Új Dunántúli Napló, 1995. december (6. évfolyam, 328-356. szám)
1995-12-12 / 339. szám
1995. december 12., kedd Társadalom Dlinántúli Napló 11 Milyen jó érzés lehet sok pénzt keresni?! Ünnepi üzenet A boldog, bensőséges ünnep legfőbb forrása, éltetője, a sokféle gondunk, bajunk biztos enyhítője a szeretet. A szeretet, amely körülvesz bennünket a családban, amit társunktól, gyermekeinktől, unokáinktól kapunk és adunk nap, mint nap. A szeretet segít megélni a hétköznapokat és különös fénnyel ragyogja be az ünnepet. Kívánom minden nyugdíjas társamnak, hogy legyen szép ünnepük, s hogy a boldog karácsonyt jobb esztendő kövesse. Bleyer Jenő elnök a Nyugdíjasok Egyesületei a Országos Szövetsége Meleg étel Mikor jön az- ebéd? Aki még nem találkozott a környezetében olyan idős, vagy egészségi állapota miatt önmagát ellátni képtelen emberrel, az bizonyára nehezen tudja elképzelni, hogy milyen forítos Céhet ez a kérdés: Sokan vannak, akik kimozdulni sem tudnak otthonukból, egy tál meleg étel elkészítése ugyancsak erejükön felüli feladat. A Xavér utcai Egyesített Szociális Intézmény gondozási központjaiban dolgozóknak az is a tevékenységükhöz tartozik, hogy az ilyen helyzetben lévőkön segítsenek. Naponta 550- 600 adag ételt juttatnak el azokhoz, akik az ő gondozási területükön laknak. Mivel nagy a terület - a belvárostól Hirdig terjed - több gépkocsival szállítják házhoz. Ezek a gépkocsik, a nagy igénybevétel miatt, hamar elhasználódnak. Ezért jelent nagy segítséget, hogy a Városi Vagyonkezelő Kft. a közelmúltban gépkocsit adott, ételszállítás céljára. Xavér utcai Egyesített Szociális Intézmény vezetősége A minap az egyik honatya az országgyűlés kérdés-felelet játékában azt találta kérdezni, hogy sértett-e titkot a miniszterelnök, amikor kikottyantotta, hogy a rádió jelen elnökének a havi jövedelme 500 000, illetve idén már 540 000 forint. Az igazságügyi minisztertől tudhattuk meg, hogy voltaképpen nem történt titoksértés, bár a dolog személyiségi jogokat sérthet. Mivelhogy kinek, mi köze ahhoz, hogy valakinek mennyi a fizetése. Talán egy ici-pici mégis van annak, aki 10 000 forint körüli nyugdíjból, nettó keresetből, munkanélküli segélyből tengődik, és azt számolgatja, hogy nevezett vezető egy hónapban annyi jövedelmet vág zsebre amennyi őt 50-54 hónap, 4-4,5 év alatt illeti meg. Hát hogy van ez kérem? - kérdezi az egyik illető a másik jövedelmi viszonyain meditálva. Hát nem egészen így van, mondhatjuk erre, s jóindulatúan magyarázhatjuk az egy héttel ezelőtt hajnalba nyúlt országgyűlési szavazás ismeretében, hogy nevezett úr - s vele még sok-sok úr és hölgy - végeredményben nem is lehet olyan boldog az említett félmilliótól, vagy többtől, hiszen annak körülbelül csak a fele üti a markát, a többit elviszi, illetve vissza veszi Bokros és Pitti urak képében az állam. Tetszik tudni, az az állam, amely hajdan bőkezűen osztogatott, manapság meg évek óta inkább csak fosztogat. Igaz, az érdekünkben teszi, arra számítván, hogy így előbb-utóbb rendbe hozhatja a szénánkat. A címben foglalt óhaj az előbbiekre utal. Azt lenne jó tudni, milyen érzés is az, amikor az ember havi fizetés gyanánt nem hogy félmilliót, hanem „csak” negyedet vesz fel. Hát ezt bizony nehéz dolog megtudni. Egyszerűen lehetetlen! Ha nem, hát nem! De azért meditálni csak lehet?! Például azon, hogy manapság, amikor milliók vegetálnak a létminimum vidékén, várva a biztosan megjövő újabb és újabb terheket, etikus-e állampolgárok egy viszonylag nem túl nagy köre részére mamut-jövedelmeket biztosítani, kivonva őket ezáltal az átalakulással járó terhek megismerése alól. Azt mondják: etikus, illetve, hogy ennek semmi köze az etikához, mert ez - és ilyen - piacgazdaság. Milyen piacgazdaság az, amelyik még mindig késlekedik (vagy minek nevezzük) kilökődni az alagútból az ország vonatát? Milyen piacgazdaság az, amelyik csak egy vicináliNyugalom árad belőle. Valami szelíd csendesség, ami azonnal bizalmat ébreszt iránta. Valószínűleg így lehettek vele a betegek és azok az ápolónők, akiket egykor oktatott. Különben nem köszönnének rá az utcán, nem állítanák meg legalább egy röpke mondatra: dolgozik még Kató néni? Nem is oly rég, azt válaszolhatta Tanó Istvánná, hogy igen, még néhány hétig, aztán itt a pihenő idő. Harminc év munka után talán már várta is, de legalább ennyire szerette volna kitolni ezt a percet. Mert hiába érzi, hogy minden porcikájának nehezére esne már ugyanezt a tempót felvennie, amit a munka diktál, a pálya, örömei mélyen megmaradtak benne. Ügy kezdett, hogy rögtön megméretett. A szülésznőképző utolsó heteiben pályázniuk kellett az állásokra és ő a megyei kórház szülészetét jelölte, amely akkor a Honvéd Kórházban működött. Nyolcán pályáztak. Az osztályvezető főorvos beült meghallgatni a képesítő vizsgájukat, az alapján döntött. Őt választotta. Később műtősnő lett, átmenetileg dolgozott a fertőző osztályon, aztán visszatért a szülészetre.-Nem véletlenül választottam ezt a szakmai területet - mondja. - Ma is úgy vélem, hogy kevés olyan egészségügyi munkakör van, amelyben annyi örömöt élhet át az ember, mint ebben. Szerencse, hogy nap, mint nap ebben volt részünk, s csak elvétve fordult elő tragédia. Mert én ma is annak érzem azt az esetet, amikor karácsony este azért kellett megoperálni egy fiatalasszonyt, mert elhalt a kilenc hónapos magzata. És azokra a lányokra, asszonyokra is emlékszem, akik a szigorú abortusz rendelet miatt angyalson utazókat vitt már ki az Isten szabad, napsütéses ege alá? Minderre jöhet most a gúnyos replika: ez nem más, mint a kádári egyenlősdi vissza sírása. No nem! Csak arról volna szó, hogy a sokat emlegetett, és úgy látszik csak az úgynevezett alsóbb néposztályokrá (ezt a régi „szép” kifejezést még nem hozták vissza!) kötelező megszorításoknak általános érvényűiknek kellene lenniük! Mert ugyan mit érezhet a megszorításokból az, aki nettó negyedmilliókat rak havonta a zsebébe, s igazán érdekelt-e a gödörből való kikecmergés- ben? Hársfai István Tanó Istvánná fotó: Tóth csinálókhoz fordultak, s amikor hozzánk kerültek, már nagyon kévésén tudtunk segíteni. Szerette a munkáját és sokat vállalt. Azok közé tartozott, akik vették a fáradtságot, hogy önállóan gyűjtsenek ismereteket, tapasztalatokat a tevékenységükről, hogy aztán a különböző megyei és országos szakmai találkozókon tovább adják. Ez a hozzáállás változást is hozott a munkájában: 1986 januárjától a kardiológiai rehabilitációs osztály főnővére lett. Itt dolgozott a nyugdíjaztatásáig, amikor - tovább gyarapítva a számos elismerést - a Népjóléti Miniszter Díszoklevelét kapta. Sokat változott az élete. Otthon van, a háztartás köti le és az az igyekezet, hogy minél kellemesebbé tegye a már szintén nyugdíjas férje napjait, akivel együtt várja a harmadik unokájuk érkezését. Mind a másik kettőnél, az ő világra jötténél is ott szeretne lenni. T E. Ünnepi várakozások FOTÓK: LÄUFER, LÖFFLER, MÜLLER Karácsonyt várva Számolgatják a napokat. Amennyire lehet, igyekeznek elfelejteni, hogy a forintokat is számolgatni kell. De ez az ünnep semmilyen mással nem összemérhető. Ez a melegség, a szeretet, a család ünnepe, amelyből az idősek közül soknak már csak az emlékek alapján jut. De akinek nem, azok készülnek rá. Maguk kötötte, hímezte, faragta apró ajándékokkal, hogy tudjanak adni, vagy kiegészítsék azt, amire ki tudja mióta gyűjtögették a rá- valót. Készülnek és reménykednek: megint együtt lesz a család, Mindegy, hogy náluk, vagy ők mennek a gyerekekhez, csak így legyen. És készülnek azok is, akiknek már nincs hova menniük, akiket nem vár senki. Ők a közös ünnep fényétől remélnek melegséget, amit minden idősek klubjában és szociális otthonban megtartanak. Pályázott a szülésznői állásért Búcsú a betegágyaktól Felmentési kérvény Tekintetes Mindenhatóság! Alulírott tisztelettel kérem felmentésemet az alól a vád alól, miszerint haszontalanul fogyasztottam el egy emberöl- tőnyi életet. Kérésem indoklásául az alábbiakat hozom fel: Az Életnek tiszta lappal indultam neki. Eleinte mások kívánságait és akaratát teljesítettem. Szófogadó ember voltam, kérem szépen, evés előtt mindig imádkoztam azért, aki ételt, italt adott, s a tanítás megkezdése előtt kinyilvánítottam hitemet Magyarország feltámadásában. En, kérem szépen, az iskolában is csak azért lestem bele dolgozátírás közben a Vili munkájába, mert nem tudtam, hogy a jelzőt vagy a főnevet kell-e tárgyesetbe tennem. Én, kérem szépen, sohasem dugtam el a diáksapkámat, csak egyszer, amikor rózsát loptam. De én kérem akkor nagyon szerelmes voltam és nem volt egy fillérem sem, hogy Neki virágot vegyek. Én, kérem szépen, mindig átadtam a helyem a villamoson az öregebbeknek és ha idősebbek megszólítottak mindkét kezem középső ujja a nadrágvarrásomhoz simult, ahogy azt a leventében tanították nekünk. Azt a májusfát is csak azért loptam el, kérem, mert azon a napon ballagtunk, s nekem olyan jó kedvem volt. És az érettségi bankett után is csak azért ugrottam bele vadonatúj ruhámban a Hullámfürdő medencéjébe, mert a Pista nem akarta elhinni, hogy meg merem tenni. És őrségben is, kérem szépen, csak azért aludtam el, mert féltem a sötétségtől. Igen kérem, katona létemre féltem, és mert úgysem mertem volna használni senki ellen fegyveremet, inkább bebújtam az istálló szegletébe és elaludtam. Tessék kérem megkérdezni Kass őrnagy urat, aki rám talált, de jóságos szíve miatt nem citált hadbíróság elé. Én kérem szépen, azokat a csókokat nem loptam, azokat úgy kaptam kérem, és mind vissza is adtam szíves örömest. így e tekintetben is nullszaldós vagyok. És én, kérem szépen, gyermekeimmel is csak azért mentem hétvégeken nyakig sárosán haza, mert olyan jókat tudtunk nevetni, ha a márévári patakban kilométereket futottunk egymást fröcskölve. És én, kérem szépen, nem kivagyiságból ettem meg egy- ültőhelyemben három adag fatányérost, csak azért, mert Janival fogadtunk, s ő elvesztette a fogadást. A majdnem százforintos cehhet is neki kellett állnia, kérem. És én hitet kovácsoltam üres ígéretekből és igyekeztem úgy viselkedni, ahogy azok mondták nekem, akik nem is ismertek engem, kérem. Én szerettem a munkámat, kérem szépen, és kedvvel csináltam minden feladatomat. Én sohasem mondtam ellent, én megtettem, amit kértek tőlem, s csak most látom, mennyivel többet is kérhettek volna. Én ebből a hitből táplálkoztam, kérem szépen, és amiatt volt, hogy jól éreztem magam, s hogy azt hihettem, magam is fontos alkatrésze vagyok egy világnak. És én, kérem szépen, elhittem, könnyes szemmel nyugtáztam mindazt, amit búcsúztatásomkor elmondtak nekem. Elhittem, kérem, hogy én egy korszak voltam, hogy mindig szükség lesz tapasztalataimra, s hogy időnként, ha múlhatatlanul szükség lesz rám, számítanak ismereteimre. S ha csak egyszer, egyetlen egyszer kérem, azóta is érezhettem volna ezeknek a szavaknak a hitelét, tán még most is hinnék bennük. De nekem most az ég kékjében, a virágzó fa pompájában az erdő rejtelmes susogásában kell gyönyörködnöm. És én ezt, kérem szépen, nagyon boldogan teszem. Miközben értetlenül és kerekre nyílt szemmel figyelem mások acsarkodásait, a fröcskölődő gyűlöletet. De én nem félek, kérem szépen, mert nincs mitől félnem. Igaz, leéltem egy emberöltőnyi életet, tán az is igaz, nem sok haszonnal mások, mindenki számára, de én, kérem szépen, szelíden csak azt tettem, amit elvártak tőlem. Nem voltam lázadó, elégedetlen, kérem szépen, belesimultam a Nagy Közösségbe, s ha van bűnöm, tán csak az az egyetlen, hogy most, amikor mások időnként ezt számon kérik tőlem, nem értem meg őket. Tekintetes Mindenhatóság! Fentiek alapján kérem megértő bocsánatukat és reménykedem megérdemelt felmentő ítéletükben. Tisztelettel: Bokrétás András i K t >
