Új Dunántúli Napló, 1995. november (6. évfolyam, 298-327. szám)
1995-11-01 / 298. szám
1995. november 1., szerda Kegyelet Dunántúli Napló 11 sszecsendül az ősz!. A reggelek köde, az esték fázós, halk m § szele, a platánok rozsdalevele. A gyertyák imbolygó fé- nye. Miféle szeretetek, emlékek teszik ilyenkor surranóvá a léptek neszét a temetők keskeny útjain? A mély tiszteletek és a szigorú szabályok kerek koszorúi ugyan kinek állítanak emléket? Az elhunytnak? A gyászolónak? Miféle szomorú gondolatok kóborolnak fegyelmezhetetlenül annak az öreg asszonynak a fejében? Hátra gondol, a múltra? Vagy éppen előre? Rezdül-e az árva, megroggyant keresztekre? A nyomtalanul elmúlt elteme- tettekre? Ki az úr a halottak napján? A gyász? A félelem? Megannyi mécses tanácstalan lángja mormogó imákat fogalmaz, megtört fények költöznek kiszáradó szemekbe. Nagy úr a gyász. Ellobbant érzelmeket, rég kihűlt kezek elfelejthetetlen melegét, hajdan hallott hangok bársonyos melegét, kemény küzdelmek közös örömét, tavaszok fuvolahangját hozza ide, a fáradó fák susogó sötétjébe. 7 yér és idő nélkül. A régi századok ködében emelt útmenti feszületeket is megérinti ilyenkor a gyász tompa virága. Ki az, aki még oda is elmegy? Akinek ennyire fontos, hogy éltünk? Hogy azt üzenje a halottak napján: emlékezzetek és örvendjetek az életnek! Mészáros Attila Katonasírok a Pécsi Központi Temetőben fotó: müller andrea Emlékezés bajtársainkra Drága volt Bajtársaink! Rátok emlékezünk halottak napján mi, akik a Teremtő segítségével, a csodával határos módon haza támolyogtunk. Évtizedekig úgy kellett hallgatnunk, mintha bűnösök lennénk, holott csak áldozatok voltunk. Rátok gondolva hirdetjük és mondjuk a tényeket, az igazságot, hogy mi okozta a 2. hadsereg katasztrófáját! Amikor a marhavagonokból a hadműveleti területen kiszálltunk, még 1500 km utat kellett megtennünk, ki gyalog, a kevesebb része gépjárművel. Kisebb csatározások után elérkeztünk a Don-kanyarba. Az ottani hónapok az őszi időszakban a többi eseményhez viszonyítva elfogadhatóan teltek, de decemberben jött a legborzalmasabb ellenség, a 40- 45 fokos hideg kegyetlen hóviharokkal. S 1943. január 12- én megindult a mindent elsöprő orosz offenzíva. Ekkor kezdődött a hadsereg katasztrófája! Érdemes visszagondolni, hogy mi okozta, milyen tények játszottak közre, hogy ez bekövetkezzék. A gyalogság nem tudta kiépíteni a megfelelő védőállásokat, mert az oroszok nem engedték. A fegyverzetünk olyan korszerűtlen volt, hogy talán 10%- ban felelt meg a követelményeknek! Mannlicher puskákkal a magyar katona 10-12 lövést tudott leadni, s az a 40 fokos hidegben használhatatlan volt. Hasonló esetek történtek az aknavetőkkel. A kiszállított téli védőruházatot a tisztek nem osztották ki. Otthon a menyasszonyok, anyák, nagyanyák hiába horgolták, kötötték a téli holmit, azt az offenzíva megindulása után felgyújtották, fáklyaként égtek a védőruhák. Ezt Osztro- gozsszkban és Aleszejovkában láttuk. Ha van halálos bűn, akkor ez százszor az, mert ezért haltak meg ezrek és váltak rokkanttá, vagy jutottak fogságba! Elfogyott az élelmünk, a kötszerünk, a „sereg” szánalmas maradványa keservesen vonszolta magát a sok helyen méteres hóban. Sorban kidőltek közülünk a fizikailag legyengült emberek. Volt akinek elfagyott mindkét lába, vagy aknára lépett. A szánalmas menetet mélyrepülésben támadó Ráták ritkították. Egy szörnyű kép tárul a lelki szemeim elé: amikor felmelegedett az idő, a vastag hóréteg elolvadt, láthatóvá váltak a holttestek több mint 1000 km hosszúságban, amerre mi elvonultunk. Felmerült egy kérdés: mi csináltuk-e a nemzeti tragédiát, vagy velünk hozták össze ezt a szörnyűséget? ... A mi megítélésünk egyértelmű: minket a biztos halálba vittek ki! Egy felkészületlen, korszerűtlen fegyverekkel felszerelt, téli védőruhákkal el nem látott, éhező, elgyötört katonákkal nem lehet győzelmet elérni. Az igazság kedvéért érdemes megjegyeznünk, hogy ha a legkorszerűbb fegyverekkel lettünk volna ellátva, a nemzeti katasztrófa akkor is bekövetkezik. Hogy a szovjet katonaság milyen volt és milyen létszámmal rendelkezett, ez Sztálingrádnál nyert bizonyítást, ahol a német hadsereget is kapitulációra tudták kényszeríteni! Drága Bajtársaink! A tragikus múltat muszáj volt felidéznünk, mert másként nem tudtuk volna érzékeltetni, mit is akartunk nektek és a még élőknek, az egész magyar népnek mondani. Mi, túlélők már nagyon ke* vesen vagyunk! Fogyunk napról napra. De amíg élünk, mindig kegyelettel és bajtársi szeretettel gondolunk rátok és ezekkel a gondolatokkal búcsúzunk tőletek! Bárhol porladnak csontjaitok, kívánjuk, hogy örökre nyugodjatok békében ! Keszthelyi István egy túlélő katona i i i k Ji á
