Új Dunántúli Napló, 1996. március (7. évfolyam, 59-89. szám)

1996-03-14 / 73. szám

1996. március 14., csütörtök Március Tizenöt Dunántúli Napló 9 Gondolatcsokor a nemzeti ünnepről Márciusról - márciusra Az alábbiakban néhány jellegzetes szemelvényt közlünk hazai történészek és politikusok március 15-re vonatkozó írásaiból és interjúiból. Kitűnik, a történelmi és a politikai tanulságok olyan különös elegye ez az ünnep, melyet éppen gazdag tar­talma miatt minden korszak és minden politikai vonal igyeke­zett kisajátítani, s mely jól áll ellen ezeknek a kísérleteknek. Jönnek, egyre jönnek a ma­gányos Öregasszonyok és a magányos Öregemberek, visel­nek iszonyú csöndet, beborul­nak a fényes kirakatok, és hideg hír fut végig a Városon, kato­nák érkeznek, a mellékutcákba mentőautók lopakodnak, a szil­vakékek tolatnak: ERŐSÍTÉST KÉRÜNK, ERŐSÍTÉST! A magabiztos Város körhintázik, a hivatal kapkodva telefonál: KÉRJÜK A NYOMTAT­VÁNYBOLTOKAT HOGY KÉSZLETEIKET TÖLTSÉK FÖL ŰRLAPOKKAL, KÉR­JÜK A TELEVÍZIÓT HOGY RENDKÍVÜLI ADÁSNA­PON MUTASSANAK HOFIT ÉS KARÁDI KATALINT ÉS SZÍV KÜLDI SZÍVNEK SZÍVESEN MŰSOROKAT!” Lezsák Sándor, Új Magyaror­szág, 1992. márc. 14. „Talán furcsa, de március 15-ét sohasem szerveztük meg. Az ellenzékiek nem készítettek forgatókönyvet, gyülekezési tervet, a hetvenes években még beszédek sem voltak. Egysze­rűen úgy éreztük, hogy ez az a nap, amikor csendben ki kell menni az utcára, végigjárni a történelmi emlékhelyeket. Iga­zából még azt sem lehetett tudni, hogy pontosan hányán is vagyunk, hiszen a spontán öszeverődött néhány ezres tö­megben rengeteg civil ruhás nyomozó, titkosrendőr, mun­kásőr volt”. Demszky Gábor, Népszava, 1995. márc. 14. „A mi televíziónk nem a mi­énk ... Jelképes nyomdagép foglalás után a szabadságharc következett. Az a szabadság- harc, amely ugyan Világosba futott, mégis megmutatta egy nép erejét, ha szabadságra vá­gyik. Most nem vár ránk Vilá­gos, ez bizton remélhető. For­duljunk újra Csengeyhez: Minden akadályt el kell hárí­tani a kultúra öntörvényű fej­lődésének útjából. A kultúra nem kifutófiú, hanem gőgös főherceg és önkéntelen aláza­tában boldogságot találó szolga. Szabad vagy halott.” Apáti Miklós, Új Magyaror­szág, 1992. márc. 14. „A honfoglalás és az állam- alapítás óta 1848-49 a magyar nép legnagyobb tette és öröme volt... Bízom benne, hogy egyre többen vannak, akik ér­tik is, érzik is, hogy magyarnak lenni nem kiváltság, hanem el- jegyzettség a nemzetet kiala­kító, felemelő és fenntartó té­nyezőkkel, mindazzal, ami törvényekben, döntésekben és a vértanúság vállalásában is 1848-49-ben oly messzire vi­lágító fénnyel manifesztáló­dott.” Szabad György, Új Ma­gyarország, 1992. márc. 14. „Szeretném elmondani: a magyar köztudat számára nem világos, hogy Magyarország 1848 márciusában poligiott or­szág volt, vagyis legalább fele­részben lakossága nem magyar anyanyelvű. Március 15. a szabadság, az egyenlőség és a polgárosodás lehetőségét nyi­totta meg minden magyaror­szági nép számára ... Üdvö­zölték a 12 pontot, később az áprilisi törvényeket, ugyanak­kor hozzátették a saját követe­léseiket, kollektív jogokat kér­tek, saját nyelvük használatát.” Kiss Gy. Csaba, Népszava, 1992. márc. 14. „ .. .a liberalizmus számára a „haza és haladás” 1848-tól mindig a függetlenségi nacio­nalizmus szinonimája volt. A népek nem a párt, a kormány iránti lojalitás jegyében marad­tak távol az utóbbi évtizedek­ben március 15-én a Petőfi- szobortól, hanem mert az ő nemzetfelfogásuk középpont­jában nem a függetlenség ál­lott. Részint inkább a 15 mil­lió magyar nemzeti egysége, részint pedig a magyarság megmaradása, amit ők nem modernizációs, hanem de­mográfiai problémának tarta­nak a mai napig. Ezért van, hogy Szekfű Három nemze- dék-e szemléletének jegyében Kossuth helyett mindig Szé­chenyi mellett voksolnak.” Szabó Miklós, Népszabadság, 1992. márc. 14. „Kapkodjuk a fejünket, mennyit veszekszenek egy­mással azok is, akiket egy szel­lemi járomba fogott a politikai sors. Mondjuk: egy koalícióba. Aztán hátrapillantunk az idő­ben, és himnikusan felsóhaj­tunk: gyönyörűek a forradal­mak, be kár, hogy oly ritkán győznek”. Bodor Pál, Magyar Hírlap, 1995. márc. 14. P olitika- és sajtótörténeti közhelyként említhető: Magyarország első, mo­dem értelemben vett politikai lapját Kossuth Lajos teremtette meg. Pályájának felfelé ívelő sza­kasza szinte végig a nyilvános­ság előtt zajlott, s attól is füg­gött, jobban mint pályatársaié. Zempléni kisnemesként, újhe­lyi városi ügyészként - bármily tálentummal is bírt - nehezen, vagy egyáltalán nem juthatott volna túl a megye fórumán, s ha esetleg meg is választják né­hány évtized múltán diétái kö­vetnek, egyetlen lett volna csu­pán azon sok tucat megyei kö­vet közül, kik az alsótáblán el­mondják gondolataikat, teszik, amit a megye követutasítása megszab számukra - de ahhoz, hogy főszerephez juthasson az oppozícióban, társadalmi hely­zete folytán csak a sajtó segít­hette. Nem tudni, a véletlen hozta-e így, Kossuthot ösztönei segítet­ték-e ebbe az irányba, netán tu­datosan készült a szerepre, a szerencse mindenesetre bizto­san szerepet játszott a dolgok (dolgai) ilyetén alakulásában. Hiszen amikor Zemplénben a Lónyay Gábor körül csoporto­suló fiatal nemesek az 1832-36- os országgyűlésre készülve be­kapcsolódtak az új követutasí­tások kidolgozásának munkála­taiba, Kossuth a reformerek fel­tételezhető munkamegosztásá­nak megfelelően közgyűlési beszédet a sajtószabadság ér­dekében mondott. Nem tudjuk tehát, hogy maga választotta-e ezt a terüle­tet, mint a kivívandó szabad­ságjogok egyikét, vagy yéletle- nül esett rá a zempléniek vá­lasztása (ami kevésbé való­színű), mindenesetre már ek­kor, 30 évesen kijelenti: „Vegyenek el mindent, csak szabad sajtót adjanak, s a sza­badságnak nem egy osztályt kü­lönösen, hanem egész kedves nemzetemet közösen boldogító kifejlődése felől kétségbe nem esem. (...) Szerencsétlen kor­mány az, mellyhez szabadon nem jut fel a közvélemény, a ve­szedelem napjaiban nincs an­nak mire támaszkodni. (...) Vagy nyomtatási szabadság, vagy a szabadság elnyomása. Itt középút nincs. (...) a sajtó szabadságára voksolok. ” Nem egy osztályt, hanem egész nemzetemet - mondja az ekkor még sátoraljaújhelyi vá­rosi ügyész, későbbi kor­mányzó, aminek kapcsán ér­demes rámutatni: ő már ekkor sem csupán a háború utáni de­konjunktúra miatt gazdaságilag ellehetetlenülő osztályabeliek szempontjából/érdekében nézi a sajtószabadság ügyét. A sajtó szabadságát köve­telni ily módon akkor, amikor a :udális nemesség még egészen lást értett például a cenzúra él­ni fellépésen, mint ő (neveze­„Csak szabad sajtót adjanak” tesen: nem eltörölni, inkább az udvar kezéből kivenni, és saját, rendi hatáskörébe vonni lenne azt szükséges) - meglehetősen új, forradalmi megközelítés. S itt azt is jelezni kell: a cenzú­rára a hazai törvények között nem volt jogalap, s mert az ud­var ennek ellenére is követke­zetesen gyakorolta, az a sérelmi politika egyik központi ele­mévé válhatott. Kossuth, persze, a sajtósza­badság ügye mellett ekkor sem állt már egyedül - álláspontjára pedig minden bizonnyal hatást gyakoroltak Széchenyi és Wes­selényi nézetei, akik az előzetes cenzúrát elvetették, igaz, az anarchiától tartva, az utólagos felelősségre vonás lehetőségét szükségesnek látták fenntar­tani. Míg azonban a főurak többsége csak elméleti síkon foglalkozott a kérdéssel (kivéve Széchenyit, aki a Jelenkor lét­rehozásával gyakorlati lépése­ket is tett a politikai sajtó létre­hozására - egyébiránt 1837-ben már több, mint 4 ezer előfize­tője volt), Kossuth saját bőrén is megtapasztalhatta, mennyire fontos - és mennyire nehéz - a politikai nyilvánosság ilyetén való megteremtése. Az Országgyűlési Tudósítások Pedig rövidesen - zempléni évei után - már nemcsak mint elvi kérdés, mint a legelsőnek megteremtendő szabadságjog, mely a többit is magával hozza, hanem, mint személyes egzisz­tenciájának biztosítéka is fon­tossá vált a fiatal ügyvéd szá­mára a sajtószabadság állapota. Tudjuk, a Vécsey báró „tá­vollévő követeként” Pozsonyba érkező Kossuth, az itt megszü­lető Országgyűlési Tudósítások szerkesztője, 1830 januárjában már 30 előfizetőnek küldi be­számolóit, szeptemberre ez a szám majdnem megháromszo­rozódik, s rövidesen felmerül a kőnyomatos sajtó megvásárlá­sának ötlete is. Kicsinyesség lenne részünkről arra gondolni, hogy Kossuth kizárólag pénz- kereseti forrásnak tekintette az Országgyűlési Tudósításokat, mégis meg kell jegyezni, hogy „lapja” példányszámának nö­vekedése anyagilag is kedve­zőbb helyzetbe hozta őt, ami - mivel ekkoriban ebből tartotta fenn magát - számára egyálta­lán nem lehetett érdektelen. A kőnyomatos sajtó megvá­sárlása, majd busás kártalanítás melletti elkobzása (a Bécsben 165 forintért vett gépért 1041 forint 14 krajcárt is boldogan kifizetett a kormány), és Orosz József társszerkesztő köpö­nyegfordítása után Kossuth az országgyűlés 1836-os berekesz­téséig - közel negyven másoló segítségével - 344 számot ké­szített el. A formailag magán­levélként terjedő újság - mely­nek megjelenését így a kor­mány, bár növekvő haraggal fi­gyelte Kossuth tevékenységét, nem tudta megakadályozni - híressé tette a szerkesztőt, s a fiatal, névtelen vidéki közne­mes immár Wesselényi bizalmi kö­rébe is beke­rülhetett. Abban az értékelésben ugyan, mely leszögezi: „ezzel egy­szerre a diétái ifjúság vezé­rév, s neve az országban ismertté vált” ugyan csak a mondat má­sodik fele helytálló, de Kossuth Lajos hogy 1836-ra négy évvel korábbi lehetőségei ugrásszerűen megnövekedtek, kétségbe vonni sem lehet. Törvényhatósági Tudósítások Az országgyűlés berekesz­tése után megszülető Törvény- hatósági Tudósítások pedig (bár csak 23 számot ért meg) tovább növelte Kossuth hírne­vét - miközben megélhetését is biztosította. S ezt újra csak a nyilvánosságnak, az általa lét­rehozott' politikai tudósítások­nak és publicisztikájának kö­szönhette. A megyék politikai eseményeiről és a megyegyűlé­sekről beszámoló - s ezzel az előtte szétzilált megyei reform­nemességet közösséggé for­máló - Törvényhatósági Tudó­sítások harcosan ellenzéki or­gánum, melynek szerkesztője értékelte is a történéseket, a vi­déki tudósítók által leírtakat. Félelmetesen hatásos fegy­ver volt immár Kossuth kezé­ben: a közvélemény formálásá­nak fegyvere. Nem csoda hát, hogy Mettemichék úgy vélték, lépniük kell: lefogták és három év öt hónapot börtönben kellett eltöltenie. A szabaduló, s immár nem­zeti hősnek kijáró fogadtatás­ban részesülő Kossuth a már jól bevált taktikát folytatta: a re- formgondolatok nyilvánossá­gának további biztosítására és saját megélhetése céljából újra lapalapításon munkálkodott. Az idők azonban közben jócs­kán megváltoztak, s ez Kos­suthnak kedvezett. Immár azt is tervbe vehette, hogy „valódi újság” szerkeszté­sébe fogjon. Addig azonban, míg aláír­hatta Länderer Lajos pesti nyomdásszal a Pesti Hírlap szerkesztéséről szóló szerződé­sét, történt néhány - legalábbis a kortársak számára - nehezen megmagyarázható dolog. Kossuth laphoz jutása kap­csán ugyanis jó néhány kérdés felmerült. Például, hogy miként fordulhatott elő, hogy egy pont a korabeli nyil­vánosság tágítá­sáért elítélt poli­tikai státuszfo­goly, börtönből való szabadulása után alig néhány hónappal olyan lapot kapjon, melynek segítsé­gével a korábbi­hoz képest több­szörös hatóerejű „izgatásba” fog­hat? Adódott a kérdés: vajon Kossuth lepaktált Mettemichékkel? Vagy a bécsi ud­var volt annyira ravasz, hogy arra számított: ha Kossuth legálisan folytathatja a végső soron saját rendje, osztá­lya, a nemesség uralmát is alá­aknázó agitációját, majd a ma­gyar nemesség fogja megrend- szabályozni őt? Netán belátták Bécsben, hogy Kossuthnak igaza van, s a magyarügyet pár­tolták azzal, hogy engedték őt szerkesztővé lenni? A Pesti Hírlap A válasz természetesen va­lamennyi kérdésre nemleges. A prózai ok a következő. Lande- remek, a titkos rendőrség bi­zalmasának lapra volt szük­sége, s hozzá olyan szerkesz­tőre, akinek már a neve is biz­tost sikert és profitot jelent. A bécsi udvar pedig úgy látta tak­tikusnak, ha Kossuth szem előtt marad, s tevékenységét - a cen­zor útján - korlátok közé szo­ríthatják. Másrészt, mint Ko- sáry Domokos a fenti helyzet bemutatása után leszögezi: „A lap léte a hatalom kedvétől függ - s a legvérmesebb agitá­tor is meggondolja, mielőtt kockára tenné a meglevőt, s vele saját egzisztenciáját. S ha mégsem bírhak vele - elveszik tőle a lapot.” A Pesti Hírlap korszakalkotó jelentősége sajtó-, politikatör­téneti- és elméleti szempontból vitathatatlan, s az Kossuth kar­rierjét illetően is. Az ellenzék egyik vezérévé ez idő alatt emelkedett - pályafutásának tehát új fejezetét kezdhette meg. Amennyiben az Országgyű­lési Tudósítások sajtótermék­nek nevezhető - s miért ne lenne? -,és a Törvényhatósági Tudósításokat is ugyanígy mi­nősíthetjük, a leendő kor­mányzó felemelkedésének sza­kaszai (a zempléni eszmélés és felkészülés után) a három - pontosabban négy -, életében egymást követő kiadványhoz köthetők. Az Országgyűlési Tudósítá­sok kapcsán felfigyelt ugyan rá a politizáló közvélemény, de ekkor még egyetlen csupán a több tucat, Wesselényi köreihez tartozó reformer között. A Tör­vényhatósági Tudósítások, és főleg az ennek folyományaként kijáró börtönbüntetés országos hírnévre juttatja, a Pesti Hírlap pedig az oppozíció néhány ve­zérének egyikévé emeli. A Kossuth Hírlapja a kormány­zóvá válás előtti időszak szel­lemi terméke lesz. Mindeközben — továbbra se feledjük - Kossuth mai érte­lemben is hivatásos, professzi­onális szerkesztőnek tekin­tendő, már amennyiben anyagi hátterét, annak megteremtését és fenntartását vesszük alapul. Ez pedig később arra is megfe­lelő lesz, hogy sarokba szorít­sák: a Pesti Hírlap sikereinek csúcsán, mikor már nem bírnak vele másként, e fegyvert veszik elő. Länderer, aki jól tudta, Kos­suthnak igenis szüksége van a szerkesztői honoráriumra, a bé­csi udvarral megállapodva er­ről, 1843 decemberének utolsó hetében bejelenti szerkesztőjé­nek: leszállítja a bérét. Kossut­hot elönti az indulat, s fel is mond legott. Bánfai László Naplójából tudjuk, hogy a lap indulásakor „Mi Kossuth díját illeti, az 1200 pengőforint évenként, ha az előfizetők száma felül lesz 2000-en, min­den számtul 50 pengő, az én tu­domásom szerint.” 1841 elejétől Länderer a nye­reség egyharmadát ajánlotta fel Kossuthnak, majd két év múlva a szerkesztő minden előfizető után már 3 forint 50 krajcárt kért és kapott. Ekkorra - az in­duláskor felvett 2400 forintos éves fizetéséhez képest - Kos­suth a lapnak köszönhetően majdnem megnégyszerezte jö­vedelmét, s bár új társadalmi pozíciói mellett szüksége is volt a pénzre, szerződésmódosí­tásai jelzik: nem csupán prog­ramja közzététele miatt volt oly nagy szüksége újságjára, a Pesti Hírlapra. Felmondása - valójában ra­vasz módszerrel történő eltávo­lítása - után Kossuth nem talál magának új lapot. Pályájának egyik legválságosabb idősza­kához ér. Eleinte a Védegylet, a Kereskedelmi Társaság és más fontos feladatok töltik ki idejét. Egy idő után, miután az ellen­zék vezérei, mint Batthyány La­jos, Teleki László, kemény tár­gyalások és súlyos vádaskodá­sok után végül is rávették a „centralistákat”, hogy bocsás­sák a Pesti Hírlapot az egész és egységes ellenzék rendelkezé­sére cikkei újra helyet kapnak volt lapjában is. Kossuth újra emelkedni kezd, s immár Pest megyei kö­vetté választva az alsótáblán - Batthyány hathatós támogatá­sával - az oppozíció vezérévé lesz, majd a forradalom után a magyar kormány pénzügymi­nisztereként - megint csak la­pot alapít. Kossuth Hírlapja A Kossuth Hírlapjának első száma 1848 július elsején jele­nik meg, s decemberben már ötezer példányban fogy. Az immár laptulajdonos Kossuth nem bújik ki a bőréből: saját kormányának politikáját is na­gyító alá veszi, kritizálja, a la­pon keresztül (is) ösztökélve Batthyányékat, hogy az általa helyesnek tartott irányt köves­sék. Szeptember 21-én, a kor­mány lemondása után tíz nap­pal, bár már a Honvédelmi Bi­zottmány élén állva ő az ország első embere, ezt írja: „ismét jo- umalistának, hírlapírónak val­lom magamat”, s megnyilatko­zásaival, felszólításaival a haza védelmére buzdítja az ország népét lapjában is, csakúgy, mint toborzó kőrútján. A hírlap pedig újra hatásos fegyvernek bizonyul. Olyany- nyira, hogy az osztrákok Er­délyben, a Sepsiszentgyörgy- kömyéki székelyeket hamis példányokkal próbálják megté­veszteni, arra számítva, hogy álhíreikkel saját pozícióikat erősíthetik. (Sikertelenül.) Kos­suth lapja a szabadságharcra való felkészítés leghatásosabb eszköze volt valamennyi egy­korú sajtóorgánum közül, s bár a tényleges szerkesztői munkát Bajza végzi, mi újra csak bizo­nyítva látjuk: a politikusi kar­rier legmagasabb lépcsőfokára fellépni készülő leendő kor­mányzót, Kossuthot ebben a si­keres időszakában sem találjuk másutt - igaz, elsősorban tulaj­donosként, de publicistaként is -, mint egy lap élén, innen (is) irányítva az ország szabadság- harcát, no és a közvéleményt. K ossuth pályafutásának meghatározó közege te­hát a sajtó, s bizton állít­hatjuk: hírlapszerkesztői- és írói tevékenysége nélkül nagy valószínűséggel nem juthatott volna oly jelentős történelmi szerephez, mint amilyenhez ju­tott. Kellett ehhez persze az új­donság ereje is; a reformkor, majd a polgári forradalom adta, a sajtó működése számára me­rőben új lehetőségeket kínáló környezet. No, és a zseniális politikus, aki elsőként ismerte fel és for­dította maga javára a nyilvá­nosság előnyeit. Pauska Zsolt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents