Új Dunántúli Napló, 1995. december (6. évfolyam, 328-356. szám)
1995-12-23 / 350. szám
18 Dünántúli Napló Riport 1995. december 23., szombat Rekviem az elváltakért, akiknek nincs se otthonuk, se családjuk, se karácsonyuk Szál cérnán, két hegycsúcs között A pápa kiáltása: „Ne féljetek!” Részletek II. János Pál átlépni a reménység küszöbén” c. könyvéből (6. rész) Az abortusz nem választás joga A megfogant, ám meg nem született gyermek kérdése kényes, de világos probléma. A terhesség megszakításának a törvényesítése nem más, mint hogy a felnőttek a törvény segítségével felhatalmazzák magukat arra, hogy megfosz- szanak egy olyan embert az élettől, aki nem tud védekezni. Nehéz ennél igazságtalanabb helyzetre gondolni, s valóban nehéz itt zaklatásról beszélni, ugyanis minden becsületes lelkiismeret alapvető parancsa forog kockán: minden ártatlan és védtelen emberi lény élethez való jogának a védelme. Ezt a kérdést gyakran úgy fogják fel, mint a nő szabad választási jogát az életről, amelyet magában hordoz: a nőnek biztosítani kellene a jogot, hogy választhasson, életet ad a megfogant gyermeknek, avagy megvonja tőle az életet. Mindenki, láthatja, hogy ez csupán egy látszólagos alternatíva. Nem beszélhetünk választási jogról, amikor nyilvánvaló a morális rossz, amikor egyszerűen arról a parancsról van szó, hogy Ne ölj!. Kötelességem beismerni, hogy ezen a téren igazi emberi tragédiákat látunk. Sokszor a nő áldozatul esik a férfi egoizmusának, vagyis az új élet létrehozásában részes férfi nem vállalja az ezzel járó felelősséget, hanem a nőre hárítja, mintha a nő lenne az egyedüli „bűnös”. Amikor a nőnek a legnagyobb szüksége van a férfi támaszára, a férfi cinikus egoistaként viselkedik, aki kihasználja a nő gyöngeségét és szeretetét, de nem vállalja felelős kötelességét lettéért. Ezeket a problémákat nemcsak a gyóntatószékekből, hanem az egész világ bíróságairól is ismeijük, s ma egyre többször találkozunk velük a kiskorúak bíróságain. Határozottan elutasítom tehát a „választási jog” formuláját, s bátran ki kell állnunk a „nő jogaiért” formula bevezetése mellett, azért, hogy a választás valóban a nő érdekében történjen. (Az interjúkötet a Magyar Könyvklub gondozásában jelent meg.) Vége Karácsony másnapján Pécsett a Belvárosi templomban Emlékmise az elhurcoltakért A válás a lélekben kezdődik. A test ilyenkor még erős. Csak ritkán jelentkezik - valahol gyomortájt - az a maró, égető érzés. Ha botrányokkal terhes is az otthon levegője - még van hová hazamenni. Aztán a gyilkos indulatok már nemcsak a lelket emésztik. A hátad is fáj, és egyre nehezebben veszed a levegőt. De enni, mosakodni, aludni csak kell valahol. Tűrsz, vagy hozzájárulsz a pokolhoz - egyre megy. A nyomorultnál is nyomorultabbul érzed magad. Ennél minden csak jobb lehet, gondolod, és elhatározásra jutsz. Beadod a válókeresetet. Vagy nem adod be. Mert nincs rá pénzed. A helyzet így is, úgy is tarthatatlan. Valakinek el kell mennie. De addigra már mindnyájan sérültek. Te, a párod - vagyis az a személy, akit valaha párodnak tekintettél (reméltél) - és a gyerekek. Abszolút vesztesen Magyarországon mintegy évi húszezer a válások száma, és a hazai joggyakorlat többnyire az anyának ítéli a gyerekeket, s vele a lakást. Ez elvileg húszezer lakáselhagyót jelent. Egy részük - lakáscserékkel -, vásárlással, albérlettel „csak” szűkösebb körülmények közé kerül. Az utóbbi öt évben kizárólag önerős lakások épülnek, az állami, a szociális lakásépítés gyakorlatilag megszűnt. A válási statisztika szerint évente hat-nyolcezerrel kevesebben válnak országosan. A háttérben a családi kapcsolatok már rég felbomlottak, az egyik vagy a másik fél esetleg már a második - vagy harmadik, negyedik - társsal él együtt, de a volt házasfeleknek soha nincs annyi fölösleges pénzük, hogy megindítsák a válást. Illetőleg van egy réteg, amely ennek nem is érzi szükségét. Akkor sem, ha az új kapcsolatból már gyerek is született. Válás esetén az egyik fél - általában a férfi - abszolút vesztesként kerül ki a házasságból. Elveszíti kötődéseit, ha azok még oly viszályosak is, elveszíti az otthonát és többnyire amúgy is csekély jövedelmének 20,40, 50 százalékát. A privatizálással a munkásszállások javarésze megszűnt. Szerencsés esetben telik albérletre, de ritka az ilyen „szerencsés” eset. A többség egyik napról a másikra egy huzatos kapualjban találja magát. A lecsúszás nem ekkor kezdődik, de innen már csaknem megállíthatatlan. Eladta az asszonyt Z. András huszonhat éves, érettségizett, elvált, munkanélküli.-Három éve élek így. Két évet akasztottak rám, mert eladtam a feleségemet. Prostinak adtam el, aminek való. Benne volt ő is, mégis engem ítéltek el. Dolgoztam jobb helyeken is, például a MAHART-nál, de mindenhonnan kitettek, mert hamar eljár a kezem. Inni nem iszom, pénzt nem tudok gyűjteni. Amit itt-ott keresek, elmegy élelemre. A lakásomat a feleségemnek ítélték, ugyan ő nincs itthon, az utolsó hír Spanyolországból jött róla, de a házba így sem mehetek be, mert férjhez ment újra, és az egykor közös lakásunkban az új férje él. Megpróbálom ezt az egészet elfelejteni. Itt, a szálláson segítek ezt-azt, cserébe adnak enni, és egy kis pénzt is. Hamarosan átképzést is kapok. Két telet és egy nyarat húztam ki úgy, hogy egy Lehel hűtőszekrény doboza volt az otthonom. Reggel ösz- szehajtogattam és egy ismerős házmester őrizte nekem estig, hogy el ne lopják. Télen beengedett a pincébe is. Tavaly óta fájlalom a vesémet... Enni kell! A Munka Törvénykönyve előírja: „A dolgozó köteles munkakezdéskor pontosan, munkára képes állapotban megjelenni a munkahelyén.” Az elsőmásodik utcán töltött éjszaka után ez így-úgy még sikerül. A háromnapos borostát már észreveszik, a harmadnapos mos- datlanság már taszító. A szakadék szélén féllábon állót talán még taszítani sem kell, egyensúlyát veszti és lezuhan. De többnyire taszítják. A munkahely nem szociális intézmény. Most már nemcsak a testi-lelki regenerálódás lehetősége hibádzik, hanem a kereset is kiesik. Enni pedig kell, s többnyire cigarettázni is, inni is. Az új társak - a hasonszőrűek - az italt, cigarettát még csak-csak megosztják, de az ennivalót nem. A kialvatlanság és az éhség látható nyomokat hagy az emberen, ami nem a legjobb ajánlólevél egy esetleges másik munkahelyen. A test egyszer- csak megbetegszik. Azt mondja: sakk! S a lélek, amely kezdetben csak a kitaszítottságtól, esetleg a bűntudattól vagy a szégyentől - és a szaporodó adósságoktól - gyötrődött, azt mondja rá: matt! Jön a minden mindegy állapot, amelyben, finoman szólva, a „nem számít” se számít. Orvosi nyelven ezt hívják leépülésnek. S ilyenkor, ha a szociális munkás esetleg az AIDS- ről, vagy a tébécés fertőzések egyre növekvő számáról „papol”, a válasz: „Ne fárassza magát! Valamiben csak meg kell dögleni.” És itt megáll a tudomány. Nem lehet azon segíteni, aki önmagán nem akar. Még ugyan él. Ahogy a költő mondja. „Szál cérnán - két hegycsúcs között.” Az egészség korhad, a lélek befagy. Az önvédelmi reflex már nem működik. Egy válása után hajléktalanná lett férfit a mentők vittek kórházba, ahonnan néhány nap múlva az alábbi zárójelentéssel bocsátották el: „A továbbiakban az otthonában napi háromszori meleg, kamillás ülőfürdő javasolt.” A kórházak is arra kényszerülnek, - hogy behúnyják a szemüket, és ne vegyék észre, ha valakinek nincs otthona. A szociális intézmények szinte kizárólag a krízis-ellátásra szorítkozhatnak. Egy másik hajléktalant - válása és utcára kerülése után fél évvel - azért nem fogadtak a szemészeten, mert a munkahely elvesztése együtt járt a tb-jogo- sultság elvesztésével. Két hónap múlva megvakult. Negyvenévesen. Magyarországon 25- 30 000 ember hajléktalan. Százötven intézmény biztosít - mindössze hatezer férőhelyen - átmeneti szállást, élelmezést. Kormányhatározat ad évi tizenkétmillió forintot az ellátó- rendszer fejlesztésére, és ezen túlmenően 227 milliót a téli krízis-ellátásra. Mindez csak álom B. György negyvenéves munkanélküli. Eredetileg betanított építőipari munkás volt. Elvált, négy gyermeke van. Most egy vidéki átmeneti szálláson él. Mindkét kezén két-két ujja elfagyott.- Mindketten intézetiek voltunk. Állami segítséggel építettük a házunkat. Hordtam a maltert, téglát, sérvig. Nem vetettem meg az italt, de ki nem iszik? Csak egyszer vertem meg az asszonyt, rögtön el is vitetett. Onnan már nem mehettem vissza, mert őrt állított a feleségem új élettársa. Két évig városról városra jártam, stoppal, vonattal. Nyáron piacon aludtam, ott akadt munka is, télen meg pályaudvaron. Csórni csórtam, de lopni soha nem! Már verekedni se szoktam. Amíg a kezem rendben volt, találtam munkát mindig a vásár- csarnokban. Mit kezdjek így? Tudja, meleg szobáról, terített asztalról meg egy asszonyról szoktam álmodni. És a gyerekeimről. Aztán felébredek - a semmire. Rettegett tél Mínusz tíz fok alatt az élet a legfontosabb. Természetes, hogy ezért elsősorban éjjeli menedékhelyek épülnek az állami pénzből. Legalább fedél s minimális kalória - liter tej, fél kiló kenyér - jusson. Alapvető emberi jog az életbenmaradás joga. Esténként elnyűtt alakok állnak sorba az éjszakai menedékhelyek előtt. A szállást reg- • gél nyolcig el kell hagyni. Életmentő szerencse, ha csak egy éjszakára hozzájut valaki. Az éhség nagy úr, az éjszakák dermesztőek, a test romlandó, a lélek reménytelen. Vermes Éva A hagyományoknak megfelelően karácsony másnapján idén is megemlékeznek a háború és az önkény áldozatairól, az elesett katonákról, az oroszországi kényszermunkára hurcolt lányokról, asszonyokról és az internáló táborok foglyairól. A német nyelvű szentmisét Mayer Mihály megyéspüspök mutatja be 26-án, kedden délután 3 órakor Pécsett a Belvárosi templomban. Szentbeszédet mond Kövesdi János mágoDemszky Gábor főpolgármester, Paskai László bíboros-prímás, Esztergom-budapesti érsek és Zika Franciska, az Assisi Szent Ferenc Leányai Szerzetesrend tartományfőnöknője Budapesten aláírta a Szent Ferenc kórház egyházi tulajdonba adásáról szóló megállapodást. Az új megállapodás alapján január 1 -tői a kórház - jelenleg használt vagyonával együtt - egyházi tulajdonba kerül. Az esi plébános. Az ünnepi istentiszteleten közreműködik a Lenau Kórus és a sombereki énekkar és fúvószenekar. A kórusok délután 2 órától karácsonyi énekeket énekelnek együtt a hívőkkel. E közben minden falu képviselője gyertyát gyújt az oltár előtt az áldozatok emlékére. A misére külön is meghívják a túlélőket, azokat, akiknek egészségi állapota még lehetővé teszi az utazást. intézmény sebészeti részlege területi ellátási kötelezettség nélkül, míg belgyógyászati osztálya területi ellátási kötelezettséggel működik tovább. A főpolgármester hozzátette: az intézmény munkatársai választhattak, hogy a Szent János vagy a Szent Ferenc kórházban kívánnak-e tovább dolgozni. Csaknem 95 százalékuk úgy döntött, hogy eddigi munkahelyén marad. Meleg szobáról, terített asztalról álmodnak fotó: tóth László Az ezüstös hajtincsek néha rakoncátlanok fotó: Müller a. Lidiké útjai Egyszer már írt róla az újság: valamelyik ünnep előtt, valamikor régen, talált egy szár- nyaszegett nemzetiszínű zászlót a 1 pécsi Széchenyi téren. Akkurátusán föltekerte, aztán betért vele a bíróság portájára. De, mert úgy gondolta, nem bízhat meg a cerberusban, elvitte inkább a Városházára. No, ezt a semmi történetet nyomtatták ki róla. De miért? Hiszen csak azt tette, amit bár-, kinek diktálhat az esze meg a szíve. Most sem érti igazán, miért forszírozom a beszélgetést, így két járás közben.- Mire kíváncsi az újságíró úr? - kérdezi az öreg télikabát rejtekéből.- Mindenre a nyolcvanöt évből, felelem.- Sok lesz az, aranyos fiam, de ha már megtisztelt... Legelőbb is azt írja le, hogy én a dédöreganyámra fajzottam! Az volt ilyen szikár, csontos, nyughatatlan öregasszony, mint én. Kilencvenkét éves korában szólította magához az Úr, de az utolsó pillanatig tettvett, főzött rám, meg a hét testvéremre. Akkor még Biatorbá- gyon laktunk - korán elhalt édesanyám családja volt odavalósi -, csak hét éves koromban kerültem erre a vidékre, ahonnan édesapám származott. Nemsokára ő is meghalt. Tovább is érdekli? Most már csak bólintanom kell, és tolulnak az évek. Előbukkannak a mecsekszentkúti nagyszülők, a kenyeret adó szerény gazdaság. Ä be nem fejezett három elemi — mert messze volt az iskola. Föltűnik Sütő Lídia tizenhárom évesen, mint a Caflisch Cukrászda kifutólánya, később a Hamerli- kereskedés mindenese. Majd, mint a mesében: negyvenkettőben, tragikusan végződött első házassága után nemzetes asszony lesz a szegény pa- rasztszármazékból: oltár elé viszi az első háborúban szerzett érdemeiért vitézi címet kapott pécsi ács. Szigeti Ferenc nem földet kér a Vitézi Rendtől, hanem egy bálicsi idény vendéglő bérlői jogát. Vendéglő „A kis halastóhoz”. Tavasztól őszig iparosok, kereskedők, tisztviselők kedvelt helye ez. Egészen az államosításig, s ekkor elvész az Ágota utcai ház is. A korábbi jó vendégek nem mernek munkát adni, vitéz Szigeti Ferenc előbb háziszolga lesz, majd éjjeliőr a Baromfifeldolgozónál. Lídia hosszú idő után a Kossuth utcai ügyvédi munkaközösségben talál helyet. Olvas és olvas, s így lehet, hogy a takarítónő egy idő után már irattárat rendez, és mindenki „Lidikéje”-ként megy nyugdíjba. Huszonnyolc éve él egy szál magában a Tettye-alji csöpp házban, de nem érezte magát soha egyedül. Egy-két éve, hogy rosszabb a szeme, jobbára csak a temetőbe, az orvoshoz, az ismerősökhöz, meg a saját ügyeiben visz az útja. De amíg teljes volt az erő, ment, mintha hajtaná valami. Másoknak vásárolt, ügyeket intézett, varrt, s ki tudná összeszámolni, hány tehetetlen beteget ápolt meg. És fölvette azt a magányos zászlót. Balogh Zoltán K í ( i i Ismét az egyházé
