Új Dunántúli Napló, 1996. február (7. évfolyam, 31-58. szám)

1996-02-20 / 50. szám

8 Dunántúli Napló

Társadalom

1996. február 20., kedd

O

tt kezdődött az egész, hogy a házigazdának papagája volt. Jóízűt ettünk, s mielőtt a világmegváltás ürügyén egymásnak estünk volna, még a fehér asztal mellett kor- tyintottunk egy gyűszűnyi konyakot. „Egészségedre” - koccant a szó, s ha válasz jött volna is, a torkunkon akadt, mert megszólalt a tükrös-puc- cos papagáj: „Köszönöm, köszönöm, hrrrrr köszönöm, köszönöm!”

Ügyesen idomított madár. Vagy tán tőlünk leste volna el? Mindenesetre tény, hogy majdnem a kellő időben ker- regte néhányszor azt a köszö- nömöt, amelyet az illem kedvéért valószínűleg mi is elmorogtunk volna egymásnak, körülbelül ugyanannyira érthetően és egészen biztos ugyanakkora meggyőződéssel, hittel, belső akarással, mint a papagáj ... Vagyis - állatról lévén szó, nyugodtan mondhatom - gépiesen, valahogy úgy, mint amikor sebességváltásnál

benyomja az ember a kuplungot, anélkül, hogy tudatosulna benne, hogy ezt egy mozdulatrendszer részeként teszi.

Köszönöm. Hányszor mormoltam el én is, mindenféle hálaérzés nélkül ezt a szót, csupán azért, mert akaratlanul is így kívánta a belém nevelt illem, s mert, ha szó szót követ, bizonyos szavak után törvényszerűen következik. Köszöntem az udvarias, jó néni nyúlós kalácsát (mert különben otthon pofont kaptam volna), köszöntem a tanár megelőlegezett ötösét (bár megalázónak éreztem a megelőlegezést), köszöntem a megbocsátó jóindulatot (mert nem volt az)... és köszöntem az „elbocsátó szép üzenetet” (mert az legalább szívből fakadt).

Lehet, hogy azért, mert mindig, mindenkor tudnom kellett, hogy - ha elfelejtettem volna, megrovón eszembe juttatták - kinek tartozom köszönettel. Jó lett volna hinni, hogy egyszer valamit egyedül, a magam erejéből értem el kacs- karingós tenyérvonalamat követő életutamon ... S idővel, nem nagy örömömre, ez is bekövetkezett: „Ezt magadnak köszönheted” - mondta valaki. Akkor rémülten magamba néztem, és talán először - nem köszöntem meg semmit.

Kajánkodom, persze, mert úgy érzem, így magyarázzák, hogy értékét vesztette a szó, amelynek pedig - hadd higy- gyem - valamikor aranyfedezete volt. Talán költőket kellene citálnom ahhoz, hogy elhiggyék: egykoron a köszönöm hittel fogalmazódott, s többet jelentett, mint a tüsszen- tőnek odakívánt „egészségedre!”. Persze ez is hamis lenne anélkül, hogy hozzá ne tennénk: már akinél. Kazinczy

Köszönöm

nem bántotta a szót, mi már kimondani is hosszúnak tartjuk, legfeljebb egy kösz-re, hölgyeknek szánva köszi-re futja „rohanó életünkben”.

S még ezzel a millpengőnél is alább tartott értékkel is spórolunk, talán éppen azért, mert annyira semminek tartjuk, hogy még gépies szóhasználatunkból is kiesett. Vagy közelebb lennénk az igazsághoz azzal a feltételezett magyarázattal, hogy a köszönöm is tárgyiasult, mint annyi más, hasonló érzéseinket kifejező szavunk? Mint például a hála: pénz, bor, virág, bonbon, vi- szontszívesség, különjutalom, beutaló, soronkívüliség, „csakegytelefon”?

T

öprengek csak, maradjon hát a kérdőjel. Mert az is eszembe jut magamról és a magam körüliekről, hogy hátha csalóka a látszat, s miközben értéktelennek vélt „koszt” préselünk ki a fogunk közül - sokszor vágyunk erre a szisszenésnyi szóra, arra, hogy valaki szívből jött köszönettel nyugtázza azt, mit tettünk. A méterrúd nagyságú gyerekkel próbálok példálózni. Látogatóba jött, csupa jólneveltség, szépen felöltöztetett illem, ke- zitcsókolom, köszönömszé- pen. Persze, hogy elszalad a közértbe is, mert éppen az nincs otthon, ami kéne, s hiánytalan a mosoly az arcán akkor is, amikor a teli szatyorral visszagörnyed. „Kösz” - mondom neki a lusták önzetlen örömével, s a hétköznapokon sikerrel próbált nagyúri mozdulattal egy szülői ellenőrzés alól kivont tízest próbálok a kezébe csúsztatni. „Kösz” - mondja ő is, és eltolja a kezem: „Pénzt otthon is kapok...”

Ezt megkaptam. Vagy tán nem is én, hanem a kedves, illedelmes, zoknira vetkőzött szülők, akik a nagyszobában éppen azt magyarázzák, hogy egy ötös osztályzatnak tíz forint a jutalma - ja, a mai világban .. . -, a mosogatásért tíz forintot kap a lánytestvér, ugyanennyi jár a műanyag padló felmosásáért is, a közértjárás díja pedig az üvegbetétért kapott összeg .. .Az asz- szonyka közben felnevet úgy, hogy a szomszéd televízióját is elnyomja, majd egy sóhajba fül: „Azt hiszitek, hogy majd megköszönik nekünk?” Meg.

Állást vállalt a nyugdíjas, kölcsönösségi alapon. Már úgy értve, hogy neki szüksége volt kiegészítésül néhány száz forintra, a vállalatnak pedig az ő nehezen pótolható szakértelmére. Papirosmunkát végzett, szorgalmasan. Jó esztendő múltán hívatja az igazgató, aki az irodájában kis kollektíva élén áll. Nyakkendő-igazítás, köhintés: „Józsi bácsi, köszönjük az egy éven át végzett eredményes munkádat. És fogadd el ezt az oklevelet és a szerény jutalmat.” Forgató- könyv szerint elfogadta, majd visszatette az asztal sarkára: „Vegyetek rajta széket. Mert az még nem jutott nekem az egy év alatt...” Az igazgató a személyzetisre nézett, a személyzetis a munkaügyisre, a munkaügyis a párttitkárra. Az öreg megivott három pohárka bort, s a telimosolyú kezetrá- zóknak azt hajtogatta, hogy ő köszönte volna meg, ha év közben egyáltalán észreveszik, hogy a világon van a maga testi, emberi mivoltában is. Mert ő nemcsak munkaerő.

Lejön az arcról és kézügyességéről ismert szomszéd és megcsinálja a vízcsapot. (Érdek nélkül, nem alattunk lakik.) Körbeudvaroljuk, mint egy hivatásos szerelőt, de ő köszöni szépen, kocsizik még, kávét meg literszámra ivott már. Gyakorlott javíttató lévén, értem én, persze, s a zsebemben gyűrögetem már a százast, amikor eljön az udvarias búcsúzás pillanata: „Mivel tartozom?” „Csak köszönettel” - mondja mester-szomszédom hasonló zavarban, és már kaptat is felfelé a lépcsőn. Restellném, ha utolérte volna hitvesem hangja a háttérből: „Talán keveset adtál?”

A boltbeli pénztárosnő ideges, és fejhangja van. Most éppen egy idős nénivel „fejhangol” azért, mert nem kalkulálta ki előre a kosárba tett áruk összegét, s a pótolni való néhány forintért muszáj a pénztárcában kotorásznia. „Ezek mind ilyenek” - summázta a kasszásnő tizenéves tapasztalatait, és még vissza sem köszön. Igaz, minek is? A kijárati ajtó fölött ott a tábla: „Köszönjük, hogy nálunk vásárolt.” „Kérem” - mormolná a jól idomított vevő, de féllépésnyi távolságra újabb udvariasságba ütközik: „Viszontlátásra.” Hát, azért köszönöm. Festett emberségből legalább ennyi jutott.

A fiatalember hálatelt szívvel ücsörgött szabadidejében szinte napról napra, alig valamivel idősebb, de a szakmai dolgokban jártasabb kollégája mellett, és fogcsikorgató igyekezettel próbált mindent megtanulni arról a mesterségről, amire neki is képesítése volt; - mert bizony, vannak olyan mesterségek, ahol a képesítés önmagában kevés. Minden alkalommal párás ^ szemekkel mondott köszönetét - egészen addig, míg egy másik vállalatnál mutatós beosztásba nem került ... Mert akkor mondott igazán köszönetét, a maga módján: ahol csak szerét ejthette, ócsárolta a volt segítőtárs képességeit, felkészültségét.

Saját céljait tekintve jól számított, mert a partról elég nehéz megítélni, hogy ki az, aki fuldoklik, s ki az, aki menteni próbálja.

Beesett szemekkel könyörög valaki: „Nehéz helyzetbe jutottam, segíts, ha embert ismersz.” Az embert ismerő segít. Köszönetét talán nem vár, de egy köszönömmel felérő tájékoztatást igen: sikerült, A jobbik esetben lehet, hogy hónapokig, évekig semmit sem hall a segítségkérőről, a rosz- szabbikban vállon ragadva meghívják egy féldecire, azzal, hogy „szólj csak, komám, ha neked is kell valami..

Az ilyen dolgokban ennyi a köszönet.

Voltam olyan ünnepségen, ahol a kitüntetettek feszengtek, a kitüntetők jól érezték magukat egymás között, s azzal a balga hittel koccintottak, hogy a bélelt boríték helyettesít akár egyetlen emberséges szót is. Pedig nem pótolja - kiegészíti. Jól jön, de ha nincs benne igazi köszönet, akkor csak annyi, mint a talált pénz.

B

izonyára profánnak tetszik majd az alábbi hasonlat, de aki érti, nem érti félre. Egyszer Pécsett láttam olyan stráf- kocsist, aki nem ostorral biztatta a lovait, hanem szóval - és amikor a szemre is nehéz terhükkel ínszakadásig küszködve felértek a dombtetőre, leszállt, és megsimogatta őket. Húztak tovább. Kónya József

Elhunyt, egykori munkatársunktól búcsúzunk, Kónya Józseftől. A 70-es években hívta fel írásaival olvasóink figyelmét, akik különösen riportjait, irodalmi tárcái kedvelték. Szorosan kötődött a megvénkhez, jó ismerője volt a baranyai emberek, települések életkörülményeinek, gondjaikat, örömeiket egyaránt tükrözte írásiban. Nem riadt vissza a nehéz újságírói feladatok vállalásától. Ezt bizonyította, amikor tudósításaiban számolt be az emlékezetes tiszai ár- vízvédelemben közreműködő baranyaiak helytállásáról. Temetése február 21-én, szerdán 13 órakor lesz a mohácsi temetőben.

Emlékét tisztelettel megőrizzük.

Köztisztviselő vagy katona?

Jog szerint vagy parancs szerint cselekedjen a rendőr ?

Hosszú előkészületi munka után várhatóan a közeli napokban törvényt alkot a parlament a fegyveres és rendvédelmi szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati jogviszonyáról. A kormányt alakító pártok még 1994-ben úgy döntöttek, hogy törvényben szabályozzák a katonák, a rendőrök, a határőrök, a pénzügyőrök, a tűzoltók, a nemzetbiztonsági szolgálatok, a polgári védelem, a büntetés végrehajtási intézmények hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszányát. Noha Baraczka Róbertné, a BM közjogi helyettes államtitkára szerint is vannak még meggyőző, ám figyelmen kívül maradt érvek, nyitva hagyott kérdések, várhatóan a parlament sem lesz képes elvarmi a viták során összecsomosódó szálakat.

A törvényjavaslatot Keleti György honvédelmi miniszter terjesztette elő, de a HM-en kívül még öt tárcát érint közvetlenül a téma. A javaslat tehát a parlament előtt van, de egyes alkotóműhelyekben még most is viták folynak legfőképpen arról: megfelel-e a demokratikus jogállamiság normáinak, hogy a rendészeti szervek egészének a jogállása ne a köztisztviselőkével, hanem a katonákéval legyen egyenlő.

A törvényjavaslat rögzíti a hivatásos szolgálat - bármely fegyveres szervnél teljesítik is - tartalmát, ismérveit tekintve lényegében azonos. Az uniformizált szabályozás, hangzik az ellenvélemény, csak akkor lehetséges, ha a politikai hatalom a tántoríthatatlan hűségét, nem pedig a szakmai célok színvonalas szolgálatát várja el a „fegyveresektől”. A Magyar Helsinki Bizottság az Alkotmány- és Jogpolitikai Intézettel egy budapesti közös konferencián arra hívta fel a figyelmet, hogy a törvénnyel érintetlen

marad a rendőrség és a többi rendvédelmi szerv katonai jellegű struktúrája. Ez pedig a hatalmi rendszer védelmét a szakmaiság elé helyezheti.

A jogalkotói vélemény szerint ezen a területen nagyon nehéz korszakosán új lépéseket megtenni. A Helsinki Bizottság ügyvezetője ennek ellenére kijelentette: igenis új lépésekre, differenciált szabályozásra lenne szükség, akár úgy is, hogy külön törvény szülessen a fegyveres, és külön a rendészeti szervekre. Hangsúlyozta: közalkalmazotti jogállású rendőr is megsértheti az állampolgárok emberi jogait, de egy szigorúan centralizált katonai jellegű szervezet, amelyen belül börtönbüntetés terhe alatt teljesíteni kell akár a jogellenes parancsot, mindig hajlik arra, hogy testületként védje meg jogsértő tagjait is, és rendként hárítsa el a tekintélyét csorbító bírálatot. A rendvédelmi szervek állományának katonai jogállása és a szervek katonai jellege megnehezíti a civil ellenőrzést.

Finszter Géza, a Rendőrtiszti Főiskola parancsnokhelyettesé azt az álláspontot képviseli, hogy a rendvédelem legyen a közigazgatás része, tehát a rendőri szolgálatot alapvetően köztisztviselőknek kellene ellátniuk. A katonai jellegű működés parancsuralmat feltételez. „A rendőr két esetben kiszolgáltatott. Szabályozás hiányában a mindenkori társadalmi konfliktusok bűnbakja lesz. A másik veszélyt pedig az jelenti, ha a jog szerint kellene cselekednie, mégis parancs szerint cselekszik.” Katonai szolgálati rezsim működését a rendőrség kötelékein belül Finszter csak a csapaterős szolgálatoknál tudja elképzelni. A nemzetbiztonsági szolgálatoknál erre egyáltalán nincs szükség.

D. J.

Kárpát-medencei óvodások bemutatója

Kárpát-medencei óvodások jelmezben címmel szervez bemutatót február 22-én, Budapesten a József Attila Művészeti Centrum Baráti Köre és a Magyarországi Gyermekbará- • tok Köre.

A Köztársaság tér 26. szám alatt megrendezendő eseményt Törzsök Erika, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnök- helyettese nyitja meg - tájékoztatták az MTI-t.

Felkuti Károly a program szervezője, a Magyarországi Gyermekbarátok Körének kulturális ügyvivője elmondta: a

rendezvény - amely nyitó eseménye lesz az V. Kárpát-medencei Bábfesztiválnak - idén először, a hagyományteremtés szándékával jön létre. A közös farsangolásra mintegy félezer kisgyermeket várnak szlová-' kiai, valamint a budapesti kisebbségi - horvát, szerb és1 szlovák - óvodákból. A gyerekek 4-5 perces műsorokkal lépnek fel, de lesz tombola, jelmezverseny és bábelőadás is. Hozzátte: szeretnék, ha jövőre már minden határon túli óvoda képviseltethetné magát a vidám programon.

450 éve halt meg a nagy reformátor

Martin Luther

Martin Luthert 1517-ben, Gotha mellett, az erdőben elrabolták, és a Wartburg várába vitték. Ott azután Jörg nemesként bujtatták, s csak 1522. márciusában hagyhatta el újra rejtekhelyét. Az emberrablás és a bujkálás értelmi szerzője Szászországi Frigyes választó- fejedelem, Luther védelmezője volt.

Az aggodalom oka: az akkor 38 éves Luther 1517. október 31-én hozta nyilvánosságra téziseit, s a várúr joggal gondolhatta, hogy Luther élete is veszélybe kerülhet. Bár, a tudomány mai állása szerint a dolog a valóságban mégsem ennyire romantikusan történt.

Martin Luther 1483. november 10-én született a thüringiai

Eislebenben. Családja alig fél évvel később Manfeldbe költözött. Apja, Hans Luther bányász volt, de arra törekedett, hogy fia, Martin minél jobb képzést kaphasson: először Mansfeldben gimnáziumba járt, majd rövid magdeburgi és eisenachi tanulás után az erfurti egyetemen kezdett a szabad művészetek tanulmányozásához.

Erfurtban Luther négy év után, 1505 januárjában megszerezte a magiszteri fokozatot és alig néhány hónap múlva jogot kezdett tanulni. Ám július 2-án Erfurt mellett majdnem agyonütötte egy villám, s Luther megfogadta, hogy szerzetes lesz, majd július 17-én be is lépett az Ágoston-rendi szerzetesek erfurti Fekete Kolostorába. A teológia stúdiumához 1507- ben látott hozzá. Az akkor éppen csak alakuló wittenbergi egyetemen tanszékvezető lett 1511-ben. Wittenberg éppen 2000 lelket számláló település volt „a civilizáció határán” - mondta Luther.

Az intenzív teológiai munka ezen időszakában Luther nyilván belső harcokat vívott magával a hit kérdéseiben. A felismerés óráiról röviddel halála előtt emlékezett meg: a reformáció születése alighanem 1513-ra tehető, helyszíne a wittenbergi Fekete Kolostorban lévő dolgozószoba, s maga a felismerés „Torony élményként” került be a vallástörténetbe.

Luther arra jutott, hogy „csakis a hit, csakis a kegyelem, és csakis az írás által”.

Luther új értelmezése éles ellentétben állt a Kúria mindennapos gyakorlatával, a nepotizmussal és a nagy állásokkal folytatott kereskedelemmel, ám a reformátortól mi sem áll távolabb, mint hogy egyházszakadást idézzen elő. 1517 október 31-én levélben tiltakozott a ma- inzi érseknél és a magdeburgi püspöknél Johann Tetzel búcsúprédikációi ellen, s 95 tézisben támadta a búcsúcédulákkal folytatott kereskedelmet. Tudós kollégája, Philipp Melanchton szerint Luther téziseit kiszö- gelte a wittenbergi vártemplom kapujára is. Akár megtette, akár nem - a mai ismeretek szerint valószínűleg nem - a tézisek hatalmas visszhangot keltettek.

Luther jól felhasználta a könyvnyomtatás, az akkor legújabb médium lehetőségeit arra, hogy eljuttassa teológiáját az elégedetlen hívőkhöz. Lipcsében, 1519-ben nyilvános vitát folytatott Johannes Eckkel a zsinatok és a pápák tévedhetetlenségéről. A Szentszék 1521. januárjában kiátkozta Martin Luthert. Alig néhány hónappal később Luther megtagadta, hogy Wormsban, V. Károly császár előtt visszavonja téziseit. Ekkorra azonban személye és tanai már régen politikai kérdéssé váltak.

Két évvel később, 1523-tól kezdődően egyre több szerzetes és apáca hagyta el a kolostorokat.

Maga Luther 1524. októberében vetette le a csuhát, s 1525 júniusában - dacosan - feleségül vette Katharina von Bora volt cisztercita apácát. Käthe vezette egyre bővülő háztartását, és hat gyermeket szült neki.

Attól a felismeréstől vezérelve, hogy az „emberkéinek és asszonykáinak” csakis németül tudja megtanítani a Szentírást

és a saját tanait, még 1521-ben hozzálátott Wartburg várában az Újtestamentum lefordításához. Mire 1522 őszén megjelent, Luther már az Ótestamentum fordításán dolgozott, s 1534-ben megjelent a teljes Biblia németül.

Luthertől egész élete, során mi sem állt távolabb, mint hogy rebellis legyen. Elismerte a dolgok rendjét úgy, ahogyan Istentől valónak tekintette. A parasztháborúban is hamar a fel- sőbbség oldalára állt és helyeselte annak vérbefojtását. Ezzel sokat vesztett a nép belé vetett bizalmából..

Luther 1546 elején a Mansfeld grófok közötti közvetítés céljával Eislebenbe utazott. Szülővárosában húnyt el, veszekedősen, vitában kollégáival és teológiai alkotó tevékenysége csúcsaitól fényévnyi távolságban.