Új Dunántúli Napló, 1996. április (7. évfolyam, 90-118. szám)
1996-04-17 / 105. szám
6 Dtinántúli Napló Honismeret 1996. április 17., szerda Szabó Samu Szabó Samunak, a Pécsi Nemzeti Színház Kossuth díjjal kitüntetett művészének közelgő születésnapja juttatta eszembe, hogy - bár legnagyobb sikereit a „világot jelentő deszkákon” aratta -, nagyon szeretett a rádióban szerepelni. Izgalommal készült egy-egy mikrofon előtti beszélgetésre, éneklésre. Jól emlékszem valamennyi stúdiófelvételére, színházi közvetítéssel megörökített alakítására, melyeket a Pécsi Rádió hangarchívuma megőrzött. A mikrofon előtt is elmondta, hogy 1903. április 8-án született Hódmezővásárhelyen. Nevetve mesélt első fellépéséről. Még középiskolásként szerepelt szülővárosa népkerti Nyári Színházának színpadán. Nehéz szerepe volt, a szó legvalódibb értelmében: egy súlyos fotelt kellett becipelnie. Diáktársai rettenetes tapsorkánban törtek ki és percekig kiáltozták: Hogy volt, Samu! „Táncos sihederként” kezdte pályáját, hosszú évekig járta Thália szekerével az ország városait. 1949-ben került Pécsre. Ez a város nyújtott számára otthont az Anna utcai lakásban, és végleges pihenőhelyet a temetőben. Itt aratta legnagyobb sikereit. Minden rangos operettben játszott. Közülük a legemlékezetesebb színházi felvételét őrizzük: Sir Basil alakítását a Luxemburg grófjában Takács Margittal, Bárdos Annával, Wágner Józseffel, a felejthetetlen Paulusz Elemér vezényletével. Ezt a szerepet emelték ki és jutalmazták sok emlékezetes alakítása mellett az 1954-ben kapott Kossuth díjjal.- Miután átvettem a Kossuth díja, előttem állt egész színészi pályám. Eszembe jutottak a felejthetetlen esték, amikor az életnek egy- egy gyűlölt, vagy szeretett alakját, nevetséges vagy megrázó típusát kellett színpadra vinnem. Gondoltam az Úri muri Csörgő Csulijára, a kapzsi zsíros parasztra, a Fősvény pénz után őrjöngő Harpagonjára és arra a többi figurára, amelyek hű megformálásában a színház egész kollektívája segítségemre volt. Szabó Samunak és a Rádiónak szoros kapcsolatát bizonyítja az a műsor, melyet 1957 telén „Ki mit szeret?” címmel a hallgatók telefonon bemondott kérései alapján állítottunk össze. Ezen a napon talpon volt a stúdió valamennyi munkatársa, sőt telefonügyeletesnek „kölcsönkértük” a színháztól a pécsiek kedvencét, Szabó Samut is, aki jó kedvűén fogadta a telefonálók jelentkezését. Egyre gyűjtötte azokat a régi dalokat, slágereket, amelyeket sorra elénekelt a stúdióban. A rádióhallgatók leggyakrabban az „Ott fogsz majd sími...” kezdetű dalt kérték. A megbeszélt rádió- felvételekre mindig pontosan érkezett. Kivéve egyetlen alkalmat, amikor váratlanul állított be és huncut mosollyal súgta, hogy a klinikáról szökött meg. Akkor énekelte el, küszködve könnyeivel, Juhász Gyula megzenésített versét, a Testamentumot: „Szeretnék néha visszajönni még, / Ha innen majd a föld alá megyek, / feledni nem könnyű a föld ízét, / A csillagot fönn és a felleget...” Dr. Nádor Tamás Állattartás árvíz idején Egy igazi tavaszi hírnök A védett gyászlepke A gyászlepke (a) hernyója (b) és bábja (c) fűzfaágon A baranyai folyókat, patakokat kísérő fűzfaligetekben, de a Mecsekről lesiető párás völgyű vízfolyások mentén is, egyre ritkábban tűnik fel hazánk egyik védett lepkefaja a gyászlepke (Nymphalis anti- opa). Leírója Carl Linné, a híres svéd természettudós volt 1758-ban. Igazi baranyai élőhelyein, a Duna és a Dráva védett ártéri ligeterdeiben ma még nem ritka, de a megye más területeiről lassan eltűnőben van. A mecseki patakvölgyekben, főleg az északi oldalon még 20- 30 évvel ezelőtt nem számított unikális nappali lepkének. Napjainkra egyedszáma rendkívül megfogyatkozott. A helyi populációk fokozatos eltűnésének pontos okait nem ismeijük. A napi átlaghőmérséklet emelkedésével, szép napsütéses időszakokban, hosszú téli dermetségükből sorra ébrednek fel a baranyai lepkevilág matuzsálemei. Egyes imágók (kifejlett lepkék) akár 8-10 hónapot is élhetnek, s ez a lepkék világában igen hosszú életkornak számít. Közülük a legimpozánsabbak a citromlepkék, a nappali pávaszemek, s az eltűnőben lévő gyászlepkék. A gyászlepkét semmilyen más magyar lepkefajjal nem lehet összetévesztem. A barnásán, olykor lilásan bársonyos feketés szárnyak szegélyét egy kékeslila foltsor, s markáns sárgás széles szalag zárja. Igazi szépségét ezekben a hetekben csodálhatjuk meg, amikor kiterjesztett szárnyakkal mohón szívja a fák ki- csorgó nedveit. Ilyenkor jól megfigyelhető a sok-sok téli számysérülés. Némelyik olyan töredezett, mint a tavasszal Afrikából visszaérkező, vele közeli rokonságban lévő vándorlepkék, az at- alanta-lepke és a bogánycs- lepke. Az áttelelő gyászlepkék fűz-, nyár-, szil- és nyírfákra rakják petéiket, majd elpusztulnak. A feketeszínű, piros hátfoltokkal és tüskékkel díszített hernyókból a fákon csüngő-bábállapoton át a nyár elejére fejlődnek ki az első gyászlepkék, amelyek októberig, novemberig keresik fel a nedves útbevágásokat, az eső utáni tócsákat. A hideg napok beköszöntése után áttelelésre faod- vakba, barlangokba, sőt épületekbe vonulnak. A gyászlepke földrajzi elterjedési területe hatalmas. Megtalálható Észak-Amerikában és egész Eurázsiában. Sajnos Európa sok országában, így hazánkban is sok helyi populáció egyedszáma katasztrofálisan megfogyatkozott. A vizes élőhelyek védelme az életközösségek más fajainak veszélyeztetettsége miatt is a magyar természetvédelem egyik központi problémája lett, de nincs ez másképpen Európa többi országában sem. Fazekas Imre muzeológus Gyulaiak és aradiak kézfogásai A dráva-völgyi települések gyakorlatában a természeti viszonyok és a piaci körülmények miatt nem tudott elkülönülni teljesen sohasem az állattartás, a földművelés, valamint az erdő és a megújuló mocsarak ajándékának fogása, szedése, rendszeres gyűjtögetése. A múlt írott forrásai azt sugalmazzák, hogy itt az állattartásé volt a primátus, mert a zsugorodó jelentőségű bognármunka mellett a Dráva menti falvak nagy részében ez volt az egyetlen folyamatos pénzforrás. A szeszélyes folyó A mélyebb területeket évenként többször is elborító ár természetes jelenség a Dráva völgyében. Az alábbi történet azonban kitűnő példája annak, hogy a Dráva nemcsak partjait rombolta, hanem érdekek ütközését is elő tudta idézni a századokon át jó szomszédi viszonyban lévő települések között. A folyó két szigetet ölelt körül a Pécsi Káptalan Drávái kerületében. Az egyik a piskóiaké, a másik a moszlavinaiaké volt. 1777-ben azonban a Dráva megtréfálta a két községet, mert a moszlavinai szigetet a piskói, a piskóit a moszlavinai határhoz kapcsolta. A moszlavinaiak a piskói mellett a maguk régi szigetét is szerették volna megtartani, s ez ellen a felmérési költségek kerülése miatt a Káptalan sem tiltakozott. Mint hogy a piskói jobbágyok számára életszükséglet volt a dús füvü sziget, kénytelenek voltak a moszlavinaiaktól „viadalommal, s életüknek kockára kitételével” marháikat oltalmazni. Ezután a piskóiak éveken át itt tartották ökreiket, s ez a terület az 1779. évi földmérés idején is nekik íratott. Soha nem értették, miért nem tud velük egyetérteni az uradalom, s kérvények sorozatában az alábbi módon fogalmaztatták véleményüket: „... ennél a szigetnél vónyós marháinknak nincs egyéb legelője, mert a Dráva innenső oldalán lévőket legnagyobb részt vizek borítják, hasznukat nem vehetjük.” Legelőbérletek Ha víz bontotta a legelőt, akkor a jobbágyok rendszerint arra kényszerültek, hogy esetenként távoli pusztákon béreljenek helyette másikat. Az így kialakult kapcsolatok rendszerét nehéz tipizálni. Szolidaritás, anyagiasság, sőt uradalmi kényszer eseteivel is találkozhatunk. A sámodi elöljáróság igazolásából például a ritkán dokumentálható kálvinista szolidaritás tiszta szava csendül: „Czúni keresztyén atyánkfiái, mikor a Dráva vízének áradásakor az magok határj okban lévő legelőjök az víztől elborít- tatik ... ide a mi sámodi határunkba kénteleníttetnek marhá- jokat a legeltetés véget be hajtani és ez a dolog sok ízben megtörténik.” Egyetlen szóval sem utaltak arra, hogy a befogadásért pénzt kértek volna. Ugyanakkor az uradalom vezető községének, Vajszlónak az elöljárósága panaszolja fel, hogy 1800-ban, amikor a Siklósi Uraság a czúniaktól bikájukat elvette, mert fizetség ellenében vidéki marhákat fogadtak legelőjükre, a vajszlóiakkal fűbér gyanánt darabonként 20 krajcárt fizettettek. A harkányi elöljáróság pedig azt panaszolja a Megyei Törvényszéknek, hogy Czúni Helység szarvasmarhái, valahányszor legelőjüktől az árvíz által megfosztattak hat egész hétig az ő határukban tartózkodtak, az uradalom parancsára, ingyen. A kemseiek - pénzük nem lévén - ideiglenes, vízmentes legelőt kértek 1801-ben az uradalomtól azt panaszolván, hogy „ . .. az Úr Istennek megfoghatatlan hatalmábul” a határuk alatt elfolyó Dráva vize mezeiket elborította. Ebben a kérvényben az uradalom bánfai, bicsérdi, vagy sumonyi birtokán kértek (bár egy hétre is) legelőt jószágaik számára. A vejtiek 1815-ben ugyancsak a Káptalanhoz folyamodtak legelőért. Az ingyen befogadta őket Tompa nevű rétjének egy részére, majd ár- endába adta nekik az egész területet 120 váltó forintért, szigorú feltételek mellett. ígéretük „nagyobb elhite- lére” Botos Sándor és Kis Kamu Ferenc esküdtek „ nevük mellé keresztet tettek.” Megoldást kerestek A víz erős áradása egyaránt károsította az uradalmat és jobbágyait. Ezt fogalmazza meg a gazdaság irányításával megbízott dékán 1816-ban, a Káptalan egyik ülésén „ ... a vizek kiáradása miatt, a Drávához közel fekvő Lúzsok, Kemse, Piskó, Vejti, Kisszentmárton községek szekerekhez szükséges legelői veszélyeztetnek. Javaslatára aratásig és a vizeknek a Drávába való visszafolyásáig, a Jakab-hegyen és más erdei legelőkben gazdag területeken, legelőt jelöltek ki. Kemse, Piskó és Zaláta jobbágyai tartó- sabb megoldást keresve közösen kötnek szerződést a Káptalannal a Zehipuszta nyári legeltetésére. A nagyobb biztonság megérte nekik, hogy évi 2200 forintot fizessenek és mintegy 100 nap kézi robottal lekaszálják és összerakják az uradalom szénáját. Az ősi állattartásra vonatkozó, gyakran idillikus ismereteinket így „sározzák” be az évrenden újuló vizek. A külterjes állattartás megkerülhetetlen parancsa a természeti körülményekhez való alkalmazkodás. Dr. Kiss Z. Géza A gyulaiak és az aradiak által szervezett „Kézfogások” című baráti találkozót idén a harmadik alkalommal rendezik meg. Egész évre elosztották a két városban a közös művészeti, művelődési, politikai, gazdasági és sportrendezvényeket, melynek keretében magyar-román baráti találkozóra is sor kerül. Rideg gulya a legelőn Fehér hegyek, kék pipacsok M iután a múlt év márciusában a Körösi Csorna Sándor nyomain elindult Jakabos Ödön útleírását ismertettem, felhívták a figyelmemet, hogy pécsiek is megjárták ezt a rögös, hosszú utat. A levélíró szerényen a levele végén jegyzi meg, hogy az általa figyelembe ajánlott könyv szerzője nem más, mint az ő Kanadában élő lánya. Egy rövid beszélgetés után a Tímár utcai Idősek Otthonában, gondjaimra bízta féltett kincseit, leánya könyvét, és a már eddig napvilágot látott dolgozatainak fénymásolatát. Az 1968-ban egy svájci kirándulás apropóján Kanadába disszidált Galántha H. Judit. Montreálban francia újságírói, pedagógiai és reklámmenedzseri diplomát szerzett. Evekig a Kanadai Nemzetközi Rádió magyar osztályának munkatársa, később felelős szerkesztője volt. Körösi Csorna Sándor nyomdokain három alkalommal 1990, 93 és 94-ben indult el. A „Fehér hegyek, kék pipacsok” című könyve az első utazásról szól. Idézi Illyés Gyulát: „Minden magyarban él valami Körösi Csorna lelkesültségéből, a kalandvággyal párosult tudásszomjból”, de rögtön hozzáteszi, hogy az olvasó nem egy tudományos munkát tart a kezében, hanem inkább megfigyelésekből, benyomásokból áll ösz- sze mondanivalója. Az újságíró-riporter objektívén át betekintés nyerhetünk az egzotikumokban gazdag, ellentmondásaiban is érdekes indiai mindennapokba. Dardzsi- ling (magyar fordításban a „Villámok születési helye”) Körösi Csorna Sándor révén végleg beírta a nevét a világkultúra lexikonába. A néhai, meseszép, friss levegőjéről híres, angolok által kiépített, jelenleg 60 ezer lakosú város egy lerobbant település képével fogadja látogatóit, ahol szennyvíz és olaj folyik az utcákon, a járókelők pedig „együtt élnek” a tömény kipufogó gázukkal. A város „legismertebb polgára” azonban még 1990-ben is Körösi Csorna Sándor. Bár lakását már régen lebontották, bárki tudja a helyét, és szívesen vezetik a nagy orientalista síremlékéhez az átutazót, túristát. Galántha H. Judit könyvében több, még napjainkig tisztázatlan kérdésre próbál választ találni, mint például: mi ösztönözte William Moocroft-ot a szegény tudós „önzetlen” segítésére, hogy a székely nyelvész megtanulhassa rövid idő alatt a tibeti nyelvet, volt-e Zanglában kolostor, ki is volt Szangje Puntszog „láma”, és nem utolsósorban azt is szeretné tisztázni, hogy mi okozta a korai halálát. Az írónő dr. Nógrády György (volt kolozsvári diák és pécsi orvos) kíséretében olyan vidékekre is eljutott, ahova korai halála miatt a nagy előd nem juthatott el, bár tervei között szerepelt. A rövid történelmi visszatekintés után világossá válik Szikkim, egy kis királyság hányatott sorsa, amely Kína, Tibet és India közé ékelődve próbált ellenállni a XIX. század nagyhatalmi érdekeinek. A háttérbén folyó hatalmi harcok színtere a Terra Incognita - ismeretlen terület - önállósága 1974-ben szűnik meg, amikor Indiához csatolják mint 22. tagállamot. A később bud- hista hitre áttért szerző a könyv utolsó fejezeteiben megpróbál egy kis ízelítőt nyújtani a bud- hista tanokból. Galántha H. Judit már az előszóban megjegyzi, ő először csak két hetet töltött a Himalája aljában, és hogy számára az utazás a napi kellemetlenségeket leszámítva csak pénz és idő kérdése volt. Ennek az utazásnak azonban mégis volt egy erkölcsi értéke: a Galántha-Nóg- rády alapítvány jóvoltából emléktáblát helyeztek el a dardzsi- lingi temetőben, valamint Szikkim „fővárosának” Gantok-nak egyik budhista kolostorában. Reméljük, ezek az emléktáblák még hosszú évtizedekig megőrzik a nagy orientalista emlékét. A felemás papíron nyomtatott, színes fotókkal illusztrált kis könyv a Kolozsvári Nis-Ki- adó gondozásában jelent meg 1992-ben. Bandi András
