénye jelent meg és a világ sok nyelvére lefordították, a How to be an Alien-t (Anglia papucsban) húsz nyelvre. Sajnos ez és a Tsi-Tsa és Tsai (Cicák) jelentek meg mindössze magyarul. Siklóson halálának 10. évfordulóján (1991-ben) szülőházán emléktáblát helyeztünk el, kiállítást és irodalmi matinét tartottunk, ahol műveiből nyúj7 tottunk át egy kis csokrot. Közvetlen munkatársai, barátai, írótársai, egy-egy történettel gazdagították a matinét, egészítették ki életrajzát. Perics Péter Német telepesek és őseik Viszontagságok az óhazában Abban, hogy az egykori német birodalom déli és nyugati tartományaiból a 18. században Kelet-Európába kivándorlási hullám indult meg, a rendkívüli időjárási körülmények is jelentékeny szerepet játszottak. Christof Dipper azok közé a német történészek közé tartozik, aki a német történelem 1648-1789 közé eső időszakáról írt könyvében különös figyelmet szentel a történelmi események és a környezeti adottságok összefüggésének. Dipper írja, hogy 1520-1860 között különösen kedvezőtlen időjárási viszonyok uralkodtak, és ennek mélypontja a 18. sz.- végére esik. Nem véletlenül nevezték el ezt a periódust „kis jégkorszaknak”, amelyben - eltekintve egy-egy felmelegedési hullámtól - a nyarak túlnyomó- részt csapadékosak, a telek pedig különösen hidegek voltak. Az 1816. évről feljegyezték: „egy év, amelyben nem volt nyár”. Wemer Hacker, aki feldolgozta a dél-német tartományokból történő kivándorlást történetét, a Badenből és Breis- gauból való kivándorlás okainál írja, hogy 1692/93-ban olyan hideg tél uralkodott, hogy a Bodeni-tó befagyott. 1711/12-ben jégkárok miatt a termés megsemmisült, és éhínség pusztított. Egy következő hideg periódusban, amely 1776-tól 1785-ig tartott, a folyók befagytak, a vízimalmok nem tudtak működni. 1785-ben emberemlékezet óta nem tapasztalt hideg tél köszöntött be. Az időjárási viszontagságok rendszerint más elemi csapásokkal is társultak pl. árvízzel, különösen a Rajna mentén, és tűzvésszel. 1695-ben óriási áradások pusztítottak, 1694- ben és 1704-ben nagy kiterjedésű pestis járványok tizedeltek embert és állatot. Nehéz igazán megérteni, hogy az éhínség, járványok, háborúk miatt kivérzett nép hogyan tudta viszonylag rövid idő alatt kiheverni e csapások következményeit. Kedvező időjárási viszonyok mellett és béke időszakban az élelmiszertermelés hamar nőni kezdett és némi felhalmozásra is lehetőség nyílt. Az életviszonyok javulása következtében pedig a népesség száma is gyors növekedésnek indult. Ez a jelenség közelebb visz bennünket annak a látszólagos ellentmondásnak a megértéséhez, amely abban fedezhető fel, hogy a népességet tizedelő csapások ellenére időlegesen mégis feszítő erejű túlnépesedés következett be. A népességszám robbanásszerű növekedése ezekben a periódusokban csakhamar meghaladta a föld eltartóképességét és súlyos elszegényedéshez vezetett, ami megnövelte a kivándorlási hajlandóságot. A 18. századi állapotok szerint általános volt, hogy családonként 5-6 gyermek született. Ennél magasabb születési szám esetén a népesség már gyors növekedésnek indult. Az egykori társadalmi szokások is ezt a születési számot támogatták. A nők várható élettartama 45- 55 év között volt és a népesség utánpótlás biztosításához elegendőnek bizonyult, ha egy nő 25-29 éves korában ment férjhez. így is körülbelül 20 év állt rendelkezésére ahhoz, hogy a társadalmilag szükséges és elfogadott születésszám teljesüljön. Azt tapasztalhatjuk, hogy a nők valóban viszonylag magasabb életkorban kötöttek házasságot és ez a jelenség a születésszabályozás egyik tényezője volt. Volt egy másik is. A szülő anyák és a gyermek halandósága magas volt, így jócskán akadt olyan család is, amelyben csak egy-két gyermek élt. Süssmilch, Németország első népességstatisztikusának kutatásai szerint halandósági szempontból a legkritikusabb év 1757 volt. Jk 18. század utolsó nagyobb krízise 1771-1774-ig tartott. Ebben szerepet játszott az is, hogy 1770-ben a termés harmada megsemmisült a mostoha időjárás miatt. Tetézte a nyomort, hogy a német hercegségek urai a krízis kezdetén a gabonakészleteket Franciaországba exportálták azért, hogy az ottani drágaságot kihasználva nagy nyereségre tegyenek szert. A Dél-Dunántúlra érkezett német telepesek még jó ideig kapcsolatot tartottak az óhazában maradottakkal. A levelekből kiderül, hogy a telepeseket lenyűgözte a föld termékenysége és a kedvező időjárás. E körülmények bizakodással töltötték el őket, bár minden szorgalmuk és kitartásuk ellenére még hosszú időnek kellett eltelnie, amíg megkapaszkodtak a magyar földön. Dr. Walter Tibor * t Á i
