Új Dunántúli Napló, 1995. december (6. évfolyam, 328-356. szám)
1995-12-23 / 350. szám
10 Dhnántúli Napló Kultúra - Művelődés 1995. december 23., szombat Bertók László: Mintha itt a Kossuth utcán Egy homályos arc a függöny. Mintha Szent, mint első István. Mintha itt a Kossuth utcán, s gondolta, hogy akkor feljön. Dél van, épp a kávét főzöm. Nézzük egymást, mintha tudnám. Háborúba menni kell tán? Jobb a kávé? Több a gőzöm? Kit kereshet? Melyik ősöm? Azt se tudom, van-e puskám. S jönnek ők is, Gyula, Koppány. Végítélet? Képzelődöm? Sétafikálgatnak itt fönn, s futhatok, ha kész a botrán. Makai Ida Eggyel több a holt Ne kérdezd. Mindegy, hogy ki volt, ma eggyel újra több a holt, és eggyel a föltámadott. Eggyel több a hajszálgyökér a föld fekete rejtekén, és több a gyémánt lepkeszárny. S egy csöppel a csönd tengere, amely a múlt irgalmatlan, ragyogó gránitjába váj. Meliorisz Béla Kulcsra zárja kulcsra zárja magát a város, de nem beszél itt senki valaha volt vagy vágyott boldogságról, hülye szelek miséznek csak szüntelen, mintha vége volna a mediterrán tombolásnak, s ha kellőképpen ügyes vagy, most jelentős kedvezménnyel juthatsz a szédület maradékaihoz, de ez nem is érdekes, hanem esténként már messzire hallatszik az órák ütése, a szobrok megremegnek, hirtelen ősz lett vagy egyszerűen ősz lett, ennyit mond csupán, ki óvatos, ezt is magának, míg az avatottak összenéznek cinkosan, mint akik tudják, mi jut a tű fokán át, a kövezett udvaron persze gyerkőcök játszanak még visongva, s jó kis zugokban pókok dolgoznak boldogan. Mihalik Zsolt Aranyos Vad nevetésed im össze se törte a távoli drágát: mégis a karcsú halál dallama szívbe talált. Lassú kezedből rég kizuhanva a lant laza húrja: porból sír csak a lány, unt ütem újra feléd ... Sárándi József Végtisztesség Az ember rendeltetése e földön, hogy fölnevelje a szüleit, és tisztességgel temesse el a gyerekeit. Nem kell szégyellned, Ham, őszen is duhaj apádat, miképpen én sem restelkedem senki előtt miattad. Nem lett belőled zabigyerek, pária, börtöntöltelék, igaz semmire se vitted, valójában meg sem születtél. Sohase bánd, hogy „kíméltelek” a „fényes” evilági karriertől; gyáva voltam, de téged temetve hiányzásod eltölt 4 Leszkó Margit: Glória G yönyörű szép hímzést fogok faragni anyunak - ko- cogtatott meg kiskése hegyével egy deszkadarabot Bazsi. A mester bajsza alá rejtette mosolyát.- Jól teszed - helyeselt neki karácsonyig még el is készülhetsz vele. Kint javában tombolt a nyár. Bazsi ráncolt homlokkal igyekezett a fába látni.- Sok virág lesz rajta, vagy egy autó, lehet, hogy ló, mégis, előbb egy ostornyelet faragok. A mester derült unokája e lefelé tartó licitálásán, de a világért se hűtötte volna le, ahelyett a műhely túlsó felén felhalmozott sokféle anyagra mutatott:- Ott találsz ostornak való fát is, csak nézz körül. Bazsi bevette magát a dongák, félig kész hordók és javításra váró dézsák közé és sokáig keresgélt. Végül talált egy alkalmas darabot, vízszintesen maga elé tartotta, s félszemmel nézte elég egyenes-e, mint azt nagyapjától annyiszor látta.- Jó lesz - jelentette ki. Leült egy alacsony székre, és marokra fogta a kést. Úgy éppen bele fog vágni a kezébe - vélte a mester - , bár nagyobb baj akkor sem esik, legfeljebb a pár csepp vér árán megtanulja, miképpen kell helyesen fogni a szerszámot. Bazsi komoly képpel barkácsolt egy darabig, kése alól apró forgácsok pattogtak. Váratlanul abbahagyta.- Papa, én nem mondom azt, hogy te hülye vagy. A mester megszokta unokája sajátos megnyilvánulásait, keze mégis megállt a munkában.- Szóval, te nem mondod. Aztán ki teszi azt? Keserves lett volna lányáról vagy a vejéről feltételeznie.- Gyerekek beszélnek így az oviban, de az csúnya dolog, nem igaz? - nézett rá várakozásteljesen Bazsi.- De bizony - könnyebbült meg -, csúf beszédtől az ember nem lesz sem nagyobb, sem szebb. Bazsi bólintott, és visszatért a munkájához. Mi minden nem járhat még a fejében - tűnődött a mester, miközben megragadta vonókése két szarvát, és gyakorlott kézzel húzta maga felé. Elme- rülten dolgozott, észre sem vette, hogy mögötte elmaradt a szuszogás, csak amikor a lánya árnyékolta be a küszöböt.- A gyerek hol van?- Az imént még itt volt - nézett körül a mester, majd látva székén a kiskést, meg a darab fát, hozzátette: alighanem ráunt a munkájára, és átment a barátjához. A menyecske bosszús lett.- Folyvást ott lábatlankodik, mióta Gergő kishúga megszületett, ott érzi magát a legjobban.- No hallod, ha egyszer neki ígérte feleségül a szomszéd- asszony. Bezzeg, ha neki volna testvérkéje .. .- Hagyja apám, az nem a maga dolga - vágta el szavát a fiatalasszony. Nem akart vitatkozni, inkább kiment a műhelyből vissza az üvegei meg a kosár cseresznye mellé. Bosz- szúsága elűzésére bekapcsolta a kredenc tetején álló táskarádiót. Egy idő után csodálkozva vette észre, hogy Bazsi nem jelentkezett. Máskor minduntalan beszalad, süteményt kér, darab csokit, de beéri egy-egy puszival is, mert anyás a fiú nagyon. A gondolatra megmelegedett a szíve tája - majd ő érte megy, legalább vált néhány szót Piroskával is, az, amióta „úgy” volt, nem igen lépett ki a házból, s előreláthatóan nem is fog kilépni. Ámbár, ha neki úgy jó. Vidáman kopogtatott be a szomszéd házba, a fiatal anya épp a babát tette rendbe, egyébként csend volt.- A fiúk? - nézett körül a vendég, miután túljutottak az üdvözlő puszikon.- Ha fiadra gondolsz - mondta Piroska -, délután itt volt, de a pici aludt, Gergőt meg elküldtem a sógorasz- szonyhoz zöldbabért. A látogatónak kedvét szegte a válasz, de nem fordulhatott vissza mindjárt, illetve, hogy megkérdezze, mit kap a baba és mennyit gyarapodott a rövid néhány hét alatt. Piroska bőbe- szédűen számolt be mindenről, ami azonban a vendéget nem igazán érdekelte, gondolatai Bazsi körül forogtak, aki ennyi időre elmaradt.-Nincs a szomszédban - mondta, amikor hazaért végre. Apja akkor már a jószággal foglalatoskodott.-Van más barátja is. Egyébként az éhség hazahozza, ne félj - biztatta lányát. De az nem nyugodott meg, a nap leáldozóban, a kutya maga körül forogva szűkölt, ilyenkor le szokták venni róla a láncot, hadd futkossanak együtt Bazsival. Csakhogy Bazsit a másik barátjánál sem találta, sőt az ismerősöknél sem. Aggodalma tetőfokra hágott, mikor hazaérve újra, nem látta otthon a gyereket. Legalább a férje otthon volna már. Nyugtalansága apjára is átragadt, ráadásul a kutya láncát tépte, úgy üvöltött.-Nyughass már - csapott felé a mester, aztán mégiscsak levette róla a nyakörvet. A kutya meg sem rázta magát, rohant a kertbe, melynek végében nyitva állt az ajtó. A kerítést csak egy keskeny földút választotta el a csatornától, mely néhány száz méter után a tóban ért véget. A part alatt himbálódzott a csónak, melyben a mester és unokája halászni szokott. A kutya szinte fenekén csúszott rohantában a partba vájt lépcsőn, a csónakba ugrott, s egy pillanat múlva égnek vetett fejjel üvöltött fel. A mesternek eszébe villant, hogy a gyerek horgászkészségét nem látta a szokott helyen, Juhász Gyula Karácsonyi ének Szelíd, szép betlehemi gyermek: az angyalok nem énekelnek, S üvöltenek vad emberek. Boldog, víg betlehemi jászol: Sok börtön és kórház világok És annyi yiskó Bús, sötét. ) Jó pásztorok és bölcs királyok: Sok farkas és holló kóvályog, S nem látjuk azt a csillagot! Békés, derűs karácsony éjjel: A nagy sötét mikor száll széjjel, S mikor lesz béke és derű? Emlék 1952-ből A zon a télen elmaradt a fenyőfa-vásár. A hatalom betiltotta. Dúlt a „klerikális reakció” elleni harc. Ha nincs karácsonyfa, az ünnep is elveszíti varázsát - így okoskodhatott, aki az otromba rendeletet meghozta. Mert azt neki is látnia kellett, hogy a korábbi próbálkozások a karácsony államosítására eredménytelenek maradtak. Pedig a trafikok képes levelezőlapjain vörös csillag fénylett a fenyő csúcsán, a falon Rákosi- és Sztálin-képek függtek, a gyerekek piros nyakkendőben álltak a fa alatt, a családfő pedig mind a három élmunkás-jelvényét kitűzte. A városi parkok és kertek fenyőiről fogyatkozni kezdtek az ágak. A erdőkből is tüne- deztek a fenyőcsemeték. Karácsonyfa azonban, vagy akárcsak egy-egy emlékeztető tűlevelű gallyacska, így sem juthatott mindenkinek. Anyám közölte, idén fa nélkül ünnepelünk. 23-án futott be nagybátyám levele Alagról: fa van, „Halász bácsi-féle tűzdelt fenyő”. Csak menjünk érte. Húgommal keltünk útra. Ketten együtt sem voltunk még húszévesek. A Nyugati-pályaudvaron szálltunk be a marhavagonba, mert ezek a rozoga deszkatákolmányok hozták-vitték akkoriban az utasokat. Lócák billegtek a padlón, középen egy vaskályha pöfékelt. A kalauz időnként dobott rá egy-két hasábfát, hogy némi meleget varázsoljon a széljárta vagonba. Utóbbit a tréfáskedvű utazó- közönség „boci-pullman” néven emlegette. Nem a félórányi vonatozás volt keserves, hanem a hosszú caplatás a behavazott falun át. De mire nagybátyámhoz végre betoppantunk, némi melegedés után már fordulhattunk is vissza, mert a karácsonyfa, Halász bácsi remeklése, útra- készen várt bennünket. Nem igazi fenyő volt, csak annak utánzata. Az öreg ezermester olyan ügyesen szur- kálta-drótozta egy erősebb botra a fenyőgallyakat, hogy bárki elhihette, a fát most vágták az erdőn. Csak épp az volt a bökkenő, termetesre és súlyosra sikeredett az istenadta karácsonyfa. Ugyancsak megizzadtunk, mire húgommal kivonszoltuk az alagi vasútállomásra. Egy-egy apróbb gallya el is potyogott útközben. Ám így is olyan varázslatos lehetett ebben a fenyő-ínséges időben, hogy a váróteremben csődület támadt körülöttünk. A futkosó gyerekek és a kucsmás öregek is kikerekült szemmel csodálták. És ekkor valaki „licitálni” kezdett. Adok érte tíz forintot. Tizenötöt. Húszat. Huszonötöt. Nagy volt a kísértés. Ennyi pénzért egy pár cipőt lehetett kapni. Mi lenne, ha eladnánk, és visszafutnánk egy másik fáért? A < szandálja viszont ott volt a csónakban. Egy ember látta is, amint a ladik orrán ülve lábát a vízbe lógatta. Még rá is szólt, üljön inkább a csónakba, mert nagy hal talál akadni a horgára és magával rántja a vízbe. A halat tréfának szánta, de figyelmeztetése komoly volt. Az asszony eszét vesztve kapaszkodott apja karjába, a jajveszékelésre összefutottak a környék lakói. Bazsi nevétől zengett a part. Kétség és remény között keresték szinte éjfélig, míg aztán bizonyságul a harmadik nap reggele szolgált. Szentestére alkonyodott, a fűrészporral izzított kályha ki- hülőben, a műhely kisöpörve, szerszám a helyén, a mester mégis egyre odabent téblábolt a félhomályban. Nem volt kedve átmenni a házba, ahol még egy esztendő előtt is hatalmas karácsonyfa alatt örvendeztek a betlehemi kisdednek. A háznak csak egy ablakában volt világosság, a bent égő lámpa veje és lánya árnyékát vetette a függönyre. Valamiben mintha nem értenének egyet, a férfi láthatóan marasztalólag fogta asszonya kezét, aki azonban a fejét ingatta. Kendőt kerített maga köré és kisvártatva kilépet a házból. Apró fenyőt tartotta maga előtt, azon egyetlen szál gyertya. Alig gömbölyödő reménységet hordozott magában, mégis úgy lépett, mint aki nagy terhet cipel. Az udvar hóba vágott ösvényén át a szűz hóval borított kertnek tartott. Rég volt ilyen fehér a karácsony, már a hónap eleje óta havazott, roskadt ugyan valamelyest, de új hó esett, még eső is, amit a hideg jéggé dermesztett, s minden sima és fényes lett, mint a tükör. Az aszí- szony csizmája alatt mintha üveg törne és mély nyomot hagyott maga után, a kertkapu sarka pedig fájdalmasan csi- kordult, amikor nyitogatni kezdte. Kívül a földút ugyancsak töj- retlen volt, a csónak hasra fektetve telelt a parton a vastag hóbunda alatt. A csatorna élő vize még nem fagyott be, de hátán apró borzongások futkostak parttól-partig. Az asz- szony sokáig, töprengve nézte a feketevizet. „Ánnak” a szegénynek azért kellett elmennie, hogy utat nyisson egy másik kis életnek. Bűnbánó lélekkel ölelte magához a kis fenyőt, majd a csónak fagyott hátára tette, és zsebéből gyufát vett elő. A kis gyertya fénye imbolyogva birkózott a homállyal, aztán erőre kapott, s a mélyülő estében minden szépségesebb glóriát terített a szikrázó hóra. Vajon Halász bácsi könnyű-, szerrel tákolna nekünk egy másikat, esetleg egy apróbbat, amit könnyebben meg tudnánk mozdítani? A későbbi vonattal így is hazaérnénk. A Vác felől bedöcögő vonat vetett véget tanácstalan sugdo- lózásunknak. Karácsonyfánk varázslata hirtelen összetört. Ki-ki szedelőzködött. Magunk is felkászálódtunk a félhomályos marhavagonba. Leroskadtunk a vörösen izzó vaskályha közelében, mely vígan pöfékelt a cső repedéseiből. A lkonyodott, és ahogy a zötykölődő vagon ajtórésén kikukkantottunk, láttuk az Alagi Lóversenytér - a hírhedt „vesztőhely” - távoli fényeit. A fákon fekete varjak kucorogtak. A hómezőn egy-egy megkésett vadnyúl ugrándozik éji szállása felé. Fácánok gubbasztottak egy kopár akácon. A hópihék pedig - mintha tudták volna, mi a dolguk - egyre sűrűbben kavarogtak az árnyékokkal átszőtt levegőben. I.M. A i * Amerigo Tot: Csurgói Madonna fotó: laufer László
