Új Dunántúli Napló, 1996. január (7. évfolyam, 1-30. szám)
1996-01-21 / 20. szám
6 dunántúli Napló Magazin 1996. január 21., vasárnap Év eleji beszélgetés az idén 60. születésnapjára készülő Hofi Gézával A közönséget nem lehet becsapni Hofi. Csak így emlegetik, hiszen az ország legismertebb emberei közé tartozik. Ha a politikusokat, a közélet szereplőit időről időre rangsorba állító népszerűségi listákra felvennék, biztosan előkelő helyre sorolnák őt a közvélemény-kutatók. Műsorai a közönség előtt születnek fotó: feb/archívum- Nem is szeretem, ha művész úrnak szólítanak. Sőt, az emberek többsége tegez. Előfordult már, hogy egy szemetesautóról köszöntek rám az utcán: „Szevasz, Géza!” És ez nekem nagyon jólesett, hiszen szeretet sugárzott a hangból - meséli Hofi Géza, a budapesti Madách Kamara Színház egyik öltözőjében,"ahová 1983 óta a társulat tagjaként már szinte hazajár. Egyelőre még nem fellépésre készül, hiszen a betegsége miatt egy ideje kényszerpihenőre fogták az orvosok. A jegyszedőnéniktől a színészekig mindenki örül, hogy látja. Nagyon várják már, hogy visszatérjen a színpadra. Ezeregy este- Ön mit vár ettől az esztendőtől?- Remélem jobb lesz, mint az előző! Almomban ne jöjjön elő, olyan szörnyű évem volt. A sok betegség, a műtétek... De most már, remélem sikerült végre ötről hatra jutni, ahogy a naptár is ’95-ről ’96-ra váltott. Bízom abban, hogy rövid időn belül újra színpadra léphetek. Mert itt az elmúlt évben szerencsére történtek velem jó dolgok is. Nagy sikerekben volt részem. A jubileumi, ezredik előadás alkalmából óriási ünnepséget rendeztek a színpadon, hiszen 1983 óta 500-szor ment a „Hofélia” és ugyancsak 500-szor az „Élelem bére” című előadás. Kerényi Imre, a színház igazgatója rendkívül szellemesen kiszámolta, hogy összesen hány néző fordult meg a nézőtéren, mennyi időt töltöttem a színpadon, hány órán és hány percen át fogadtuk a tapsokat. Ez így összeadva megdöbbentő számokat eredményezett. Persze mindez nem csupán a színháznak és nekem jelentett kellemes pillanatokat. Az igazgatónk azt is kiszámolta, hogy az ezer előadás mennyi bevételt hozhatott a BKV-nak, a taxisoknak és a színházi büfének. Természetesen ezt a sikerszériát - amit remélem hamarosan az ezeregyedik előadással folytathatunk - nem egyedül értem el. Bár a színpadon csak én látszom, de a díszletezőktől, a zenekaron, a hangosítókon, a világosítókon és a jegyszedőnéniken keresztül az öltöztetőig közösen, csapatmunkában dolgozunk. Ebben a színházban csodálatos, szeretetteljes, családias légkör uralkodik. Itt még a vidám műfajokban sem szokás a fegyelmezetlenség, a késés. A komoly mókázás soha nem fajul hülyéskedésbe. Kell a közönség- Már két éve nem láthattuk a televízió szilveszteri műsoraiban, pedig tudtommal hívták...- Ez összetett dolog. Van, amikor az ember megválogatja a csapatot. Hiszen nem mindegy, hogy milyen az összhang, milyen körülmények között születik a felvétel. Ahhoz hasonlítanám ezt, ahogyan focizás előtt gyerekkoromban a grun- don csapatot választottunk. Volt olyan csapat, amelyikben nem szívesen játszottam volna, és volt olyan csapat, amelyikben engem nem láttak szívesen. Nos a tévészilveszterekkel kapcsolatban mindkettő egyszerre érvényesült. Talán idén, ha beindul a színház, újra lesz televízió- és rádiófelvétel is. A műsorok, a poénok ugyanis a színházban születnek. Ott, ahol a közönséggel közvetlen a kontaktus. Én ugyanis nem úgy dolgozom, hogy otthon az íróasztalnál elkezdem írni a szöveget: „Kedves közönség...” Szükségem van arra a hőfokra, amit csak a közönség jelenléte nyújthat. Bennem többnyire „élesben” születnek a poénok és hiába tetszik nekem egyik-másik rettenetesen, ha senki nem nevet rajta. A televízió, a Rádió, a lemez csak egy színházi körülmények között megszületett és kiforrott műsor megörökítésére alkalmas. Hiszen, amikor elhangzik stúdióban a rendező szájából, hogy „Csend legyen! Felvétel. Tessék!”, akkor már nincs helye a kísérletezésnek.- Ha például most gördülne fel a függöny, akkor mi adná a műsor aktualitását?-Többek között az ideiglenesen hazánkban állomásozó amerikai csapatok körüli visz- szásságok, amelyekről már eddig is épp eleget tudnak az emberek. Aztán persze a szegénység... Az ország nevéből már eltűnt az, hogy „nép". Egyszerűen köztársaság lettünk. Sajnos azért fennmaradt ez a szócska más kifejezésekben, mint például: népkonyha, népbetegség.- Gondolom, a kórházban szerzett személyes tapasztalatai is felbukkannak majd az előadásokon...- Természetesen. A sors úgy hozta, hogy a szegedi szemészeti klinikán kezeltek, és egy csodálatos orvos, dr. Hammer Helga professzor asszony operált. Azért kerültem oda, mert előzőleg hirtelen az egyik szememre elsötétedett a világ. Kissé morbidnak tűnhet, amit mondok, de nagyon jól éreztem magam Szegeden. Nemcsak a gyógyító munkával voltam maximálisan elégedett, hanem emberileg is csodálatos miliő vett körül. Természetesen a bőrömön éreztem én is az egészségügyi ellátás minden gondját, baját. Csoda, hogy egyáltalán működnek még a kórházak, és vannak emberek, akik reggelente ilyen feltételek mellett beállnak a műtőbe operálni. De úgy gondolom, hogy mindezzel gusztustalan lenne viccelődni. Éllenben rengeteg jó sztori kerekedhet a betegek-orvosok, a betegek-nővérek és a betegek egymás közti viszonyából. Hiszen humor nélkül a betegágyon sem lehet kibírni. A huszár és a Hold- Vidéken is régen járt. Számíthatnak-e a fővárostól távolabbi településeken is arra, hogy újra színpadon láthatják?-Persze. Számomra a közönség egységes és nagyon fontos éltetőelem. Nem fővárosiakból és vidékiekből áll. Feledhetetlen élményeim fűződnek azokhoz a vidéki előadásokhoz, amelyeket hatalmas, zsúfolt sportcsarnokokban rendeztek. Teljesen egyedül, konferanszié nélkül álltam ki a közönség elé. Nem lehet elmondani, hogy milyen érzés az, amikor a teljes sötétségben feláll az ember a színpadra és egyszer csak kigyulladnak a rá irányított reflektorok. A vidéki szereplések fontosságának illusztrálására elmesélnék egy kedves kis történetet. Az egyik barátom papája valamikor huszár volt. Abban az időben, amikor a holdraszállás megtörtént, mondta a fiú az apjának: „Papa, meghódítottuk a Holdat!” Az öreg huszár erre így válaszolt: „Édes fiam! A Hold meghódításáról csak akkor beszélhetünk, ha ott lesz már a gyalogság is!” Tehát a vidéket sem lehet a televízión, a rádión, a lemezeken keresztül meghódítani. Egyszerűen oda kell menni! A televízión keresztül egyébként sem adatnak meg olyan élmények, amelyek a közvetlen emberi kapcsolatokból fakadnak. Egyszer például egy parasztnéni odajött hozzám, megszorította a kezemet és csak ennyit mondott: „Nem is gondoltam, hogy maga ilyen magas!” Olyan is előfordult, hogy egy idős asszony az előadás alatt egyetlen szem szaloncukrot dobott fel nekem a színpadra. Aki ilyesmit nem élt át, az nem is tudja, hogy milyen nagy dolgok ezek. Önmagát adja-Hallani olyan véleményeket is, melyek szerint ön magánemberként meglehetősen távolságtartó, sőt kissé öntelt...- En magánemberként is pontosan olyan vagyok, mint a színpadon. Mert ha más lennék, azt a rivaldán át rögtön meg- éreznék, hiszen nem lenne őszinte, amit csinálok. A közönséget nem lehet becsapni! Az igaz, hogy nem állok szóba akárkivel, és nem adom ki magam inkorrekt újságíróknak. Nem fogadok el meghívásokat a mostanában divatos „garden partykra”, flancos fogadásokra és „rongyrázós” báli vacsorákra sem. Van egy kedves, csendes kis vendéglő, ahová időnként betérek. Hiába ülök a „legeldugottabb” asztalhoz, időnként felismernek és akad olyan is, aki pezsgőt küldött a pincérrel. No nem! Az ilyesmit nem szeretem! Érdekes, hogy akkor, amikor még téglagyári munkás voltam, senki sem hívott meg sem pezsgőre, sem vacsorára, pedig szívesen elfogadtam volna, mert gyakran voltam éhes.- Sokan vádolják azzal is, hogy a „ régi rendszer embereként" azért bírálhatta a kormányt, hogy ezáltal társadalmi feszültségeket vezessen le.- Meg kell hallgatni a lemezeimet, rajtuk a válasz. Azt is érdemes megnézni, hogy kik mondanak ilyeneket. 1990 óta eltelt néhány év. Az én műsoraimon azóta is telt ház van, pedig senki nem kötelezi az embereket, hogy váltsanak jegyet. Azt sem igazán értem, hogy az elmúlt öt évben miért nem vették elő a fiókokból a korábban „letiltott” műsorszámaikat az akkortájt politikailag elnyomott zsenik. Nem tetszem mindenkinek, és ez így helyes. Hiszen nekem sem tetszik mindenki. Egyébként ennek a műfajnak sajátossága, hogy még a kulturált, mocskolódásoktól mentes humor „céltáblái” is időnként megsértődnek. Persze ezzel csak azt bizonyítják, . hogy igencsak velejébe találtam a dolgoknak. Fontos a népszerűség- Van olyan vágya, ami nem teljesült?- Ami számomra a legfontosabb, az irgalmatlan népszerűség, azt elértem. Van néhány kitüntetésem is az „átkosból” - amire oly divatos manapság köpködni -, de számomra mégiscsak a legnagyszerűbb érzés az, ha a hétköznapi találkozások alkalmával érzem az emberek szeretetét. Ha bejönnek az előadásomra, utána nem azt mondják, hogy színházban ezt vagy azt játszották, hanem azt, hogy a „Hofi azt mondta..” Sikerült „kitalálni és megcsinálni” önmagamat néhány nagyon jó barátom segítségével, akiket név szerint csak azért nem említek, mert hallatlanul szerény emberek, és letolnának érte. Én vagyok a HOFI és ez nem nagyképűség, hanem olyan tény, amit szerénytelenség lenne nem vállalni. Egyetlen vágyam az, hogy mielőbb újra színpadra léphessek, és újból valami kis örömet okozzak a közönségemnek. Csodálatos irigység-A munkája mellett mi az, ami szórakozást, kikapcsolódást jelent önnek?-Zenét hallgatok. Kedvenc műfajom a dzsessz, de a komolyzene is közel áll a szívemhez. Különösen a három tenorista koncertfelvételét hallgatom gyakran. De szívesen járok színházba is. Legutóbb Tolnay Klári és Sinkovics Imre közös játéka ejtett bámulatba. Alapvetően szeretek bámulatba esni. Irigykedni a csodálatos teljesítményekre. Mert a fene egye meg, de jól csinálja! Számomra öröm és doppingszer ez az irigység. Egyébként szórakozni, társaságba nem szívesen járok, mert az egyfajta viselkedés. Inkább magamnak való vagyok.- Most év elején, amikor az áremelések hírétől szinte bódultak az emberek és sokak számára kilátástalan a jövő, tud-e valami biztatót mondani?- Kívánom mindenkinek^ hogy csak a szemöldöke legyed bokros. Jó lenne, ha mindenkinek lenne humora! Nemcsak azért, hogy képesek legyenek túlélni a gondokat, hanem azért is, mert a humorérzékét senkitől sem lehet adó formájában levonni! Ez lehet az egyetlen magántulajdon, amit senkitől nem vehetnek el! Németh Zsuzsa Rádió mellett... JEGYZET Mószerolások, nagy-nagy dumák... A nem éppen teti a háborús hazai viszonyokat, majd emelt hangon folytatja: „Magyarországon igenis volt élelem elegendő a magyaroknak, németeknek egyaránt...” A rádió mindent kibír. A történész véleményét is. Csak éppen nem volt igaz. Nyugat-Dunántúl kis városkájának vagongyárában töltöttem - mai értelembe vett - „tinédzser” éveimet, mint inas. Hadiüzem lévén naponta kaptunk - inasok ingyen - egy tál ételt, abban az üzemrészben, ahol a város hivatásos kurváit is bevonva a haditermelésbe - együtt csajkáztunk déli tizenkettőkor. Hetente egyszer volt darabka hús az egytál ételben. A tisztviselők a „tiszti étteremben” - ez volt a neve - háromfogásosat fogyasztottak, fehé- rabroszos asztalnál. A melós állva, vagy guggolva, vagy valaminek támaszkodva a markában tartott csajkából „étkezett”. Ám kint a boltokban csak jegyre kaphattunk szinte ehetetlen kenyeret, és egyszer húst. Nagyon keveset. Ha idejében sortálltunk. A történész szerint negyvennégyben volt elegendő étel. Hol? Az ország melyik részében? Történész uram, történelemből elégtelenre felelt. Nem nagy ügy az sem, amit a Beszéljük meg egyik adásában hallottam. A betelefonáló férfi hallgató, ingerülten „belpolitizál”, természetesen neki esik Bokros Lajosnak, majd egy váratlan fordulattal Boross Péter MDF-es volt miniszterelnököt szapulja és kijelenti, hogy Boross „ ... a Kádár rendszerben munkásőr volt!” Hozzáteszi: ”Ez biztos hogy így van, bizonyítékom van rá!” Ä „nagy mó- szeroló” felelőtlenül vádaskodik és ezzel mindenképpen emlékezteti az embert arra az időre, amikor a számunkra ellenszenves akárki, mondjuk nyilas volt, meg kulák volt, meg fasiszta volt és gyűltek a feljelentések és következtek a perek. Súlyos következményekkel. A nagy mószeroló politikai kultúrájából ennyire tellett. Ostobaságát soha nem ismeri fel. Annyi esze nincs. Mellesleg: hogy Boross munkásőr volt e vagy sem, ki tudja és egyáltalán, kit érdekel? És ha az lett volna? Akkor mi van? Riporteri fogások: ezúttal a tévében. A riporter így vezeti fel a kérdését: „Azt mondják!”- „Ezt mondják!” Hogy kik, kicsoda, hol, mikor, arról soha szót sem ejtenek. Annyi gerincesség nincs benne, hogy legalább ezt mondaná: „Szerintem”. De nem. A rádiónak is meg van a maga „azt mondják”- riportere. A tévé Napkelte műsorában „azt mondják” a KORDAX-üggyel kapcsolatosan, hogy az MSZP az „ ... ötvenes évek módszerével” lesöpör minden céget, amely „zavarja” köreit. Azt is „mondják”- mondja a riporter Lezsák Sándor MDF-es vezető személyiségnek - hogy a KORDAX pénztelte az MDF-et, vagy a Lakitelek Alapítványt. A kérdés elhangzott - és az állítás egyáltalán nem igaz - de a hallgató azon rétege, amely fogékony a demagógiára már gúnyosan felnevet: „Na... na! Nem zörög a haraszt, ha ...” És Lezsák most már kibeszélheti akár a tüdejét is. Bokrost szidják, ütik,verik ahol érik. Nyilvánosan is természetesen. Humoristák, színészek, meg némely újságíró is. Könnyű, nem üt vissza. A szidalmazok mindenki lábkapcájának tekintik a pénzügyminisztert. Több lap levelezője és rádiós telefonos hallgató - védelmébe veszi Bokros Lajost. Tiltakoznak az alpári pocskon- diázások miatt. Joggal. Csak hát ez a hangnem, ugye, polgárjogot nyert a szónoki pulpitusokon is. Mondjuk a parlamentben, szintén. Kétezer éves lelet Kínában Rendkívül értékes leletre, egy több mint kétezer évvel ezelőtt élt kínai császár halotti leplére bukkantak a régészek a közelmúltban. Az arannyal és nefrittel (zöldes színű, igen tömör ásvány) gazdagon díszített szövetdarab az ország keleti részén lévő Csiangszu tartományban került elő, és régészek állítása szerint az eddigi legértékesebb megtalált szemfedél - jelentette a Reuter az Új Kína hírügynökségre hivatkozva. A lepelbe négyezer nefritlemezkét hímeztek, aranyszálakkal szőtték azt át és aranyvirágokkal, illetve aranygombokkal díszítették. i t é i 1
